Dunántúli Napló, 1987. augusztus (44. évfolyam, 210-239. szám)

1987-08-01 / 210. szám

Koncert Valkenburgban

Tulipánok és facipő helyett barátság

„Száz külügyminiszter sem tudta volna elérni azt, amit ez az egy zenekar" — mondta valaki hajnali két órakor, amikor a három Ikarus füstfelhőt okádva elindult- a bocholtz! Harmoniesaal elől, a holland—német határ felé.

Hét emlékezetes napot töltött a Pécsi Vasutas Koncert Fúvószenekar Hollandiában. öt koncert, megszámlálhatatlan élmény, s a folytatás, a nemzetközi szereplések szaporodásának reménye. Neumayer Károly együttese a legmagasabb színvonalon képviselte a magyar zenekultúrát. A turnénak ez a legfontosabb szakmai mérlege, szószátyár- ság volna többet mondani róla.

De hát milyen is ez a Hollandia? Nyilván más a turistának, aki szűkös ellátmányát számolgatva lépi át a határt, konzerven él, és útvonalát a_ kempingek, olcsó szálláshelyek, s a kötelező látnivalók szabják meg (hogy a Philips márkaboltokról most ne beszéljünk). És más eqv muzsikusnak, akinek abban a szerencsében van része, hogy maqánház- nál lakhat, meaismerheti házigazdái örömeit, bánatait, azt a sok apró kis valamit, amiből a hétköznapi élet összeáll.

A pécsi vasutas küldöttség elsősorban a déli tartományt, a Dunántúlra emlékeztető Limburgot, a falusi Hollandiát ismerhette meg. Takaros kőházak, szolid „polgári" jómód jelei. Általában csak a férfi dolgozik: napi 8 órás gvári munkájából, ha pedig gazdálkodó, a földjéből, állataiból eavedül tartja el a családiát. A falusi asszony dolga a háztartás vezetése, a gyerek- nevelés. Hoqy ezt mennyire komolyan veszik, mi sem bizonyítja jobban, mint, hoqy külön tanfolyamon tanítják. Házigazdám felesége.

Gretche asszony és kisebbik lánya is elvégezte a háztartási „szabadegyetemet”,

amelynek tantárgyai között még idegen nyelv is szerepel I

A hollandok átlagkeresete

2-3000 gulden. (Egy gulden 23 forint,) Természetesen ennél lényegesen nagyobb jövedelmek is vannak. A létminimumot 1200—1400 gulden- ben állapították meg, egységesen ennyit kapnak a múhkanéjküliek, valamivel többet a nyugdíjasok. Tekintettel arra, hogy egy évi munkanélküli segélyből már

meg lehet venni egy olcsóbb új autót, a könnyen szerzett pénz sokakat arra csábít, hogy meg se próbáljanak elhelyezkedni. Különösen a volt gyarmatokról, de a világ más részeiből is csapatosan érkező fiatalokra jellemző ez a szemlélet. Persze, ők elsősorban a nagyvárosokban, mindenekelőtt Amszterdamban ütnek tanyát.

Amszterdam külön világ. Azt is mondhatnánk: az egész világ. Amikor a pécsi zenekar útnak indult az ötezer lakosú Bocholtzból a közel milliós metropoliszba, kísérőink szinte mániákusan ismételgették: „Tessék az érteitekre vigyázni! A kokó- sok mindenre képesek, hogy pénzhez jussanak.”

A kokósok, vagyis a drogisták, a kábítószeresek. Amszterdamban valóban nem kell sokat menetelni ahhoz, hogy találkozzunk' vélük. Sajnos, olyan is akad köztük, aki Kölcsey nyelvén beszél, illetve most már motyog és dadog. Pedig de szép város ez az Amszterdam I Keskeny csatornáival, karcsú házaival, fenséges főterével. A hollandok szemmel láthatóan föladták. Átengedték a gyülevész népnek, amely az állam toleranciáját élvezi, s a turistáknak.

Am a déli tartomány is, tartogat még meglepetéseket. Hetven kilométer hosz- szú barlanglabirintus Val- kenburg alatt, csodálatos, ultramodern tartományi palota Maastrichtban. Talán egy kicsit hivalkodóbb is, mint ehhez a provinciához illene. A tervezők mentségére mondva, itt valóban a

köz érdekét szolgálja az épületcsoda: a turistalátványosságon kívül hangversenyeket is gyakran rendeznek itt.

Az ám, a hangversenyek! Sokan csodálkoznak tán, miért egy falucska fúvószenekarával tart kapcsolatot Hollandiában Magyarország egyik legjobb koncertegyüttese. Csakhogy a bocholtzi muzsikusok európai szinten muzsikálnak, a zenekar egykori tagjai közül kilencen szerepelnek- az első számú királyi filharmóniai fúvós- zenekarban. Az együttes önfenntartó, egy kulturális egyesület része, mellettük még amatőr színészek és sportolók szereznek hírt, s nevet az apró limburgi falunak. Hogy a helybeli gyárosok, hivatali vezetők menynyire komolyan veszik alkalmazottaik amatőr kulturális tevékenységét, arra a legjobb példa házigazdám esete: Bemard maga is zenész, és még csak szabadságot sem kellett kivennie, amikor a pécsi vasutasokkal együtt koncertezni ment Amszterdamba. Megnéztem a bocholtzi zenekar műsornaptárát: januárig szinte nincs olyan hét, hogy* ne koncerteznének valahol.

Természetesen lehetetlen egy hét benyomásait néhány oldalon összesűríteni. Biztos, hogy csak egy morzsányit láttunk Hollandiából, s az is biztos, hogy a tündöklőbb morzsáját. Elégedett, nyugodt, önmagukban bízó emberekkel találkoztunk.

Hasznos találkozás volt. Reméljük, . az ő számukra is.

Havasi János

A X. Országos Kisplasztikái Biennáléról

Valószínűleg semmi nem történne, ha nem beszélnénk róla. Szabályosan hivatfJlos, mú- zeumosan jubileumi ez a tize-, dik biennálé. Jólfésült benne a berzenkedés is, az unalom biztos garanciája. A katalógus bevezetőjének magyartalanságai és finom tartalmi csúsztatásai ellenére is az a benyomásunk támad, hogy akik a biennálé intézményét kezükben tartják, ismerik annak vitatható gyengéit, csak éppen tenni nem tudnak vagy akarnak ellene.

A biennálé plakátja fejezi ki a legtalálóbban a szemléleti bizonytalanságot, mely mindmáig a biennálét körüllengi. A jubileumi fekete háttér előtt jubileumi fekete gyurmaiksszel aktualizált klasszicista szoborfej finoman szólva ízléstelen agresszió, tehát rossz ötlet. De mégis megbocsátható a bár- dolatlanság, ha egy olyan kiállítás mellett érvelő invoká-1 ció, amely bátor és elfogulat-, lanul tagadó viszonyban van a tradíciókkal. A tizedik bien- nálén azonban minden másként van. A legteljesebb hagyománytisztelet fejeződik ki még avantgardista ízeiben, posztmodern futamaiban is! Félrevezető tehát a plakát.

Rossz a katalógus minden művet azonos kis négyzetekbe gyömöszölő fotódokumentációja, ahol a tízcentis plakett nagyobb lesz, mint a nyolcvan centis szobor. Persze, mindezen apróságok csak megelőzik és követik magát a kiállítást, és ha nem is jelentéktelen a fontosságuk, figyelnünk leginkább a művekre kell.

Milyen művekre? Olyanokra, melyek megadják a mai magyar plasztikai művészetek alaphangját. Olyan mesterekre, akik nemzetközi kapcsolatokban vagy hazai tekintélyükkel itthon meghatározóak. Hol vannak az érmész (ráadásul pécsi) Asszonyi Tamás munkái, a sikeres és korábbi díjazott Bányai József, Bencsik István, Bocz Gyula, Csikszentmihályi Róbert, Deim Pál, Fájó János, Melocco Miklós, Török Richárd, Körösényi Tamás és még any- nyian? Mit csinál Borsos Miklós és Varga Imre? Pótolja őket a manírokba öltözött, még az ujjgyakorlatokkal bíbelődök nemzedéke?

Felfedezni persze, kötelesség. „Behozni" a szakmába fiatalokat: múlhatatlan feladat. Nyitni a lehetséges plasztikai műfajok felé: fontos gesztus. De hogy eközben a szobor és szobrászat alapkérdései fel kellene, hogy morzsolódjanak, alig hihető. A pluralizmus szabadságát, a mindent megengedés mérlegelhetetlen szövedékét felcserélni a tradícióval csak akkor lehet, ha a műveletet teljesértékűen el tudjuk végezni. Másként csak a zavar fokozódik.

A felmérés naprakész. A művek alá írt dátumok bizonyítják, hogy a kiállítás betölti hivatását, azt mutatja meg, ami van. Aztán, hogy a megmutatott kép jellemző-e, hogy a válogatós körültekintő-e, hogy a megjelenített áramlatok összefüggéseiben van-e és ha van, milyen a tanulság, ezt mérlegelni lehet, a kritikus dolga. De nagy felismerésekre nem sarkall a kiállítás. „Nyitva van az aranykapu", és mégsincs huzat. Láthatóan nincs korlát a legkülönbözőbb szemléletek magamegmutatása előtt, és mégsincsenek szemléletek. Jócskán hiányzanak az elmúlt évek markáns vállalkozásai, melyekben a lélek mai jég-ter- hei, a vihar levegője sejlenek, meglehet azért, mert elutasítják az országos kiállítás logikájából következő egyenlősdit, nem hisznek az átlagoló művészetszemléletben.

Csakhogy a biennálé jubileumi és jubileum előtti feladata is az „egységes”, minden értéket magábafoglaló panoráma megmutatása lett, mely a valódi eredményekhez vezető szakosodás, eszmei, tematikai és technikai differenciálódás kétségbevonhatatlan fényeire alig lehet érzékeny. Jellemző ebből a szempontból, hogy az éremanyag egy része — mert a soproni Érembiennálé szakmai kritériumainak nem felelt meg - automatikusan átcsúszhatott a pécsi kiállítás érdekkörébe. Vagy, hogy a bienná- lén szereplő tízegynéhány keramikus — akiknek a Kerámia Biennálé intézményét létrehozták — magától értetődően szerepelnek itt is. De akkor miért nincsenek itt a textilesek, a tárgykollázs készítők, hiszen ők is a térbeli plasztikai alakítás kérdéseivel foglalkoznak?

A pécsi biennálé felemás parttalansága vélhetően bizonyos logikai kategóriák, másként: műfajelméleti alappontok összekeveréséből adódik. A plasztikai alakítás sajátszerűségei között a méretviszonyoktól függetlenül teremt műfajokat az anyag, funkció és technológia. Érem, modeff kis- szobor, porcelán és üvegtárgy, textilbábu és ötvöstárgy mind plasztikusan alakított, művészi szándékokkal megformált

anyag. Ezeréves tradíciók mondatják ezt. És a szürrealisták dodonai összeállításai, a pop csecsebecse-méretű akkumulációi? Mindezeknek művelői itt vannak a körünkben. Rájuk is figyelni illenék egy másfajta tradíció nyomán. De teheti-e ezt a biennálé-típusú kiállítás, van-e szakmai bátorság és műveltség a panoráma hangzatos szólamába felvenni a kevésbé konszonáns dallamokat?

Hiányérzetünk jórésze innen származik, de gyanítható, hogy a „biztonsági" játék taktikájával ez nem tüntethető el. És ezért érdekesebbek, kísérletezőbbek, vitára ingerlőén kockázatosabbak az érem, kerámia, textil szakosított kiállításai. Ezeken nemcsak az állapot, hanem a mozgásirány is felfedezhető. A piac vagy a verseny felhajtóereje leginkább ezeTren érvényesül. A biennálé jelen formájában nem tehet összemérhetővé csupán a plasztikai alakítás minősége alapján pirogránit gúlát, eloxált acéljeleket és festett faszobrot. Mindezek a maguk helyén, a maguk szakmai követelményrendszere előtt teljességgel másként vizsgáznának. Persze, a zsűrinek azt kell megítélnie, ami „van". Helyzete ezért a hálátlannál is rosz- szabb, ítélete szükségszerűen viszonylagos értékű, orientáló jelentősége nincs.

Megtévesztő lehet az értékelésnek az az irányulása, mely ezúttal a beérkező divatot azért jutalmazza, amiért tíz évvel ezelőtt mellőzte. Közben persze, kiderült, hogy a divatosként alábecsült technológiai elegancia máig ható és mélyülő metaforikus szándékokat igazolt, hozott magával - az önazonosság tudatával telített - erkölcsi fölényt. Csiky Tibor gondolatainak tisztasága, iskolateremtő ambíciói változatlanul nagy formaértékű plasztikákban mutatkoznak. Horváth László, Budahelyi Tibor, Ézsiás István műhelyéből szép dokumentumok kerültek elő, mesterüket igazolva. Klicsu Lajos - ha kissé a romantikus anyagfelhasználás irányában tájékozódik is - mindenképpen ösz- szetett szellemiségű, történeti utalásokkal telített, hatásos reliefjén bizonyítja szakmai megbízhatóságát.

Sajnálatos, hogy e vonulat alkotói közül számosán távolmaradtak. Mint ahogy az utóbbi évek magyar szobrászaténak valóban nemzeti-történeti jelentőségű (külhonban előszeretettel forgalmazott) alkotói, Samu Géza, Bukta Imre munkái sem láthatók a kiállításon. Húber András fonatos- tapasztott vesszőkonstrukciója szerencsére méltó ízelítőt ad ennek a nagyon izgalmas vállalkozásnak a szemléletéből. Bizonyos, hogy figyelnünk kellene Nagy Sándor és Gádor Magda töretlen következetességgel megjelenített, drámaian darabos, szinte szoborelőttes- nek tetsző munkáira is. Hantos Károly gipszből készült Maszk kalligráfiáján túllépni látszik Avramidis jólismert térprojekcióin. Várnagy Ildikó is tánto- ríthatatlanul követi saját útját, díjazása feltétlenül megérdemelt volt. Tornay Endre András kiállítása a „pince pincéjében" érzékeny, de nem ellágyuló, gazdag plasztikai utalásrendszerrel érvelő világot mutat be, a sok szemfárasztó apróság utón végre — méretekkel.

Aknai Tamás

Tóth-Máthé Miklós:

Mirigy jeligére

Reggeli újságböngészése közben szokatlan házassági apróhirdetésre bukkant Kiss Ödön. Többször is elolvasta, mert egyszerűen nem akkart hinni a szemének.

„30 éves, 165 cm magas, aránytalanul kövér, nagyon csúnya, albérletben lakó, kisfizetésű tisztviselőnő keresi elnéző és megértő férfi isme- rettségét házasság céljából „Mirigy" jeligére a kiadóba".

Agyafúrt — csóválta meg a fejét Kiss Ödön. - Ez a nő tisztában van vele, hogyan lehetséges annyi fényesre szido- lozott önreklám közül előnyújtózkodni. Pedig a fejem rá, hogy mindennek a fonákja igaz, és egy nagyon csinos, karcsú, jókeresetű, vezetőbe- osztósú hivatalnokról van szó. Hatásos reklám az egész, figyelemfelkeltés a temérdek „nagyon csinos", „szépnek mondott", „széparcú" . . . stb.

között, .akár az édességek émelyítő garmadájában egy adag füstölt csülök.

Ha viszont mégis igaz, amit közölt — töprengett tovább —, akkor meg az őszintesége bámulatra méltó. Ilyen pőrén kitárulkozni, ez minden tiszteletet megérdemel!

Elhatározta, hogy ír a nőnek, megismerkedik vele. Több vázlat után egy nagyon szép, csaknem költői levelet fogalmazott, melyben az őszinteséget hangsúlyozta ki, mint a társaskapcsolat legfontosabb érzelmi fundamentumát. Nem felejtette el megemlíteni azt sem, hogy sohasem vonzották a szexbombák. Mert ugyan kivételek persze vannak, de megítélése szerint a legtöbb szexbomba később üres és rozsdás bombahüvellyé értéktelenekül legfeljebb „Víztárolásra" alkalmassá. A levélben mellékesen kitért arra is,

hogy főosztályvezető, egy Zsiguli és egy épülő hétvégi ház gazdája, csak éppen a feleségéről meg a két gyermekéről nem tett említést. Nem lehet mindent egyszerre, majd alkalomadtán sor kerülhet a kényesebb témákra is.

A nő válaszolt, telefonszámot adott meg, és Kiss Ödön még aznap felhívta.

— De én valóban nagyon csúnya vagyok — közölte a nő a telefonba —, ne tápláljon illúziókat, mert a hirdetésbe a színtiszta igazat írtam,

Kiss Ödön megnyugtatta, hogy nem táplál illúziókat, és a hirdetésben éppen ez a kendőzetlen őszinteség ragadta meg, ezért hát nagyon szeretné a személyes találkozást.

A_ nő azt felelte, hogy ő szívesen találkozik személyesen is, de nem akar hiába fáradni, tehát mielőtt bármiben megállapodnának, jobb/ ha

1987. augusztus 1., szombat

Vasutasmosoly a koncertplakát előtt