Dunántúli Napló, 1987. december (44. évfolyam, 331-360. szám)
1987-12-24 / 354. szám
Makay Ida HP • • Tomor arany Mezey István rajza Nehéz a fény. Akár ércpántok a kripták vasalt ajtain. A vérehulló alkonyokban megsűrűl, megalvad a szín. Súlyos bizánci kereszt az érett nyár a bársony égen. A nap most végleg elmerül vizmélybe hullott ékszerül. Tömör arany a tófenéken. rra egészen biztosan jól emlékszem, hogy apám azon az éjszakán vitt ki magával először. Pöttömnyi korom óta kértem, egyszer legalább, hajthatatlan maradt, még túl kicsi vagy, hajnalban metsző a szél, megint rabol a pusztai farkas, mindig mondott valamit, s én könnyes szemmel néztem sötétbe vesző alakját, amint vállán az anyám csomagolta batyuval eltűnt a keleti legelők irányába. — Nos? Inkább maradsz? — zavart értetlenséggel koptom el róla tekintetem, nővéremről az anyámra néztem, tőle is hallani akartam, hogy igaz.- Ennyit azért ne gondolkozz, Énos mindjárt itt lesz, elindult már... — magára terítette a köpenyét s kifordult a zárt udvarra. Édes arca maga volt a ragyogás, nevetve hajtott, no!, mi lesz!, siess már!, mi van veled?, a többiek nevettek, nővérem rámadta a vastag ujjast, aztán az új báránybőrös köpenyt, s az utcai bejárat felé tuszkolt.- Aztán jó legyél ám, okos, ne kérdezz sokat, apánk nem szereti . . . A belső udvar felől nevetés hallatszott. A vendégeké. Bizonytalan hálafélét éreztem irántuk, mert sejtettem, hogy apóm döntése miattuk van, nekik köszönhetem. Pedig előző nap még hogy gyűlöltem őket! Az egész ház tele volt velük! A császár parancsa mindenkit szülővárosába rendelt összeírásra, népszámlálásra. S opómék csak velük foglalkoztak, a fekhelyek elosztásánál oz enyémet is számba vették . . . Itt voltak a rokonok Heb- ronból, nagvapám testvére Nainból, sőt anyám tejtestvére is Szidonból. Tőlük búcsúzott opám, hisz ő napokra távozik, s mire visszatérünk, már ismét üres lesz a ház. És a város is.- Szedd a lábad, ha lemaradsz, elveszel a sötétben! Futva zárkóztam fel mögéjük, Énos is visszafordult, hangtalanul nevetett, fehér fogai gyöngysorként villantak a sötétben, s nem láttam, éreztem csak, hogy pajkosan rámhunyorít. Apám szerette Énost, ha tehette, mindig a sötétbőrű fiút vette maga mellé, s bár tudta, hogy titokban, akárcsak Obál, pogány istenekhez imádkozik, nem tiltott tőle.- Hallom, te is pásztor leszel ... — Igen, — válaszoltam azonnal, s biztos voltam benne, hogy apám mesélt neki a terveimről.- S ezentúl mindig velünk jössz? — Mindig! — Mondtam már, hogy ne maradj le! Igaza volt apámnak, mégis fájt, most nem kellett volna rámszálnia . . . — Még holdkeltére sem leszünk kint . . . A hold vöröslő tányérja, mint kisirt arc már megjelent a sivatagi látóhatár peremén, mire kiértünk. Anyám nevetését hal'ottam: nézd a fényespofá- jú urcságot! Leselkedik! Nekem most, nem tudom miért, kisírt arcot juttatott eszembe .. . Khél futott elénk, átvette apám zsákját, s szemmel láthatóan örült, de nemcsak nekünk, hanem, hogy meghoztuk a várva várt élelmet és friss vizet. Obál nem kelt fel, a homvadó tűz mellett feküdt elnyúlva, onnan intett felénk, hogy aztán ismét belemerüljön foglalatosságába, nagyokat köpött egy világosbarna, szögekkel kivert széles bőrövre, s ruhája ujjával csiszolta, fényesítette. — Ma cserélte, délután - lelkesedett Khél -, árusok jártak erre, a városba mentek, nem sokkal napdelelő után . . . — Ilyen még a rómaiaknak sincs! No?! Milyen? - büszkén a feje fölé emelte, de csak egy pillanatra, aztán észrevett valamit az egyik vasszögön, ráköpött és újra fényesíteni kezdte. Apómék felszították a tüzet, szétosztották a kenyeret, az iszákokat, aztán körbeültek és csöndben beszélgettek. Az ösz- szeírásról, az idegenekről, a rómaiakról, meg hogy egyszer ennek úgyis vége lesz, eitaka- rcdik innen mindenki, mert el fog jönni az, akit már mindannyian olyan régóta várunk .. . Újra elindultam, élveztem az alaktalanná folyó tömeg lélegzését, neszezését, egy-egy felriadt állat visszafogott, halk bégetését, valahol a középen gubbasztó vezérállat horkaná- sait, kolompjának távoli, álmos csendülését. A hold már magasan járt, mire lefekvéshez készülődtünk. Apám vállalta az éjszakai virrasztást. Engem, hiába kérleltem, aludni küldött. Khél rég az igazak álmát aludta, Obál pedig egyre közelebb húzódott a tűz mellé, mert lehet, hogy csodás szerzeménye pompásan mutatott a derekán, de semmiképpen sem melegítette any- nyira, mint az elcserélt báránybundája. Rohanó lábak dobogására, kiabálásra riadtam föl, a kutyák csaholtak, az állatok tipródva forgolódtak, Apám arca verítékban úszott, szeme dülledt volt, nyakán az erek vastagon kidagadtak, egész testében reszketett, nem ismertem rá. Énos csak tátogott, érthetetlen szavakat motyogott, és folyton a város felé mutogatott. Khél mellettem hunyorgott, ő sem értett semmit. — Mert gyökérnedvet ittatok! — ordította a tűz mellől Obál - az a ti bajotok! Attól láttatok, meg hallottatok mindenfélét! Amiatt képzelődtök!- Soha sem ittam gyökérnedvet! — kiabált apám magánkívül. — Én is láttam! Felébredtem . . . — Álmodtál! Az egészet álmodtad csak! — Obál Énos felé fordította dühét. — Nem volt mire fölébredned! Képzelődtetek, kitaláltátok az egészet! Khél megpróbált feltápász- kodni, hangja rekedt volt és ijedt: — Mi történt? Mondjátok már. . . Khél visszarogyott, apám eléje térdelt és megfogta a kezét. Már nem reszketett any- nyira, hangja is nyugodtabb volt. — Nem tudom elmondani . . . ott ültem, a tűz mellett, ott ni, azon a kövön, s egyszer csak szél támadt, nem a tenger felől és nem is olyan, és éneket hallottam, éneket... — A városból! A rómaiak énekét hozta a szél! Mindig arról fúj! — próbálta túlkiabálni apámat Obál. — Menjünk már! Nézzük meg! Ott van! Azt mondta... - Énos hangja levegős sípot utánzóit. — Csodálatos ének volt Khél! És akkor hang szólott. . . azt mondta . . . — Semmit sem mondott! — Menjünk már! — . . . innen föntről hallottam, innen valahonnan . . . nem tudom ..............azt mondta, h ogy a városban a város szélén, a kis akolban, és hogy az a csillag . . . — Ott van, ti is láthatjátok! — Apám, tényleg, odanézz, ott . . . — Megőrültetek! Az mindig is ott volt! Minden éjjel! Énos futott leggyorsabban, utána apám, Khél és én lemaradva követtük őket. Mindany- nyiunknál volt valami, nálam az új báránybőrös, Khél, ő azért is maradt le, egy hetes- bárányt szorított magához. Már rég messze jártunk, de még mindig hallottuk Obál torzon sivitó ordítását: — Én akkor is itt maradok! Én nem hagyom itt a nyájat! Örültek vagytok! Megőrültetek! Teljesen... — aztán hirtelen csend lett. Apám hátranézett, megvagyok-e, az ő hátát a kenyereszsák verte, gyorsítani próbáltam, alig kaptam levegőt, a szívem a torkomban vert, négyünk lihegése egyetlen hörgő zihálássá folyott össze, s már a poros hebroni úton voltunk, közel a szélső istállókhoz, amikor dongó léptekkel balról megelőzött valaki. Alakja toronyként magasodott fölém, hatalmas karjaival evezve segítette lépteit, s ahogy kapkodta a levegőt, a kovács fujta- tója jutott eszembe. Obál volt az . . . A kis akol előtt egyszerre megtorpantunk. Fölötte magasan újra észrevettük azt a fura csillagot. Lábunk a földbe gyökerezett, úgy álltunk ott, ahogy a rómaiak szobrait láttam állni, mereven és mozdulatlanul. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, a város felől nevetés, mulatós hangját hozta a szél, s ekkor az istállóban, követelőző, vékony kis hangon felsírt egy csecsemő . . . Apám lesett be elsőnek, rögtön utána Obál, harmadiknak én. Egyetlen parányi olajlámpás lógott alá a mennyezetről. Sápadt arcú, fiatal nő feküdt a hátsó keresztjászol friss szalmáján, s amikor észrevett bennünket, riadtan felkönyökölt, s hátával a falnak támaszkodott. Félve, mint a rajtakapott, besurranó idegen, úgy nézett felénk, légzése meggyorsult, ajka, mintha szólni akart volna, remegve szétnyílt. A férfi, aki idősebbnek tűnt apámnál, egy vastag ággal pont a használt almot kotorta halomba, hogy helyére tiszta szalmát szórjon, megmerevedett, s gyanakvó arccal lassan felegyenesedett. A dermedt csendben a jászol felé pillantott, az asszonyra, majd újra felénk, aztán hirtelen, esdeklő mozdulattal felemelte szabadon lévő kezét, hogy megmagyarázza a különös látványt, amikor apám, s mögötte mindannyian, néma köszöntéssel meghajoltunk feléjük. Az asszony - szeme, erre határozotton emlékszem, könnyes volt —, megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán kendőjét hátrébb húzta, de csak kicsit, és mi megláttuk a parányi embercsomagot. . . pám lassú, nagyon lassú mozdulattal levette válláról a zsákot, belépett az ajtón, de csak egy lépésnyire mindössze, s óvatosan a szalmára rakta. Aztán mi is beléptünk, de még annyira sem mint ő, éppenhogy, s a zsák mellé tettük, amit rohanva, s felkapva magunkkal hoztunk. Obál nem mozdult, a bal félfának támaszkodott, onnan lesett a csecsemő felé, s azt hiszem, csak én láttam, hogy reszketett a keze. Már mindannyian újra az ajtóban voltunk, csendben figyeltük a lámpással bajlódó férfit és a kicsinyét takargató anyát, amikor Obál álomszerű mozgással belépett az istállóba, lecsatolta pompás, szögekkel kivert bőrövét, és keresztbe apám zsákjára fektette. Ott álltam szorosan apához bújva, kezemet nyirkos markába csúsztattam, s néztem az emberek arcát, egyenként, mindenkiét, de tekintetem újra és újra visszatért a jászolhoz, a rózsaszín, ráncos bőrű, álomba merült kis csecsemőhöz, és nem értettem senkit és semmit . . . Sárosi István Azon az éjszakán... Gálámbosi László Elefántcsontfehér tetők Elefántcsontfehér tetők, márványhasú holdcsiga, szórják tükrös szikrájukat batyut vivő csacsira. Batyut vivő csacsi szája lilaszirmú tulipán. Mária, menny arany ága, lebeg József ács után. Éj-királynő pártájára felfűzte a hegyeket, hegyek fölé lángcsillagot, lássanak az emberek. Rezeg pálmák árnyas tornya. Féltett bárányfej mozog. Nyájat őrző tüzek mellett ébrednek a pásztorok. Ólmos bottal kopogtatva pislognak, zöld csillag ontja üstökösnagy sugarát. Kőfehér a farkas foga, de a szalma-istállócska védi sovány udvarát. Körbe-körbe pásztorok, csörgő-láncú táncosok. Mulasson a kiskirályka. Páralombos homlokára szög-korona ne virradjon. Emlőadó Boldogasszony, báránybőrök gyapjas sátra leheljen szép fiacskádra nyájmeleget, vas erőt. Ne rogyassza a tetőt villámfényű szél-pata. Nő a csillag, égi fa. Három király szakálla ér farkasprém-csizmára, jászol előtt bölcsen áll: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Parancsvivők csődörei nyeritnek, bő lomb alatt lopakodva zokog József, vezeti a szamarat. Mária kék köntösébe öleli a gyermeket, sárkányfalkák kutatják a tűzbe omló hegyeket. Zsugorodj fény, illanó, Meg ne marja vad kopó fehér ruhás kiskirályfcát, (emlőadó édesanyját s József ácsot ne mutassad) szomját forrás, könnyű harmat verje. Szegény pásztor, király: Gáspár, Menyhért, hű Boldizsár csizmanyoma, bocskor-pora ne árulja. Sziklák foga tündércsontját ne roppantsa. Ne tépje le töviság fejéről a koronát Elefántcsontfehér tetők, márványhasú holdcsiga, szórják tükrös szikrájukat batyut vivő csacsira. Kopog a bot, a vándorbot, pára-gyolcsos kávákon. Mért lármáznak kakasaid, aranytornyú Betlehem} Weintrager Adolf rajza 1987. december 24., csütörtök ÜNNEPI MELLÉKLET
