Dunántúli Napló, 1987. október (44. évfolyam, 270-300. szám)
1987-10-17 / 286. szám
Tisztán látunk? Idős emberrel találkoztam a napokban, akiről tudtam, hogy a közelmúltban megvakult. „Vak vagyok, de azért többet látok," — mondta és ezzel fel is szólított, vegyem tudomásul azt, amit ö maga is elfogad. Azt, hogy vak. Elfogadni és tudomásul venni a legnehezebb ezt az állapotot. Sok múlik azon, mennyire vagyunk erre képesek. Szívesen adakozunk a vak emberek és bármilyen fogyatékosságban szenvedők boldogulásáért. Szívesen szervezünk kampányokat — lám most is a fehér bot napja alkalmából szólunk róluk —, koncerteket, nemzetközi napokat, éveket, évtizedeket. Ha róluk van szó, elsősorban azokat a csodás szerkezeteket említjük, amelyekkel a helyzetüket könnyit- jük. Vívmánynak tekintjük, ha a kefekötő műhelyből feljuttatjuk őket a telefonközpontba. Persze, hogy vívmány, természetesen sikerek a nélkülözhetetlen segédeszközök. Csak az emberrel nem tudunk mit kezdeni, a vak emberrel. Hazai és nemzetközi kutatások jelzik: a vak embert jellemezve a legtöbben kizárólag pozitív tulajdonságokkal ruházzák fel őket; nagy akaraterővel rendelkeznek, tapintatosak, érzékenyek, megértők. Egy vak ember véletlenül sem lehet akarnok, önző. Pedig az is. Ugyanakkor a megkérdezettek nem vállalnának például házasságot egy vak emberrel. Mindez az elnéző, szánokozó magatartásra utal, távol tartjuk magunktól őket. Miközben tágítjuk a mozgásterüket a technikával, zárt közösségekbe kényszerülnek. Nem fordítunk energiát az ember megismerésére. Nincs recept arra, hogyan kell a vak emberhez közeledni. Ám nézzük csak: kizárólag az egészséges emberekre szabottak a törvényeink, az intézményrendszerünk, az oktatásunk, a munka- szervezésünk. Speciális iskolákba, intézményekbe, vállalatokba „utaljuk" őket. Gondolkodásunkban nincs helye az együttlétnek. Kuriózumként csodálkozunk arra a kevésre, aki erőt meghaladóan igyekszik bizonyítani, hogy képes eredményekre a látók között, gimnáziumba, netán egyetemre jár. Torzul a tisztán látásunk, és ezzel a vak embertől is elvesz- szük a lehetőséget, hogy elfogadja helyzetét, ha nem az embert keressük, csak a fogyatékosságban szenvedőt látjuk. Madártávlatból a pécsi belváros. A műemlékvédelemről „Az építészeti örökség szerepe a kultúrában" címmel Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja tartotta a XIV. országos műemléki konferencia nyitó előadását. Az előadás legfontosabb részleteit lapunk 11. oldalán közöljük. Läufer László felvétele Munkáskarrier A gyáriaknak már csak megmarad Misinek ez a 24 éves hetykebajszú, halkszavú fiatalember. Szakmunkásból lett üzemmérnök ugyanott, a Mohácsi Székgyárban, ahol éppen tíz éve asztalos szakmunkástanulóként kezdte. Az utóbbi évtizedét egyaránt jellemzi a véletlen (pályaválasztás), a szerencse (jó kezek közé került), a tanulás iránti vágy (érettségizett, majd most jeles eredménnyel szerzett diplomát), a kitartás (hitt magában és bizonyítani akart) és a fa szeretete. „Nincs szebb anyag a fánál" — mondja határozottan. * Aszmann Mihály Véménden él. Anyja háztartásbeli volt, két éve kézimunka-készítő kisiparos. Apja a mélyépítőknél segédmunkás. A családban sehol asztalos. — Miért épp ezt a szakmát választotta? — Jól tanultam az általánosban, mégis úgy döntöttem hogy szakmát szerzek előbb, s talán csak utána érettségizek le. A mohácsi Radnóti Miklós Ipari Szakmunkásképző Intézetbe jelentkeztem. Elsőként az asztalos, másodikként a villanyszerelő szakmát jelöltem meg. Hogy miért? Talán mert az iskolában a gyakorlati órákon is érdekelt a fa, meg otthon is néha fúr- tam-faragtam. A szüleim csak annyit mondtak: tiszta szakmát válassz. Az asztalos meg az ... Menet közben kedvelte meg szakmáját, s ebben különösen sokat köszönhetett Scheich József gyakorlati oktatónak. Harmadévesként a Szakma Kiváló Tanulójp verseny megyei döntőjét megnyerve jutott be az országos vetélkedőbe. „Ott nem termett számomra babér" — említi. Szakmunkásként a szabászaton kezdett dolgozni két műszakban, s amikor a felületkezelőbe kerestek szakmunkást, rá esett a választás. „Szerencsém volt, mert ott már egy műszakba kellett járnom és így beiratkozhattam a Dolgozók Esti Szakközépiskolájába”. — Mégis érettségizni akart. .. — Én erről soha nem mondtam le. Jó eredménnyel érett-, ségiztem, a tanáraim és a gyári művezetőm, Doszpod Mihály is bíztatott: Misi, tanulj tovább! A szakközépiskola három évét munka mellett végeztem, s nem kellett beleszakadnom. — A harmadik lépcsőt hogyan vette? — A személyzeti osztály javasolta, a vállalatvezetés biztosította, hogy 1983-ban eljárhassak a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskola felvételi előkészítő tanfolyamára. A következő évben már gyári ösztöndíjjal kezdhettem meg tanulmányaimat Sopronban az Erdészeti és Faipari Egyelem Faipari Mérnöki Kara üzemmérnöki szakán — nappali tagozaton. * — Nem volt nehéz megszokni? — Amikor munka mellett már az érettségim is megvolt, éreztem, hogy önmagában már azzal sem elégedhetek meg. Ezért a lehetőségért is hálás vagyok a gyárnak. Sopronban a tanulás vitt el annyi időt, mint korábban itthon a munka meg a tanulás. Rengeteget tanultam ... Mégis könnyű volt a dolgom, mert az alapvető elméleti és gyakorlati dolgokkal már nagyjából tisztában voltam. Kezdő fizetése 5500 forint. Gyakornok, katonaideje letöltése előtt áll. Azt a gyárigazgatótól, Ősi Jánostól tudom, hogy valójában Aszmann Mihály az első ember a gyárban, aki szakmunkásként érettségizett és egyetemet végzett. — Büszke magára? — Miért lennék az? örülök, hogy lehetőséget kaptam és bizonyíthattam. A hajdani tanáraim, oktatóim és munkatársaim viszont — tudom —, büszkék rám, elvégre ők indítottak a pályán. Köszönöm nekik is, hogy bíztak bennem ... — A katonaság után milyen tervei vannak? — Azt hiszem, nyelvet tanulok. A németet értem, de beszélni nem nagyon tudom ... Kalocsai Lászlót, a gyár személyzeti és oktatási osztály- vezetőjét kérdezem, megéri-e a gyárnak, hogy ilyen módon biztosítsák a mérnökutánpótlást? Megéri, nem éri? Ez nem lehet kérdés, hisz nekünk hosszú távon kell biztosítanunk az utánpótlást. Évek óta hiába is írunk ki országos pályázatot, nem jött egyetlen kész mérnök sem hozzánk. — Aszmann Mihály volt az első . .. Vanna-e mások is? — Szerencsére Misi jó példát mutatott. Ugyanilyen indíttatással és végzettséggel lloskity György eredményes felvételivel a háta mögött, épp katonaidejét tölti, ő levelező tagozaton lesz üzemmérnök. Hoffmann Mátyás most jelentkezett egyetemi előkészítőre, Schmidt Gábor elkezdte a dolgozók szakközépiskoláját, ő idén országos első lett a bú- torasztalos SZKT-n. A mérnökutánpótlásunk ilyen biztosítása egyfajta kényszerhelyzet, de valójában örülhetünk, hogy ennyi tehetséges, többre vágyó és többre is képes szakmunkást nevelünk. Végigjárom a széküzemet. Doszpod Mihály, a hajdani művezetője elárulja: Misit friss diplomásként bent akarták tartani tanársegédnek az egyetemen, de ő nemet mondott. Vajon miért nem ő említette? Szerénységből? Megillető- döttségből? Vagy egészen egyszerűen csak nem akart hűtlen lenni a székgyárhoz, melynek a szakmunkás-bizonyítványát, az érettségijét és az üzemmérnöki diplomáját köszönheti? Murányi László
