Dunántúli Napló, 1987. november (44. évfolyam, 301-330. szám)

1987-11-21 / 321. szám

Holi. Új Hofi-kabaré, hirdette a plakát, s a hasonló mű- sorok látogatásában gyakorlatlan néző könnyen hi­hette, hogy az egész estét betöltő műsor egyetlen szereplője Holi Géza lesz. Holott erről nincsen szó. Csak arról, hogy Hofival mindent és mindenkit el lehet adni, mert Hofira szük­ség van, s ha egyetlen szilveszterkor nem jelenik meg a kép­ernyőn, a ténynek mór botrányszaga van. Holott lehet, csak egy újabb kabaréra készülődik. Hofi - mint legtöbbször - most sem adja olcsón magát. Nem az adórendszerről és a bruttósításról szólnak a poénjai. Mélyebbre ás bajaink ostorozásában és az okok feltárásá­ban, hogy az a bizonyos vonat, az ország vonata miért Nagy­kanizsára érkezett meg, holott az utasok a menetrend sze­rint Nyíregyházára váltottak jegyet. Megkapják persze, a ma­gukét a vezetők, dehát ez most igazán szinkronban van a közhangulattal, és az ellen sem tiltakozott senki, hogy az új­ságírók úgy jelennek meg a műsorban, mintha csupán ők lennének értetlenek és olykor fölöslegesen „vonalasak" eb­ben a megbolydult világban. De félre, hiúság, hiszen jól szórakoztunk! Hofi felemás gombokkal díszített, elszabott za­kójában maga az átlagember, aki olykor hőzöng, olykor te­hetetlenül széttárja a karját vagy kínjában jobbnál jobb vic­cekkel szórakoztatja magát. Csak aztán nehogy elfeledjük, ami a viccek között van! Az szólt igazán nekünk, meg azok­nak a tekintélyes nézőknek, akikre a többség előbb odasan­dított, illik-e, szabad-e nevetni. A körítés is elég színvonalas volt, leszámítva a konte- ranszszöveget és a Bodor-testvérek alkalmi rigmusait. De Matek Miklós és Havasi Viktor a zongoránál Külkey László és Ütő Endre, valamint Payer András és Solymos Antal népszerű dalokkal és slágerekkel a mikrofon előtt jó ízlésű előadással kellemes perceket szereztek a zsúfolt nézőtérnek Komlón, Pécsen és Siklóson egyaránt. G. T. Pécsről a MAPRJAL világkongresszusán. h„ zónk és a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem képviseleté­ben dr. Hajzer Lajos, a JPTE Tanárképző Kar docense vett részt október végén Moszkvában a MAPRJAL-világkonferen- cián. Húsz esztendeje, Párizsban alakult meg a világ orosz nyelvet és irodalmat oktató tanárainak nemzetközi szerve­zete, s a mostani találkozót ebből az alkalomból szervezték meg a szovjet fővárosban. Kínától Dél-Amerikáig - az USA és Kanada nem képviseltette magát — 57 ország, valamint 12 szovjet szövetségi köztársaság, főként a balti köztársáságok orosztanárai vettek részt a szimpóziumon. Színhelye a har­madik világ fiait oktató, 1960-ban alapított Patrice Lumumba Egyetem volt, ahol a legtöbb külföldi tanul, s amely intéz­ménynek a legtöbb kapcsolata van a világ országaival. Az eseménysorozat központi témáját az orosz fonetika elmélete és gyakorlata képezte, a kiejtés, voltaképp az ide­gen nyelvek tanulásának, az idegen nyelven való megszóla­lás egyik alapkérdése.- A MAPRJAL szervezetének tagjai - mondja erről Haj­zer Lajos —, tulajdonképpen húsz éve, a szervezet megala­kulása óta várták és sürgették, hogy terítékre kerüljön ez a fontos téma. Különös, hogy a világszervezetnek nincs fone­tika-fonológia szekciója, holott igen fontos volna, hogy vi­lágszerte egybehangoljuk azokat az elveket, amelyek alap­ján az orosz nyelv, a kiejtés oktatása folyik. Ezt fogalmaztuk meg a szervezet titkárához eljuttatott ajánlásunkban. A szimpóziumon Hajzer Lajos is tartott előadást: évek óta foglalkozik annak kutatásával, hogyan alakulnak át a magyar szavak orosz nyelvi környezetben, mely hangok ho­gyan változnak a kiejtésben, és mint tükröződik ez az írás­képben. Témája a fonetika perifériális elemei, továbbá a fo­némaszubsztitúció, magyarán a fonémahelyettesítés, amikor az orosz fonetikai törvények szerint ejti és írja bizonyos sza­vainkat. Hajzer Lajos az orosz nyelvű újságok alapján végzi ezt a sok érdekességet, kuriózumot is feltáró kutatómunkát. G. O. Jazz az egyetemen. Sokak kívánsága vált valóra a múlt héten, amikor a Pécsi Orvos- tudományi Egyetem aulájában megrendezték az I. egyetemi jazznapokat. A pécsi felsőoktatási intézmények közül koráb­ban a Pollack Mihály Műszaki Főiskola volt a város jazz- életének központja, idővel azonban — mint ahogy a város más kulturális intézményeiből - innen is elmaradoztak a ma­gyar és külföldi jazzvendégek, neves szólisták és együttesek. A múlt heti rendezvényével a POTE próbálta egy kicsit felpezsdíteni a város sivárrá vált jazzéletét. Az első napon négy együttes lépett a dobogóra. Az értelmiségiekből verbú- válódott, amatőr zenészekből álló kamarajazzt játszó Szek­szárdi Jazz Quartett nyitotta a sort. Míg a szekszárdiak szel­lemes, képszerű, saját szerzeményeikkel szórakoztatták a kö­zönséget, az őket követő Pécsi Jazz Quintett világHírű zené­szek és muzsikusok számaiból adott le egy válogatást. A Bogi Dániel vezette pécsi fiúk jó hangulatú, változatos mű­sorral szerepeltek. Az első nap csúcsa - kétségkívül - a Dés Lászlóval felálló Dimenzió együttes fellépése volt. Még akkor is, ha Déséktől már itt Pécsen is hallottunk jobbat, a Dimenzió azért megtöltötte a POTE auláját. A szemle érdekes színfoltja volt a második nap elején Berki Tamás énekes-zenés jazztörténeti előadása. Ezután mű­fajváltás következett és a dixielandé lett a pódium. Az Olds Mobile Dixieland Band, a Szekszárdi Big Band és a Benkó Dixieland Band a színpadra lépés sorrendjében egyre na­gyobb sikert ért el, és az utolsóként levonuló Benkóéknak nem kis része van abban, hogy sokak számára emlékezetes marad a fesztivál. Még az I. egyetemi jazznapok megnyitóján dr. Bauer Miklós, a POTE rektora arról beszélt, hogy az intézmény fia­taljai hagyományteremtő céllal rendezték meg a találkozót. Ilyenkor az első lépés a legnehezebb. Azon pedig már túl vagyunk. K. E. A felébredt álmodó Ha valaki majd a történet­ben egykoron vissza akar em­lékezni azokra, amiket lelkünk is elfelejtett, amiket összerak- hatatlan mozaikokra tört föl - ismerhetetlen képtöredékekként oly ritkán álmunkban látunk, amiket itt a földön valóban létezőnek és sokszorosíthatat- lannak tartunk végérvényesen- annak jó lesz, de könnyű nem. Akire a Mester rábízza a hagyományt, az emlékeket, aki a teljes beavatásban részesül- lehet valóban teljes ember­ré. A beavatottnak félre kell állnia az emberi törekvések történeti sodrából. Megszólják ezért majd az emberek, úgy néznek rá, mintha meg volna zavarodva, pedig csak a teljes beavatásban részesült. A Mester fölnyitotta a sze­mét. Most már látja az itteni szépet önzetlenül. Végre az, ember elkezd járni itt, a föl­dön. Úgy, ahogy egykor volt. Hamvas Béla tizenkilenc éve halott. Budapesten, az Uzsoki úti kórházban halt meg 1968. november 7.-én, délben. Szent­endrén temették el, abban a kisvárosban, ahol az elröppenő hétvégeken húsz éven át me­nedéket talált. 1897. március 23-án született Eperjesen. Pozsonyban tölti gyermekéveit, az ottani líceum­ban, 1915-ben érettségizik, s diáktársaival együtt katonai szolgálatra jelentkezik. Egy év múlva, súlyos idegsokkal hadi­kórházba kerül, onnan írja: „Arra, hogy mi történt ed­dig . . . kevés ez a levél, és olyan utálatos, hogy szégyel­lem, hogy részt vettem benne." A huszadik század első apo­kalipszise, az értékeket, az eszméket, a normákat mésszel öntötte le — magát az életet alapjaiban megrendítette. Hazatér, olvas. Elsősorban Schopenhauert, Nietzschét, Kantot, Rimbaud-ot, Doszto­jevszkijt. Húszéves, amikor Kierkegaard „Az idő bírálata'’ című tanulmánya a kezébe ke­rül: „Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs vallás, ami van romlott és ha­zúg zűrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek va­lamikor el kellett kezdődnie. Elkezdtem keresni a sötét pon­tot, a proton pszeudost, vagyis az első hazugságot . . . Vissza­felé haladtam a múlt század közepétől a francia forradalo­mig, a felvilágosodásig, a ra­cionalizmusig, a humanizmu­sig, a középkoron át a görö­gökig, a héberekig, az egyip­tomiakig, a primitívekig. A vál­ságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még előbb van, még előbb. A jel­legzetes európai hibát követ­tem el, a sötét pontot maga­mon kívül kerestem, holott bennem volt. . .” (Interview, kézirat). 1919-ben Budapestre költö­zik a család. Hamvas Béla 1923-ban fejezi be egyetemi tanulmányait. Négy éven át a Budapesti Hírlapnál újságírós- kodik. 1927-től a Fővárosi Könyvtárban könyvtártiszt. A könyvtár a legjobb helyek egyi­ke, itt sokirányú érdeklődését nem fékezi semmi. Olvas és ír. Tanulmányt, esszét, kritikát, re­cenziót publikál; ír az Athe- rfaeumba, a Nyugatba, a Pro­testáns Szemlébe, a Diárium- ba, az Ezüstkorba, a Társa­dalomtudományba, a Napke­letbe, az Esztétikai Szemlébe. Kerényi Károllyal közösen meg­alakítja a Sziget-kört, e néven évkönyvet indítanak. Megírja a Magyar Hype­rioni (kézirat), amelynek címé­ben megjelöli pályájának első szakaszát. Szellemi orientáció­ja hyperioni, gyermekévé teszi a Napot, a Holdat és a Haj­nalt. Teljességeszménye nem tűr kompromisszumot, útnak in­dul a legteljesebb magányba. Azt tartja, aki ír, mint egykor a naplóirók, kénytelen önma­ga lenni. Második alkotói korszaka a harmincas évek végén kezdő­dik. René Guénon segítségé­vel mondja ki a szót, amely­ben minden összesűrűsödik: .tradition universelle' — az univerzális hagyomány. Megír­ja a felébredt álmodó művét, a Scienta Sacrát (kézirat): „Az emberi történet időszámítá­sunk előtt körülbelül hatszáz esztendeig folyamatosan ösz- szefügg; ekkor egy vagy két, de semmi esetre sem több, mint három nemzedék alatt az idő megváltozik. A hatszázas évet megelőző és követő kort csaknem kézzel kitapintható függöny választja el: hogy mi az, ami a függöny mögött van, találgatni kell ..." A függöny mögött az ott, az aranykor, amelyben a létről szóló hite­les tudás van. A szent tudás. A második világháború alatt háromszor hívják be katoná­nak, de ez nem zavarja ab­ban, hogy írjon, fordítson — Lao-ce Jacob Böhme könyvei­ből. 1943-ban megjelenteti a Láthatatlan történet című esz- székötetét, s belekezd hatal­mas vállalkozásába, amely a hatvanas évekig foglalkoztatja: Az ősök nagy csarnoka. A háború után szellemi akti­vitása fokozódik, kiadja az An­tológia humánát, amely ötezer év bölcsességének gyűjtemé­nye, amely példázza, hogy a történet alatt van egy másik, egy mélyebb történelem, s ez pedig a művészeté. Munkatár­sa lesz Várkonyi Nándor fo­lyóiratának, a Sorsunknak, ki­lenc esszéje jelenik meg a pé­csi folyóiratban. Weöres Sán­dor ebben az időben Mesteré­nek vallja. Szabó Lajossal és Tábor Bélával megalakítják szellemi-baráti társaságukat. Feleségével, szellemi társával könyvet ad ki Forradalom a művészetben címmel. Ez a könyv szolgáltat ürügyet el­hallgattatásához, ezt a köny­vet hevesen támadja Lukács György és a fordulat évéhez közeledő fagyban a pozíció­féltők kórusa. Földműves-iga­zolványt vált, visszavonul szentendrei kertjébe. Harma­dik korszaka kezdődik, amely­nek nyitányát Szentendrén irt nagyregényének, a Karnevál­nak (megjelent 1985-ben) meg­írása jelzi. A hagyományt al­kalmazva halad tovább. Regé­nye a beavatás. Hamvas Béla beavatásnak nevezi azt az egyetlen aktust vagy folyama­tot, amely az ember leszűkült életének határait áttöri és a létezés egészét önmagában helyreállítja. 1951-től Inotán raktáros, majd 1955-től Tiszapalkonyára helyezik, néhány év múlva a Bököd melletti erőműépítke­zésre kerül, ahol hatvanhét évesen nyugdíjjogosultságot szerez. Ekkorra megírja regé­nyeit: Szilveszter (1957, kéz­irat), Bizonyos tekintetben (1962, kézirat). Amire maradt még erő, ami hátra van még: az Ugyanis című regénye (1966, kézirat) és az életművét összefoglaló munkája, a Pat- mosz című esszékötet (kézirat): „Visszatérni csak oda lehet, ahol az ember már volt... a létbe visszatértem anélkül, hogy az életet megtagadtam volna.” * Írásai nagy része még ki­adatlan, romló szövegű kézira­tokban terjed. Az idei évben több kiadványban jelennek meg munkái. Az Életünk folyó­irat szeptemberi számát teljes egészében Hamvas Bélának szentelte. A pécsi Pannónia Könyvek sorozatban kilenc esz- széje látott most napvilágot Szellem és egzisztencia címmel (a tanulmányok szövegét gon­dozta és a jegyzeteket készí­tette: Csuhái István), most je­lent meg a Vigilia Könyvek so­rozatban esszégyűjteménye Si­lentium, Titkos jegyzőkönyv, Unicornis címmel, és az ELTE Tartós hullám sorozatában 33 esszéje (válogatta és szerkesz­tette: Dúl Antal) is most ke­rült a boltba. A Magvető Ki­adó jövőre ígéri a Scientia Sacra megjelentetését. De még így is rengeteg kiadatlan kéz­irat marad. Talán mert művét nevezik logikus rögeszméknek, túlfeszí­tett paradoxonoknak, enigma- tikusnak, imagináriusnak, hon­talannak, holdkórosnak, exta- tikusnak, tudománytalannak, teozófusnak, misztikusnak . .. Pedig oly egyszerű. Hamvas Béla mindig ugyanazt mondta - bódító gazdagsággal, elké­pesztő merészséggel. A feltét­len igazságot. Aki nem akarja tudni, hogy önönmaga kicsoda, az óva­kodjék tőle. Kőszegi Lajos Exodus Csőri i aPéa Jól cseng Cseri László ne\ nemzetközi fotósberkekben. 1979- ben elnyerte a varsói I* zetközi Fotókiállítás diplgm 1980- ban Malmőben a Nemze Fotókiállításon a legjobb kolls díját, Szegeden a Szalon na< jót, a Pécs—Lahti Nemzetközi tókiállítás fődíját kapta. Egy < később a Torinói Fotobien nagydiját és Perugia város c a zágrábi Szalonon kollekció nyert. . . Sorolhatnám tovább c jakot, nívódíjakat, de bizon ennyi is elég annak bizonyító’ hogy a közmegegyezés nem Cseri László fotóriportert, a nántúli Napló munkatársát, ha Cserit, a Mecseki Fotóklub FOC csoportjának tagját is fotóskén meri el. Hogy a fenti mondatot r kellett leírni? Mert amit a F Kisgalériában látunk nem fo kiállítás. Fotónak azt tartottuk a világ egy önkényesen kiragc részletét, fény és fényérzé anyagok segítségével, vegyi k gozás útján képpé, fényképpé kították. S bár a fotóművészet óta hozzászoktatott bennüket leképzett formák önkényes érte zéséhez és a fotómontázshoz aránt, a fényképek — hang tartalmuktól függetlenül, techi adottságukból eredően - min’ kor sugalltak egyfajta tárgyila ságot. Nos, ez az, amelyen < sem szerint messze túllépett ( László mostani kiállításával. A kortárs képzőművészeti te vésekbe szervesülő, az új szűr lizmussal rokonítható kollázs SnBMHnBBBHBB Czako Gabor 77 magyar rémmese Anti királyfi Hol volt, hol nem volt, ott, ahol a szép lányokat nyers uborkából kvarclámpával csinálják; no ott, Édes Jenő fodrász-sza­lonjában két érett királylány ült, üldö­gélt az ezüstös hajszárító korona alatt. Csevegtek előkelőén és amúgy tündére- sen. — Az én Antim valódi királyfi volt húsz évvel ezelőtt! — csicseregte az egyik. — Fehér Skoda Octávián jött, délceg volt, karcsú, izmos, szellemes. A hétfejű sárkánnyal is megvívott a csó­komért. Most meg hétszámra döglik a tévé előtt, az ágyban kizárólag hortyogni tud. Mindent egybevetve egy buta, hájas sörszagú béka. A másik, csak úgy magában, elmoso­lyodott. — Nem lehet, hogy a csókodban volt a hiba, édes Arankám? Okos Kata Egyszer volt, hol nem volt, a bértömeg­gazdálkodáson túl, de a személyi fize­téseken innen, volt egy szakszervezeti bi­zalmi, úgy hívták, hogy Okos Kata. Volt annál a vállalatnál több szakszervezeti bizalmi is, neve is volt mindnek, de csak ezt az egyetlen egyet hívták Okos Katá­nak. Hogy miért, azt rövidesen megtud­játok. Történt, hogy pecsétes, stencilezett pa­pírokkal összehívták az üzemi ebédlőbe a szakszervezeti értekezletet. A bizalmi­ak gyűltek, ültek, iszogatták a kólát, rágicsólták a ropit, hallgatták az üzemi négyszöget, amely mint valami wimble­doni páros előadta, hogy a vállalati bé­rezés nem eléggé korszerű. Haladóbbnak kellene lennie, ösztönzőbbnek, élenjáróbb- nak, szocialistábbnak, komplexebbnek, hu­manistábbnak, demokratikusabbnak, diffe­renciáltabbnak, valósabbnak, nehogy a cég a termékszerkezet-váltás sürgető igényé­nek kellős közepén egy ámokfutó menet­rend pályájára kerüljön. A szakszervezeti bizalmi épp olyan ember, mint a többi. Elérzékenyüit hát mind, és kissé meg is ijedt. Hogyan is ne ijedt volna meg: ennyi varázsige egy egész kongresszus elbűvöléséhez is elég lett volna. Osztályharcosan lehurrogták Okos HÉTVÉGE 1987. nőve

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom