Dunántúli Napló, 1987. október (44. évfolyam, 270-300. szám)

1987-10-24 / 293. szám

/ 'M A Jelenkor októberi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat októberi számát Berták László és Marsall László versei, va­lamint Csapiár Vilmos hosz- szabb elbeszélésének első részlete vezetik be. A szépprózai rovatban fi­gyelmet érdemel Mészöly Miklós rövid esszéje, amelyet az Örkény István Könyvesbolt megnyitásának alkalmára írt. Folytatódik Sándor Iván esszékönyvének (Leperegnek a nyolcvanas évek) és Halla­tna Erzsébet regényrészletei­nek közlése. Kántor Lajos Romániai szemléje és Losoncz Alpár Jugoszláviai szemléje is olvasható a számban. Fu- taky Hajna Szinészportrék pécsi háttérrel c. sorozatá­ban ezúttal Kézdy Györggyel beszélget. A tanulmány-kritika rovat­ban Csűrös Miklós Lator László költészetéről, Földényi F. László El Kazovszkij művé­szetéről, Kis Pintér Imre Ná­das Péter nagyregényéről (Emlékiratok könyve) közöl hosszabb írást. Berták László és Marsall László új verses­kötetét Varga Lajos Márton, illetve Ágh István elemzi. A számot El Kazovszkij gra­fikái illusztrálják. BÉRTÓK LÁSZLÓ Ahogy a verset mondanád A pillanat mi összeránt mintha nem is volna idő csak fényesség meg levegő meg szélbe-szakadt pántlikák s ahogy jön szembe a világ és minden lábon nyúlcipő s üldözött lesz az üldöző de nem ismeri föl magát ahogy a verset mondanád amikor zuhog mint a kő s a tejút a lyukas tető villámlik a szavakon át ahogy várod a koppanást, de már semmi sem menthető. Ami magától megmarad Mennyi elvetélt gondolat a fű alatt is kiscsibék csipog a csillagközi rét állnak az úton a lovak de gazdag aki válogat de véletlen hogy mit miért összeadva is semmiség ami magától megmarad s mennyi tétova áhitat amikor egyet visszalép hogy kimondhassa a nevét de nem talál rá szavakat s mennyi düh mikor odacsap hogy elvesztette mindenét. 1987. október 24., szombat Futaky Hajna Szinészportrék pécsi háttérrel KÉZDY GYÖRGY — Diákkora óta játszik? — 53 óta? Akkor adtuk elő a Bánk bánt. A közben eltelt harminc évben valahol — me­rem remélni — színész lettem. Talán a vidéken töltött 17 év alatt. Debrecenben kezdtem a pályát, utána 10 évig, 67-től 77-ig Pécsett dolgoztam. Ta­lán emlékszik még valamire ebből az időből.. .? — Természetesen! — Nagyon jó társulat volt; Holl Pistával, Győry Emillel gyakran játszottam Dobai Vili meg Sík Feri rendezéseiben. Mi nem egymás ellen, egy­mással versengtünk... -Vá­ratlanul elmélázik. — Jó együttes volt, mégsem volt szerencsés. — Minek tulajdonítja? — Hát, nézze... A színház akkori úttörő erényét, a sok ősbemutatót mindig megdi­csérték - általánosságban. Sosem értékelték konkrétan. Például 76 tavaszán bemutat­tuk legelsőként Tamási Áron Ösvigasztalását, nagyon szép, különös hangulatú, tényleges népies szürrealizmust, balla- dós misztikumot és reális tra­gikumot ötvöző előadásban. A kutya se ugatott utána. Né­hány éve a veszprémi színház játszotta újra, az erről szóló kritikák nagyobb részben a régi pécsi előadást idézget­ték, azt, ami a maga idejé­ben érdektelenségbe fulladt. No, nem egyedül. Biztosan emlékszik, éveken át több új magyar darabot vittünk színre. Egy-egy lllyés-bemutatóra le- csődült a szakma, a szerző­nek járó elismeréssel letud­ták a dolgukat, a mi teljesít­ményünk meg elszállt, mint a füst. Akkor is, ha az előadás jobb volt — a Testvérekre gondolok — mint később a pesti. Hernádi Gyula Falan­sztere jó dráma volt kitűnő előadásban!... Észrevétlen mentek el mellette. — Néhány kollégája úgy fogalmazott, hogy egyszer színre vitt, aztán elsüllyedő darabokban játszani színészi önfeláldozás, mert így senki­re sem figyelnek föl, a be­fektetés nem kamatozik. Tiltakozva emeli a kezét. — Nem, nem! Ezzel nem értek egyet! A sikerhajsza szerint talán így van, de másképpen nézve nyereség is származhat abból, ha színházi hagyomá­nyok és szokások nélküli da­rabban játszik az ember. Pél­dául felszabadultan próbál­kozhat. Emlékszem, Illyés Gyula Orpheusz a felvilágban című darabjának előadásán egy Czimer-paródiát csinál­tam a szerepemben. Kitűnően illeszkedett az egészbe, ne­kem meg nagy hasznomra volt nemcsak sikerben mérve. Kiemelt egy szürke periódus­ból. — Emlékeinkben generálód­nak a dolgok, de talán nem tévedek: legtöbbször szikár, értelmiségi szerepkörben volt látható. Játszott orvost, bírót, ügyészt, jegyzőt, papot. . . — Papot! Minden rendűt és rangút! Csak pápa nem voltam. Fanatikus ókori főpao viszont kétszer is, Giraudeaux Juditjában meg egy eltűnt magyar darabban, mely Ba­bilonban játszódott. Sórospa- taky Zórájának forradalmi papját szerettem, annak a szerepnek volt íve .. . Legked­vesebb negatív figurám Gor­kij Ellenségekjének az ügyé­sze, a gyáros-familia Nyikolá- ja . .. Óriási szerepcsapda! Látszólag egysíkú szörnyeteg, tiszta képlet. De ki lehetett bontani belőle a kristálylogi­kájú, racionális elnyomót, a látens szadistát, a férfiként sértett, megkísértett, vissza­fojtott embert... - Hirtelen hangot vált. - Olyan évad is akadt, azt hiszem, a 71—72- es, mikor egyetlen egyszer léptem színpadra, a Jelenkor- esten. Az utolsó két pécsi év már nagyon jól ment. — Egy Arisztophanész-komé- dióban szokatlanul vásott hu­morral pörgette az előadást. Ezt nem felejtem, mert egyéb­ként a humorának rendesen van valami sötét tónusa, va­lami szomorúság-mélye. De akkor olyan volt, mint egy féktelen srác a grundon: ki­eszeli a csibészséget, aztán felügyel a játékszabályok be­tartására.- Néha ki kell szabadítani magunkat az alkati keretek­ből. Talán vadabbul is kellene néha. A Plutoszban jó alka­lom nyílt. Az alkati adottsá­gokat eltörölni nem lehet, csak lazítani. Egészen más értelemben szintén ezt pró­báltam, amikor talán utoljára játszottam Pécsett. . . Egy Dosztojevszkij-novellából írta azt a darabot színpadra Császár István . . .- Istvánfalva címmel! — Az ez! Gondolja meg, elkönyveltek már intellektuális figurák megjelenítőjének, hi­degagyú intrikusnak. Ebben a darabban pedig tunya, ön­vádra hajlamos, tehetetlen, vidéki orosz nemesurat alakí­tottam. Olyan Oblomov-féle figurát. A „jóságom" tett kár­tékonnyá, végzetes ostoba­sággal környezetemre szaba­dítottam, fölmagasztaltam egy szélhámos kullancsot. Öt Győry Emil játszotta nagyon élvezetesen. Nem állítom, hogy esemény lett volna az elő­adás, de úgy emlékszem - jól fogadták. Számomra rop­pant hasznos volt, új irány­ban nyitott ki, sok játékra adott módot. A félszeg hit és rajongás jellemvonásából pró­báltam megközelíteni Roszta- nyev ezredes naiv vakságát; csak ebből indulhattam ki ... Nehézkes medvévé úgysem válhattam. Emlékszem Rosztanyevre. Ahogy csodaváró rajongás­sal, örökös szorongását kom­penzáló aszketikus odaadás­sal lett szolgájává a pimasz hózizsarnoknak. A lelki ter­rort valami öngyötrő, borzon­gató jószándékkal vállalta. Kézdy játékának szuggesztivi- tása - azóta ismertebbé lett művészi képessége - talán ekkor fejlett ki először túlmu­tatva egy előadáson. — Nem tudom, tíz év mérlegén ez az eredmény sok vagy kevés? — Meggyőződésem, hogy éppen elég. Dé nem szere­tem az időviszonyítást. Művé­szi helyemről és helyzetemről úgy szoktam gondolkodni, hogy a pályám egészét mér­legelem. Pécshez hozzátarto­zik első és egyetlen önálló műsorom * létrejötte, Karinthy Frigyes írásaiból összeállított Ki kérdezett? Jórészt Bükkös­di noszogatására vágtam ne­ki, aztán kétszáznál többször adtam elő, már abba is hagytam. Nemrég Jancsó Ad­rienne kérésére az ő várbeli versműsorainak programjában újítottam föl. — Karinthyt a közvélemény máig humoros íróként tartja számon, akin nevetni lehet. Csak közelebbi ismerői tud­ják, hogy gyilkosán keserű - többnyire a humora is. — Mindig meglepi a közön­séget, hogy Karinthy komoly író. összeállítósomban ugyan­is nem szerepelnek a humo­rista művei. Még a Jó tanuló felel meg a Rossz tanuló fe­lel is általános emberi sors­helyzetté és magatartáskép­letté lett szándékom szerint. Nem humortalanitom, szó sincs róla, de humora egy nagyon keserű, illúziódon életismeretbe ágyazódik. — Mintegy beismerően teszi hozzá: - Hozzám ez áll kö­zel. A Találkozás egy fiatal­emberrel, A Pitypang, a Cir­kusz ... Sosem felejtem el az egyik előadást Mohácson. Va­lami más esemény miatt ke­vés közönség jött, erre - ahogy szokás — összeterelték akit lehetett. Nyugdíjas néni­ket, lődörgő srácokat. . . Kép­zelje! Kis idő múltán kezd­tem észrevenni, hogy figyel­nek. Aztán továbbra is fi­gyelnek . . . Mit értettek belő­le, mit sem? Valami mégis megérintette őket. Soha nem éreztem jobban a szó mági­kus erejét, mint azon a sze­rény esté'n. Hasonló élmé­nyem többször is volt a mű­sorral, például uránbányászok között. Ügy éreztem — ne ve­gye majomkodásnak! -, tu­dok varázsolni. Ha fellépek vele, ma is ezt érzem.- Nem tervez újabb mű­sort? — Nem! Ebben én mindent elmondtam, ami fontos ne­kem.- Lehet, hogy sajátos affi­nitása van a századelő vilá­gát ábrázoló művekhez? Arra gondolok . . .- Biztos! Jól látja! Füst, Karinthy, Csáth - ezt a vilá­got adják. Tökéletesen benne lehet élni. Ők az igazi va­rázslók! Szavakkal, szöveggel rögzítenek három . .. Dehogy három! Sok dimenziót. A tel­jes emberi világot, ahogy egy korban létezett. — Ezek szerint Magának fontos az írott szöveg? — Nagyon fontos! Akár azért, mert kevés támaszt ad, és ki kell találni a szerepet o darab helyett. Pécsett erre gyakran volt szükség, de má­sutt is. Ha meg olyan érté­kes mű újjáteremtéséről van szó, mint... mint egy Füst Milán, egy Csáth Géza, hogy ne is mondjam: egy Shakes­peare műve, akkor bele kell bújni, ki kell tapogatni, íz­lelgetni . . . Minden szót meg­forgatni, hogy miliőjében a helyére kerüljön. Nézze, en­gem a szószínház érdekel, abban hiszek. De - az iste­nért! - ne úgy értse, hogy a szöveg „megszólaltatását”, pláne felmondását értem rajta. Nekem azt jelenti, hogy a szó gazdag élettel teli va­rázsige. Ami le van írva, az az ige, a megtörténés, a va­rázslat, de csak az ige ki­mondásával történhet meg. Nem más ez, mint hogy va­lakivel, valakikkel valami — valami fontos - történik. Ez a színház. Sok példa van ma rá, hogy az előadásokban megpróbálják szcenikai trük­kökkel, extrém ötletekkel he­lyettesíteni az emberi meg- történést. Azt hiszem, remény­telenül. Az effektusok burján­zása mindig gyanús, ahogy egy túlsminkelt arc sem em­beri ... Csak lárva. Nem di­vatos álláspont az enyém, tu­dom, de minél többet próbá­lok meg a szakmában, annál inkább hiszem, hogy Így van. Miért ne vállalhatnám, amit igaznak tartok? Ez ugyan naiv kérdés ... — Fontolva, halkan folytatja: — Legna­gyobb baj a mi szakmánk­ban a tökéletes intolerancia. Másról sincs szó, mint tole­ranciáról, arról, hogy a szín­házaknak legyen különféle ar­culata. De ha — ne adj isten! — valamelyiknek kezd lenni, akkor: ne legyen! Ne olyan legyen! — A kritikára gondol? — Arra is. A kritika sokat segíthet, ha alkalmas és he­lyes elvárásokat támaszt, ha ilyeneket épit be a nézők tu­datába. Mert nézők, közönség nélkül a színház meghal, ez nem újság. Viszont a kritika árthat is, ha félreinformál, ha némi tekintélyével hibás irányban befolyásol. Egységes kritika persze nincsen, mint­ha most kezdene kialakulni egy kritikusi kör hegemóniá­ja, ők azonos tendenciát képviselnek. BERTÓK LÁSZLÓ Aztán a szegény buta test Aztán mindennek nekimegy beleakad lába keze s mintha búcsúzni jönne be kirázza a forró hideg aztán mégis búcsúzni kezd valaki beszélget vele s úgy huppan a padlóra le hogy nem tartozik senkinek aztán mindenkinek fizet csattog a kocsma erdeje az utolsó szó is tele . kimondva amit elkövet aztán a szegény buta test ahogy folytatná nélküle. HÉTVÉGEQ KUNKOR IRODALMI f.$ MID í SZETI FŐI YŐIR-A1 bestók: uísae mi sss CSAPD'.R VILMOS; iw a nyáura WbeuíUs) «67 MARS.AU. LÁSZLÓ war*« 880 * &K.V >F«ttOS A-.. ■ , .h JttSÄtaU» «2 A . ,..c (Káboky Lúsztí mémum •*» K O«...-.;: v.XCS oo SA»mtVAN«Lqj»s<iwK aE:rakó>i»aséwl: {«sSÍ8) «S .«A. : 0HA£ÖÁJá «R;íaeMí; Mkmrn. Au k»co*»~ o ; m. FOUSOTtf USZUÍ «Räsa 310 i «6 «« LOSONCÉ ALIUR- JugowUnai Mk W AÍ .- :oM 0 ■ ' ma ' " A«:,:, a ;.ll­* LAA:/;«- MAL«- - A AM ■ . ; .LAoo-A A ' A AA KAS - ■ S a OV.. Akar i ;■!« ,4 keuamkaít silhmos) S48 ÁGH . 'i . m 1987 OKTéBÍR- O ■ . . ? v.'a ' C-M.AaMMa f/LAM-v AA:>a '« 1111 aAAAA . .Loo: :A

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom