Dunántúli Napló, 1987. november (44. évfolyam, 301-330. szám)

1987-11-28 / 328. szám

Csuka Zoltán Viharban* Orosz katonák jöttek a házba, átnéztek mindent: német katonákat és aknákat ke­restek. Persze, nem találtak semmit. Nálunk nem volt villany, de hallottuk, hogy a város más részeiben van. A gázszolgálta­tás megszűnt. Az üzletek kifosztva, a leve­gőben még ott lüktetett az ágyúk dörgése. A katonák sorra járták a házakat. Most már szállást is kerestek, mert sokan Pécsett maradtak. Hozzánk is bezörgettek. Egy ma­gas orosz katona szállást keresett és bort kért. Magyarázgattam neki, hogy túl sokan vagyunk a lakásban, borunk pedig nincsen. Volt egy kis kecskeméti barackpálinkám, amit még Pestről hoztam, azzal megkínáltam. Lenyelte a kupica pálinkát, azt hittem, na­gyon erősnek tartja, mert a szemeit sokáig csukva tartotta, és ugyancsak krákogott utá­na. „Micsoda zamata van!...” — mondot­ta végül szakértőén és még egy kupicával kért. Ennivalót nem fogadott el, nem éhes, mondta. Elbeszélgettem vele. Elmondta, hogy a polgári életben villanyszerelő, Moszkvában dolgozik. Megkérdezte, ismerem-e Gorkij mű­veit. És Dosztojevszkijt? S pár perc alatt le­vizsgázott előttem: kitűnően ismerte az orosz irodalmat, sőt természetesen, a szépirodal­mon kívül Marx, Lenin és Sztálin munkáit is. Náluk, a szakiskolákban, mondotta, nem jut sok idő a szépirodalomra, de az orosz munkás iskolán kívül is tanul. Rövid idő alatt összebarátkoztunk, és úgy váltunk el, mint két régi jó ismerős. Nyugat felé még mindig dörögtek az ágyúk, sőt ha az ember nagyon fülelt, a géppuskákat is hallotta. Az oroszok vonulása mintha megtorpant volna, kissé elcsendesed­tek. Ki tudja, mi lesz még az éjszaka. Eset­leg a németek lövik a várost, a német re­pülőtámadások is jöhetnek. Mindenkinek Szeged jutott az eszébe, ahol a német bu­kóbombázók az orosz megszállás után tá­madtak. Villany sem volt. az az egy-két gyertyacsonk nem nagyon marasztalt ben­nünket éjszakára a lakásban. Levonultunk hát a pincébe, és most már második éjszakára kezdtünk berendezkedni. Délután kicsit szundítottam, s nem voltam annyira fáradt, meg aztán az idegeim is ébren tartottak. Ott ültünk a nyüzsgő, duruzsoló tömegben, gyereksírás, néha viháncolás hallatszott, az emberek ki-be jártak az oldalnyilásban el­helyezett „küblihez", amely a WC-t helyet­tesítette. Az óvóhely nem volt ilyen nagy tö­megre berendezve, s aligha ilyen hosszú tartózkodásra: a „kübli" felől máris átható bűz terjengett. Gyorsan lenyeltem valamit vacsorára, aztán elsőnek feküdtem le, ab­ban a reményben, hogy korábban talán ha­marabb elalszom. Sógorommal úgy egyez­tünk meg, hogy tizenegy óra után átadom a helyemet, és reggel három óra felé ka­pom vissza. De az alvás nem ment, mert a tömeg erősen zsibongott, később pedig a horkolások kezdtek fülhasogató mozdonysü- vítéshez hasonlítani. Az az egy-két gyertya lángja libegett, valóban olyan volt a han­gulat, mintha a pokol tornácán feküdtünk és zsibongtunk volna. Ez az éjszaka is csak eltelt valahogyan. Későn virradt. Fél nyolc lehetett, amikor végre felkapaszkodtunk a meredek lépcső­kön és fölmentünk a lakásba. Szorongó szív­vel léptünk be, attól tartottunk, hogy idő­közben idegenek járhattak ott, de nem volt semmi baj. Ajtókat, ablakokat zárva talál­tunk. A bizalmatlanság kezdett fölengedni. A városba azonban nem lehetett kimenni. Az élet mintha megbénult volna. Az oroszok még mindig vonultak, csak vonultak. Ekkor támadt bennem az az érzés, ami hetekig nem tudott elmúlni: mintha mély, nagyon mély szakadék nyelt volna el bennünket. Az élet megállt a város testében, minden meg­bénult. minden felmondta a szolgálatot. Túl­ságosan nagy volt a zuhanás, s már akkor láttam, hogy ebből a szakadékból nagyon nehéz lesz a feltápászkodás. * Részlet az író 19««—45-ös feljegyzéseiből Szerencsés, egy életutat meghatározó kezdésekről I beszél. Általános iskolás­ként részt vehetett — mert remek rajzkészsége volt — I — annakidején a Doktor Sándorban indított első fel­nőtt rajzszakkörön, amit Martyn Ferenc vezetett; az ő korrekciói máig ható él­ményt jelentenek a számá­ra. Alapító évfolyamosa volt a művészeti szakközép- iskolának, s rajongással em­líti Lantos Ferencet, akit nagy pedagógusnak tart, mert gondolkodni tanította a növendékeit. Az Iparmű- i vészeti, Főiskolára azért ke- I rülhetett be — ez- ma is a meggyőződése —, mert ! mindaz, amit az új pécsi is­kolában csináltak, az fris- i sebb volt mindennél, s ez j óriási többletet adott az in- J duláshoz. Szerencsés volt — és ezt már a mai szak- i mája szempontjából tartja annak —, hogy másodéves A Zengővárkonyi hagyo­mányőrző együttes vezető­jeként ismertem meg, vala­mikor jó tizen-éve. Együttesük - zenekarral együtt több, mint 100 tagú! — hírnévre tett szert az utóbbi másfél évtizedben, itthon és határon túl min­denütt, ahol nagy értéknek számít az eredeti népmű­vészet: zenében, dalban, táncban, viseletben egy­aránt. A kultúra munkása: nép­művelő ember; a pécsvára- di művelődési ház művészeti előadója. Hozzá tartoznak a díszítőművészeti szakkö­rök, kiállítások, tájhózak, be­mutató helyek. Ez a kenyér­kereső foglalkozása. Azután hallom, egyre több és több jeles díjat nyert országosan — majd le­ültem! -, kendervószon szőt­teseivel. Ami népi iparmű­vészet ma már, azaz amikor eredeti (helyi) motívumok­11 Janus Pannonius művészeti díj Uherkovich Agnes volt, amikor odakerült a nagy esztéta, Pogány Fri­gyes, aki nagy neveket vitt magával, átszervezte a fő­iskolát és rendkívüli kép­zettségű mesterektől tanul­hattak attól kezdve. „Ha három évvel idősebb va­gyok, soha nem tanulom meg mindazt, amiből élek, míg csak dolgozom . . Kezdő diplomásként is olyan környezetben dolgozhatott, ahol a feladatokra össz­pontosíthatott, s nem a buk­tatók elkerülésére. Éppen 15 esztendeje tért vissza a szülővárosba, s azóta is a DTV belsőépíté­sze. Uherkovich Ágnes e más­fél évtized alatt számos szép belsőépítészeti feladatot oldott meg Pécsett, amelye- lyek közül most — a tel­jesség igénye nélkül, de emlékeztetésképpen, figye­lemfelkeltésül — néhányat megemlítünk, s ezzel mu­lasztást is törlesztünk. Ami­kor „használóként" beté­rünk pl. a Széchenyi téri nogypatikába, vagy a Capri cukrászdába, vagy .... nos, akkor elismerően szólunk magunkban: „Akárki is csi­nálta, remek dolgot művelt ..." E kettőt természetesen Uherkovich Ágnes alkotta ilyennek, de ő volt a férje — Várnagy Péter építész — mellett a Tüzér utcai mozgalmi ház belsőépíté­sze, Geffo József Ybl-díjas Közművelődési díj Töttös Sándor kai lehetőleg használati cé­lú tárgyak (térítők, függö­nyök, asztali garnitúrák stb.) készülnek. Életkorában közeledik az ötödik X-hez, mégis első zsűrizett kollekcióját csak alig hat éve nyújtotta be. Addig hobbiszerűen ült a szövőszék mögött. Kiállító-, sokon, pályázatokon hallot­tuk ezután a nevét, Nyíregy­házán pedig megnyerte a díszítőművészet legmaga­sabb országos elismerését, a Gránátalma-díjat. Három éve meg az országos szőt­tespályázat nagydíját hozta el Szekszárdon. kenders'őt- tes együttesével. Jó tíz éve szakkörvezetői tanfolyamot végzett. Vizsga­záró dolgozatában („Mit tu­dok szőkébb környezetem szőtteskultúrájáról?"), a vár- konyi szőttesek „életrajzát" dolgozta fel a tudomány köz­ben megismert módszereivel, eszközeivel (ezt lefordították a skandináv, finn és egyéb nyelvekre is). Vizsgáján is er­ről beszéltették több, mint egy órán át, miközben a bizott­ság tagjai buzgón jegyez- gették szakszerű és új in­formációit . . . Régóta készülök, hogy megkérdezzem: Mondd már, Sanyi, hogyan csináltad, csi­nálod ezt férfi létedre? . . . Az alkalom most jött el. Megismerkedtem színes, gaz­dag életútjával, s a „titok­kal": hogyan ül le egy le- géinyemberke a szövőszék építész mellett a Griffaton- házé, vagyis a városi könyv­táré, Kistelegdy István mel­lett a Művészetek Házáé... A Capri néhány művész együttműködésével egyfajta ujjgyakorlat volt ahhoz, ho­gyan lehetne valami hason­lót megcsinálni állami vo­nalon is (persze itt lénye­ges volt az is, hogy rá lehetett venni ennek a megterveztetésére a tulaj­donost, aki aztán együtt lel­kesedett az alkotókkal), aminek az ideje és az al­kalma aztán a Kossuth La­jos utcai OTP-fióknál jött el. Ugyanaz az alkotó kol­lektíva hozott létre itt is valami nagyszerűt. Uherkovich Ágnes a mi­nap adta ki a paksi atom­erőmű főiskolájának a bel­sőépítészeti tervét, a Hun­gária Biztosító nagykani­zsai fiókján, és a Budai vá­rosrész új nagypatikáján dolgozik. H. I. mellé, hogy a társai nem röhögnek rajta, sőt. Velük játszott, táncolt, da­lolt, szaladgált a lányok után, azt követően, hogy otthon — a minden elképzel­hető házimunkában — a szántástól a tojáshimzésig, az etetéstől a krumplipuco- lásig —, elvégezte ámít a szülei rábíztak. Így került a szövőszékhez is. Egyébként tejipari szak­ember. 23 évig vezette a pécsi üzem pasztőröző cso­portját, de egy trombózis miatt pályát kellett módosí­tania. így lett népművelő Pécsváradon; időközben ve­zetője is a Zengővárkonyi népi együttesnek. Utolsó pillanatokban még sikerült fölgyűjtenie a falu legszebb tánc- és szokásanyagát, s ezek zenei anyagát is. A vi­seletét jól ismerte. Titka tehát — nincs. Rit­kán kap bele valamibe, de azt mesterien... W. E. Közoktatási díj Merckle Lászlóné Merckle Lászlóné, a pécsi Magyar Lajos Gyermekott­hon igazgatónője, a gyerme­kek Nóri nénije törékeny, karcsú nő. Első pilantásra negyvenévesnek mondanám- mikor rákérdezek —, mo­solyogva annyit árul el, hogy harminc éve dolgozik. Pécsi, értelmiségi család­ból származik — otthonról hozta a könyvek, a zene szeretetét, a tudásvágyat, az érzelmességet és a hatal­mas munkabírást. Nem ké­szült pedagógusnak, közgaz­dasági középiskolába járt. Ekkor döbbent rá, hogy a könyvelés, a statisztika tőle távol álló, idegen világ. Érettségi után az építőipari technikumban kapott állást — a munka és család mel­lett rajz—földrajz szakos ta­nári diplomát szerez. A pé­csi Kisegítő-foglakoztató is­kolában kezdte a tanári munkát. Akkoriban kezdett a gyermekvédelemmel foglal­kozni, s az eltelt évek so­rán a legelesettebb gyerme­kek egyre inkább a szívéhez pőttek. Hétévi tanítás után az iskola nevelőotthonának a vezetésére kapott megbí­zatást. — Hogy a munkámat jól el tudjam végezni, több el­méleti, és szakmai isme­retre volt szükségem. Ezért az elmúlt években egy gyógypedagógiai diplomát, majd az ELTE-n nevelésszo­ciológiai egyetemi végzettsé­get szereztem. Tizenegy évi középvezetői tevékenység után lett a Megye utcai Nevelőotthon, ma a Magyar Lajos Gyermekotthon vezetője. Ez a ház számára nemcsak munkahely, hanem mindennapi örömeinek, gond­jainak erőt próbáló, gyakor­ló színtere. Itt nyolcvan ta­laját, családot vesztett gyer­mek várja a jó szót, szere­teted gondoskodást. Szá­mukra a pedagógusok, ne­velők jelentik a szülőt, a ba­rátot, a biztonságot. Úgy kell rajtuk segíteni, értük, velük együtt élni, dolgozni, hogy korábban még az alapvetőbb tárgyi feltételek is hiányoz­tak. Már negyedik éve fo­lyik a mindennapi élet mel­lett hihetetlen nehézségek közepette a felújítás, a kor szerűsítés. Egy éve országos kísérletben vesznek részt' nap mint nap érezve ennek buktatóit, örömeit. Szerencsés és boldog ém­Testnevelési és sportdíj Dr. Kálmánchey Zoltán A volt Tanárképző Főiskola nyugalmazott főigazgatójá­nak élete összefonódott a sporttal és a testneveléssel. Pedagógusszülők gyermeke­ként az Alföldön egy Debre­cen melletti falucskában vé­gezte el az elemi iskolát, majd a civis város gimná­ziumában érettségizett. Ez­után 1935-ben felvételt nyert a Testnevelési Főiskolára. — Több sportágban is ki­tűntem a főiskolán, de emel­lett az elméleti tárgyak . te­rén is legjobbak közé sorol­tak - mondja. - Akkoriban egy vidéki hallgatónak, fel­téve, ha nem voltak elég gaz­dagok a szülei, igencsak csipkednie kellett magát ah­hoz, hogy tanulmányai mel­lett megélhetését is biztosí­tani tudja. Szerencsére ne­kem nem volt ilyen gondom: évfolyamelsőként ösztöndíj­jal is rendelkeztem. A diploma megszerzése után előbb a kőszegi Tanító­képző oktatója lett, majd az 1941-ben a délvidék Ma­gyarországhoz csatolásakor az újvidéki gimnáziumba irá­nyították. Mint síelni tudó testnevelő tanár, a sorozás­kor a hegyivadászokhoz ke­rült. — Szerencsém volt, hisz így nem kellett a frontra mennem — emlékszik vissza a háborúra. - A Kárpátok­ban állomásoztunk, s az 1944-es visszavonuláskor, az elsők közt állt át az ezredem a felszabadítók oldalára. Amiről még nem esett szó: édesapja a Tanácsköztársa­ság idején a Vörös Hadse­regben szolgált, így az ifjú tanárnak nem kellett magya­rázkodnia, miért akar beállni a Miskolcon szerveződő új hadseregbe. A felszabadu­lást követően előbb Gyön­gyösre, majd Debrecenbe ke­rült, ahol az 1948-ban meg­alakult Pedagógiai Főiskolá­ra hívták. Egy év múlva az egész főiskola átköltözött Egerbe, s itt már tanszékve­zetőként dolgozott. Folytatta tudományos munkáit is, s en­nek eredményeképpen bevá­lasztották a Testnevelési Tu­dományos Tanácsba. Pécsi tevékenységét 1955-ben kezd­te, itt újra csak a testnevelés tanszék vezetésével bízták meg. Munkája, s növekvő te­kintélye folytán 1960-ban fő­igazgató-helyettessé, majd 1971-ben főigazgatóvá ne­vezték, s 1980-as nyugdíjaz­tatásáig a főiskola vezetője­bernek érzi magát, mert azt csinálja, amit nagyon sze­ret. Természetesen ehhez nagyban hozzájárult a csa­lód is. Gépészmérnök férje, és két fia is sokat segítette, támogatta, bár a munkához szükséges plusz időt tőlük vette el. Viszont a hétköz­napokért kárpótolta a csalá­dot a szombat—vasárnapo­kon. Közös kirándulások, „le- csipegetett” balatoni nyara­lások mindig a családé. Az idősebbik fiával, menyével és másféléves leányunokájóval osztják meg a mecsekoldal- ban álló családi házukat. Külön öröm Merckle László- nénak az unoka nevelése, dajkálása. Mint beszélgetésünk vé­gén említette, munkájában mindig segítette a gyerekek szeretete, bizalma, munkatár­sai szorgalma, tenniakarása, s a jó szándékú emberek megértése, támogatása. A. E.­ként dolgozott. Közben több mint száz testneveléselmélet­tel foglalkozó publikációt tett közzé, de a sportszociológiá­val és testnevelés- és sport- történettel is számos cikkben foglalkozott. Tudományos munkássága folytán több bizottságnak is tagja, így az MTA-ÁISH sport- és mozgás­biológiai bizottságának és a Testnevelés és Sporttudomá­nyos Tanácsnak is, utóbbiban az iskolai és tömegsportszek­ció vezetőjeként dolgozik. A 70 éves dr. Kálmánchey Zoltán aktivitása ma is a ré­gi. A három éve megalakult Baranya Megyei Ifjúsági és Sportbizottság és a PAB sportbiológiai munkabizott­ságának elnöki teendőinek ellátása mellett munkatársai­val nemrég fejezte be az ál­tala élete legnagyobb vál­lalkozásának tartott kétköte­tes könyvet, mely Baranya testnevelés- és sporttörténe­tét dolgozza fel. P. Zs. Szatyor Győző rajza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom