Dunántúli Napló, 1987. december (44. évfolyam, 331-360. szám)

1987-12-24 / 354. szám

Amire karácsonykor... és minden más napokon gondolok

K

i kellene ereszteni az oroszlánt. S barátom elképedve nézett rám. A Halálkatlan mellett álltunk, most parkoló van ezen a helyen, a város nagyratörö álmai idején itt hatalmas művelődési komplexumot akartak építeni, sőt Z. barátom még merészebbet gondolt: április 1-jére repülőtér nyitását tervezte. Az első járat megérkezését várták is több ezren. Végül is mutatványosok telepedtek meg néhány napra. Az oroszlán békésen sétált a deszkából készült henger mögötti ketrecben. Talán tucatszor is bevitték az arénába, hozzátartozott a produkcióhoz. ’Amíg a vakmerő motorosok a katlan falán száguldoztak, az oroszlán üvöltve kapkodott a motoros után. Mondom S-nek: egyszer a komlói focisták is kiengedték . . . Akkoriban még hozzá sem kezdtek a felüljáró építéséhez, barátom hazáig rohant volna, ha a sorompó éppen nincs leeresztve. Megőrültél - kiabált —, ha fel nem fal bennünket, akkor új munkahely után nézhetünk. Már akkor túl voltunk azon, hogy Z. barátunkból országgyűlési képviselőt akartunk csinálni. A választási törvény szerint már akkor is lehetséges volt tervünk megvalósítása, bár nemhogy többes jelölés nem volt akkoriban, de a választási gyűléseken ellenvélemény sem hangzott el soha. A 99,99 gyengébb szavazatarány elképzelhetetlen volt. Megkértük köztiszteletben álló, Kossuth-díjas bányász barátunkat, bújjon már a diszegyenruhába, akassza ki kéttucatnyi medálját és szóljon fel Z. mellett, jobban képviseli minden bizonnyal a munkáskerület érdekeit, mint az eredeti jelölt, aki statisztikai reprezentánsként egyszemély- ben volt fiatal, nő és munkás. Három mandátumnak is megfelelt. Csakhát?

Az oroszlán morgott, majd nagyot ásítva elfordult tőlem: hiszen vannak fogai, csodálkoztam - pedig azzal biztattam S.-t, hogy rég kihullottak. Az előbb méa viccként hozakodtam elő ezzel a hülyeséggel — most őrületként nehezedik rám a kísértés. Azt mondják, nincs az élet és halál között semmi átmenet ... Sz. húszéves sem volt — egész nap nyomta a fejtőkalapácsot, aztán leült. Mire a mentőrajjal odaértem, pulzusán csak az uijam hegyén lüktető szívverésem éreztem. Az öreg csatlós egész nap fütyörészett, pontosan annyi évet dolgozott az aknán, mint a gyerek, akit a csillében kifele hoztunk. Egyetlen pillanatra nem figyelt, alig tudtuk kiszabadítani a kas és vezérléc közül. Nem látszott rajta más, mint a szája szegletében egy vékony, élénkpiros csík. Pedig minden csontja összetört . . . Levettük a kobakot és a fiú mellé fektettük az öreget. Nem, nem ezért jöttem el a bányától! Akkor már néhány esztendeje megkaptam a zenélődobozt, a Bányásznál az idős futballistákat ezzel figyelmeztették: eljárt az idő. Hajnalig százszor kinyitottam: hallgattam a focipálya lélekharangját Három év múltán felszámolták a bányát, aztán a Bányászt is A Kossuth-díjas bányász barátunk egyiket sem élte men szerencsére. A széncsatákban egészségét áldozta, csak szive maradt ép, még a kétszeri amputálást is kibírta, nehezen értette volna meg „áldozatos" munkájának értelmetlenségét.

H

armincévesen már nem szabadna itt az oroszlánnal vacakolni . . . S most? Mindin annyi éves szerettem lenni, mint éppen voltam. A mostanival sem volna baj, ha . . . A hatvanadiktól félek, gyorsan jön, annyi mindent kéne megtenni, kevésnek tűnik ez az évtized .... Lehetséges, hogy az emberben a világból csak önmaga létezik? „Majd a fiamnak sikerül" volt első, nyomtatásban megjelent, írásom címe. Akkor méa nem volt fiam. Most van: semmitől sem tudtam megóvni, ami számomra életemben rosszat jelentett. Az oroszlán most le-fel mászkál. Morog. Bizonyára idegesítem. Talán már órája állok itt. Lelkizek, mint a fiatal Werther, pedig szentimentalizmusát megteremtője gyűlölte a legjobban

........... az éa urai csak a

b

algák és a telhetetlenek szolgalelkűséaéből élnek, de tőle nem vehetik el azt, amit maga erejéből létrehozott: házát, tűzhelyét" . . .

Ne érzelgősködj a bányával sem! A pozitív példák kellenek, ki mit tesz le az asztalra. Igaz, vitatkozom önmagommal, csak ebből megint a „Rózsaszín" áll össze. Itt van például a sztahanovista kőműveslány esete, aki két kézzel rakta a falat, akit ország, világ (a szocialista) ünnepelt. A fal girbe-gurba és a lányt elfelejtettük. Kár magunkat sanyargatni - hallhattuk - egészséges önbizalom nélkül nem lehet országot építeni, önbizalom nélkül nincs nemzet.

A vámtisztviselő két szocialista ország határán (Béke határnak hívtuk régen ezeket) apróra-cseprőre átkutatja állami rendszámú autónkat... Mondjuk: csak nem képzeli, hogy szolgálati útlevéllel, állásunkat, becsületünket kockáztatjuk. Szenvtelen arccal mondja: odaát is ezt teszik, aztán rászól a gépkocsivezetőre, hogy mutassa pénztárcáját. Látszik, nem örül, hogy minden rendben. Jó utat - köszön el, s keserűen gondolok az előző esti tv-híradóra: valahol Európában hatsávos határátkelőn megállás nélkül robognak át az autók, karácsonyi látogatásra indul a fél világ távolbaszakadt szeretteihez. Az oroszlán felbődül, valahogy fura látomás, a Halálkatlan sötét árnyékot vet a ketrecre, az oroszlánnak is mintha csak árnyékát látnám. Távolodik, mint hirtelen ébredés után az álomkép. Ha nem hallanám még mindig S. üvöltését, hoav hagviam már a hülyéskedést, azt hinném, álmodok: az oroszlán beszél hozzám. Nyisd ki a rácsot, úgysem megyek ki. Lesz idő, amikor nem fogtok a ketrec előtt hősködni, még a gyerekek is oroszlánketreceket fognak nyitogatni. Látod, elfutott a barátod - meg- gondoltabb, mint te vagy. Van időd! Várj! Mondanám, hogy éppen ez az, aztán rádöbbenek, hiszen két évtizeddel előre szaladtam gondjaimmal... Ha van földed, menj! Szántsál! Annak van egyedül most értelme, még akkor is, ha úgy véled most, hogv túl kevesen küszködtök az ekével, sokan vannak a Geothétől idézett szolgalelkűek. Menj már szántani! Az oroszlán szinte láthatatlan a Halálkatlan árnyékában, bizonyosságot akartam, hogy nem csupán álmodom-e? . . .

N

emrégiben S. megkérdezte: emlékszel az oroszlánra. Hallgattam. Úgysem hinné el, hogy én akkor tényleg kinyitottam azt a rácsot . . .

Lombosi Jenő

E

ÜNNEPI

MELLÉKLET

Munkában a sebészeti team a pécsi Gyermekklinika sebészetén

Proksza László felvétele

»Olyan önálló vagyok, mint a többi gyerek...’*

Ujrasziiletue

Anikó most lett olyan, mint a többi gyermek. Tizenhárom év után nem szorul pelenká- zásra, tizenhárom évesen együtt mehet az osztálytársaival kirándulni, s tizenhárom év után végre nyugodtan alszanak a szülei, akik eddig attól rettegtek, hogy a lányuk sosem lesz teljes ember, sosem mehet férjhez, nem lehet gyermeke . . .

Pécsett, a POTE Gyermek- klinikájának sebészetén a közelmúltban megoperáltak egy nyíregyházi kislányt. A 13 éves M. Anikót, aki a húgy- és nemiszervek ritka, nagyon súlyos, összetett fejlődési rendellenességével született. A műtét sikerült. A kislány azóta a hasfalon lévő, borsó nagyságú nyíláson át katéterezi magát.

A napokban ismét Pécsre érkezett édesanyjával a második, a plasztikai műtétre.

A táblát már előző este kiakasztották az ágya fölé: műtétre megy! Ez arra figyelmeztet, hogy a vacsorának is könnyűnek kell lennie és reggelit mór nem kaphat. Anikóval közvetlenül a műtét előtt találkoztunk. Már megkapta az altatást előkészítő injekciót, amitől kicsit álmos lett. Fél. Anyja kezét szorítja, aki reggeltől estig az ágya mellett ül. Próbáljuk vigasztalni, sikerül is mosolyt csalni az arcára, de érezni, milyen hamis és hiábavaló ez a vigasztalás.

Pedig ez a második műtét, bár szintén bonyolult korrekciós beavatkozás, szinte semminek tűnik ahhoz képest, amit Anikón négy hónapja hajtott végre Pintér András docens és teamje. Az első operáció - kuriózum, műtéttechnikai szenzáció (és ez igaz még akkor is, ha tudjuk, dr. Pintér András tiltakozik majd e minősítés miatt), mivel Magyarországon ilyen műtéti megoldást eddig még nem végeztek.

*

Tizenhárom évvel ezelőtt, M. Istvánná is úgy várta első gyermeke születését, mint a többi édesanya. Mindegy, hogy mi lesz, fiú, vagy lány, csak egészséges legyen. Egyetlen nagy könyörgéssé változott benne ez az óhaj, amikor idő előtt, hét hónapos terhesen került a szülőszobára. Félelem akkor ébredt benne, amikor megtudta, hogy a kislány 1,40 kg-mal született, s hiába teltek a napok, nem láthatta gyermekét. Tíz nap után nézhette meg először és két hónap múlva vihette haza. Gyógyítását tekintve nem sok jó- vai biztatták. Volt, aki ezt mondta: ugyanolyan, mint a többi gyermek, csak többet pi. sil.

Az első hónapokban ugyan nem tűnt fel, hogy mennyi pelenkára van szükség, de a gyakori, fájdalmas sírás, és eqyéb jelek miatt a szülők már ekkor elkezdték a kólváriajá- róst. Orvostól orvosig, Nyíregyházától Debrecenig vitték, s az egyik vizsgálaton kiderült:

a kislány amúgy is kicsi hólyagjában kő fejlődött. Budapesten, a Heim Pál Gyermek- kórházban megoperálták, de az állandó vizeletcsurgással nem tudtak mit kezdeni.

— Pokol volt ennek a gyereknek az élete — mondja az édesanyja -, félóránként, óránként cseréltem alatta a pelenkát, mégis kivörösödött, kipállott a bőre. Hiába mostam, kentem, egyre rosszabb lett. Éjszaka sem tudott aludni. Kibontottam és addig legyeztem, amíg enyhült a csípő, maró érzés és megnyugodott.

— Rengeteget mostam. Legtöbbször este álltam neki, mert napközben a kislány, a háztartás és a családi ház építés lekötött. Nem volt elég pénzünk, az építőanyagot is nehezen tudtuk megvenni, így a legtöbb munkát ketten csináltuk a férjemmel. Disznókat, baromfit tartottunk, a kertben mindent megtermeltünk magunknak. Ami bejött, kellett az építkezésre és az utazgatásokra Anikóval . . .

A fiatalasszony, bár sírva mondja, de nem szégyelli: sokszor megfordult a fejemben a gondolat, hogy mikor fárad bele a férje ebbe a kilátástalan helyzetbe, mikor unja meg az ő keserűségét, fáradtságát, a kislány sírását? Talán akkor értette meg a ridegebbnek hitt férfilelket, elfelejtve az egyedül maradástól való félelmét, amikor megbeszélték, hogy legyen testvére a kislánynak. így majd senkinek sem kell magyarázni, miért marad otthon Anikóval, amikor már javában óvodáskorú. S három évvel később megszületett az egészséges Évi.

Anikó problémáját titkolta a család. Soha nem beszéltek róla senkinek. Mindig egyeztették, hogy milyen hihető füllentéssel lehet kikerülni a kíváncsiságot, a gyanakvást ébreszthető helyzeteket. A pedagógusok és az osztálytársai valószínűleg sajnálták is, amikor a kirándulásokat, a színház. és a mozilátogatásokat* szervezték és a kislány sosem ment velük. Hol elutazásra, hol könnyebb betegségre, hol rokonlátogatásra hivatkozva, de mindig távol maradt. Oda ugyanis nem tudott volna elmenni az édesanyja, aki az iskolához közel dolgozva egy délelőtt háromszor is átment Anikóhoz, és a szünetekben tiszta pelenkát adott neki. És mit érezhetett Anikó, akkor, amikor szörppel, gyümölcslével kínálták . . .

A szülők már-már feladták, hogy akadnak olyan orvosok, akik segíteni tudnak a gyermeken. Ekkor olvastak egy szomszéd megyei kisfiúról, akit Pécsett is kezeltek hasonló problémával.

A műtétről dr. Pintér Andrást kérdeztük:

— Ilyen fejlődési rendellenességgel még nem találkoztunk. Anikónak igen kicsi üregű húgyhólyagja volt, amelyből két záróizomzat nélküli húgycső vezetett ki. A vizelettartási képtelenség miatt ebből a kicsi húgyhólyagból állandóan csurgott a vizelet.

A vizeletvesztés hasonló zavarai esetén az eddigi sebészi próbálkozás általában az volt, hogy egy kiiktatott vastagbél-szakasz egyik végét a húgyhólyaghoz csatlakoztattuk, a másikat pedig a hasfalra vezettük ki. Ehhez a megoldáshoz azonban speciális, a hasfalra ragasztható műanyag vizeletgyűjtő tartály szükséges, amit nálunk nem gyártanak, nyugati országokból történő folyamatos beszerzése bonyolult és drága. Arról nem beszélve, hogy kislányról, később nőről van szó, és egy ilyen vizelettartály — ha mindenképpen jobb megoldás is —, nem kisebb gátlásokat okoz, mint a pelenka. Ezért megpróbáltunk mi is — mint sokan mások a világban - egy olyan vizeletzáró mechanizmust kialakítani, amely, ha nem is oldja meg a beteg minden problémáját, mégis emberibb életet biztosít számára. A szakirodalom tanulmányozása és a külföldi tanulmányútjaink tapasztalatai több megoldási lehetőséget vetettek fel. Ezekből a különböző lehetőségekből próbáltuk Anikó speciális esetére megtervezni a műtétet.

Mindez hónapokat vett igénybe. Minden lehetőséget alaposan mérlegelni kétlett. Meg kellett gondolniuk, hogy a műtét sikertelensége esetén ne legyen rosszabb a helyzet, mint a beavatkozás előtt volt. Figyelembe kellett venniük, hogy a tervezett sebészi megoldással ne akadályozzanak meg egy későbbi, esetleg jobb műtéti lehetőséget.

Mindennap reggeltől estig bent voltam Anikónál az osztályon — mondja az édesanyja. - A kivizsgálás során a pécsi orvosok őszintén tájékoztattak, hogy ilyen esetük még nem volt. Pintér tanár úr részletesen elmagyarázta nekem a rendellenesség lényegét. Arra nem emlékszem, hogyan töltöttem a műtét napját. Csak az foglalkoztatott, amit előzőleg mondtak: a feltáráskor is találkozhatnak olyasmivel, ami újabb, nem várt problémát jelenthet. A mai napig nem tudom, volt-e ilyen, csak azt, hogy a kislány többé nem pelenkás . . .

*

Az első műtéttel két dolgot kellett korrigálni — mondja dr. Pintér András. — A rendkívül kicsi hólyagot megnagyobbítani, és olyan vizeletelvezetést kialakítani, amely nem teszi szükségessé sem pelenka, sem hasfalra ragasztható vizeletgyűjtő tartály viselését. Legtöbbször arra gondoltunk, hogy vékonybelet vezetünk a hólyaghoz, de találtunk egy francia professzor által 1981-ben leírt esetet, amelyben ő a vakbelet hosználta fel vizeletelvezetésre, ezt varrta ki a hasfalig. Leírása szerint a vakbél sajátos tulajdonsága révén megbízható, zárómechanizmust biztosít.

Mi az ő ötletét módosítottuk úgy, hogy a vékonybélből és a vastagbélből kivágtuk azt a szakaszt, amin a vakbél volt, olymódon, hogy a bélfalak vérkeringése megmaradjon. Ebből a kiiktatott bélszakaszból egy új húgyhólyagot képeztünk, amit a beteg felnyitott kis húgyhólyagjához varrtunk. Ezzel hat-hétszeresére növeltük a korábbi húgyhólyag üregét, vizelettároló képességét. A húgyhólyag megnagyobbitásá- ra használt bélszakaszon levő vakbelet kivezettük a hasfalra.

A megnyitott végű vakbél szűk ürege, belső felszínén levő nyálkahártyája megakadályozza a vizelet kicsurqásót. A kislány három-négy óránként ezen a nyíláson keresztül könnyen megkatéterezi magát, és leereszti a felgyülemlett vizeletet.

Ezután ugyanolyan életet élhet, mint a többiek. Sportolhat is, ami eddig lehetetlen volt, sőt úszhat, fürödhet, a jól záródó bélfalon nem hatol be a víz. A műtét előtti beszélgetéskor mondta Anikó: kézilabdózni szeretne ... A mostani, második műtét további korrigálás, amely után Anikó teljes értékű nő, majd anya lehet.

*

— Nagyon bízom most az orvosokban — mondja az édesanya. — Tisztelem és szeretem ezt az osztályt. Mindig csak azt nézték, miként lehetne segíteni, pedig talán egyszerűbb lett volna számukra azt mondani, sajnálom, asz- szonyom. az orvostudomány mai álláso szerint a lánya betegségével nem lehet mit kezdeni.

Pintér András elhárítja az elismerést: ez nem egy ember érdeme, ez csapatmunka. Nem is találtak fel újat — hiszen ahhoz rendkívüli egyéniségek kellenek, és itt egyikük sem az — mondta - Csupán több ismert dolgot kombináltak össze úgy, ahogyan ezt eddig még senki nem tette. Nem szívesen beszél arról sem, hogy az ilyen jellegű munka mögött milyen szerteágazó tevékenység van. A rengeteg szakirodalom olvasása, levelezések, telefonálások, a klinikán késő estékbe nyúló megbeszélések, és arról sem, hoqy a műtéthez mennyi, . szinte mérnöki pontossáqú tervrajzot készítettek, maid elvetették és újat és megint újat csináltak.

*

M -ék nyíregyházi házában idén nem lesz sok ajándék a fenyőfa alatt. De annak a levélnek a tartalma, amelyet Anikó küldött Pécsre, azt jelzi, hogy 1 év után ez lesz a család legszebb karácsonya. A lényege két mondat: „Kedves Pintér doktor bácsi! Jól vagyok és már iskolába járok. Nagyon szeretek iskolába járni, amióta nincs alattam pelenka, és olyan önálló vagyok, mint a többi gyerek . . ."

Sarok Zsuzsa—Török Éva

1987. december 24., csütörtök