Dunántúli Napló, 1987. augusztus (44. évfolyam, 210-239. szám)
1987-08-29 / 237. szám
Mocsár Gábor Katonaruhában Udvarunkon üldögélve látom, hogy amott, a szántóföldön egy katona lóháton ülve, miként kínlódik: a frontvonal irányába iparkodna, a falutól elfelé —, de lova nem engedelmeskedik. Egyhelyben pörög, ágaskodik, lovasa nem bír vele, a ló szája már habos, rémüldözve nyerít: mi történik ott? Oly rég ültem tavon, suhanckoromban a tanyán utoljára, meg tudom én szőrén ülni a lovat, miért ne próbálnám meg, hátha nekem engedelmeskedne az a makacs állat. Odamegyek. Addigra, tehetetlenségét elismerve, a cimbora leszállt a nyeregből, inai remegnek, szörnyen káromkodik. Nézem a tavat közelebbről: kanca. De mást is észreveszek:, ez a ló hasas. Hát persze, feleli, minden lónak van hasa, ennek is, hogy az anyja kurva ... — s káromkodik keservesen. De ez a ló nem úgy hasas, ennek nemsokára csikója lesz, nem érted? Néz rám a katona: na és? Azt magyarázza: ilyen tavat életében nem- látott. Ilyen átkozott, makacs dögöt. Hiába ütik, verik, nem bír vele senki, eddig hajlandó eljönni, de tovább innen egy lépést sem. Megértettem. Ez a kanca alighanem sokat tapasztalt, frontharcos katonaló. ismeri a háború, az ütközetek szokásait, ösztönének, idegeinek rángqsából megérzi: frontvonalhoz közeledik. De ő most már nemcsak hátasló, hanem anya is: hasában már érzi kiscsikójának gyöngye mozdulatait, ahogy a gyenge lábacskák meg-megremegnek. Otthon, ha tehenünk elleni készült, tenyerünket a hasához érintettük, mily remél- kedő öröm: már rugdalózik odabenn a kisborjú! Tapintom a kanca hasát — csikó van benne. Tenyerem érzi, ahogy mozdul, ahogy meg-megrándul. Mondom a cimborának: erre a lóra nem szabad többé nyerget tenni. Ezzel a lóval nem szabad többet frontvonal felé közeledni,; ez a ló inkább megdöglik, de nem viszi a csikóját bele a veszedelembe. Ennek a lónak több esze van, mint a mi hadseregünk parancsnokainak: nem akar háborúzni. Csikót akar elleni, folytatni akarja önmagát utódaiban. De akkor meg mi az eget lehet vele csinálni? — kérdi a tehetetlen cimbora. Jöttek oda más katonák is lónézőbe, leginkább lószerető parasztok. Meglátszik az katonaruhóban is ilyenkor: melyik volt paraszt otthon. Megvitattuk a kanca sorsát: ennek istálló kell, elébe a- jászolba széna, alája alomnak szalma, hogy a kiscsikó puha, tiszta helyre születhessen. A mi szállásunk, házunk egykori gazdája csakugyan szegény ember lehetett, a mi udvarunkban nem volt istálló, elvezettük hát a kancát a harmadik házhoz, bekötöttük az üres istállóba. Akadt, aki vállalta: ő majd gondját viseli. Nem sok nap múlt el, jön az üzenet: megszületett a kiscsikó. Kint van az udvaron. Ki kellett hozni, mert annyi katona szaladt össze kircsikót nézni, csodát látni —, ebbe a halálszagú világba új életecske poty- nyant bele —, hogy az istállóba be sem fértünk volna. Mind nevetve, örvendezve jött, ám a kiscsikót meglátva mind elkomorult. Nem .tud lábra állni. Mind a négy lába béna, apró kis patácskái erőtlenül lötyögnek, térdei ide-oda. bicsak- lanak, úristen, ki látott már POLNER ZOLTÁN Bosszú Minek szájalsz, Minek nyelvelsz? Verekedni, hogyha nem mersz, minek koslatsz erre? Dühös élű késem alkuszik véredre. Dühös élű késem vak hőségben, halálfonó rokka, fészkes fene hivott az ivóba! Egy embernek egy a párja, egy istent az egy anyádba, ha legény vagy, húzd kil Más kezén Simogató kezem hajadon, csontodon. Nem is az én kezem hajadon, csontodon. Csak a tolvaj-hideg, aki szíved látja. Akárki gyógyítson vissza nem csinálja. Járhatsz felhők alatt, járhatsz Pondrós kutya kísérget már izzó napsütésben. Fontos Sándor: Nő napraforgóval Az én kívánságom — Elmegyünk a boltba — mondta szülém. A kaskába sót, cukrot, petróleumot vettünk. A konyhából krumplis tészta illatát éreztem. Szagolgattam a levegőt. — Adjak? - kérdezte a boltos. — Nem kell - mondtam. — Szívesen adok. — Akkor se kell. Pedig nagyon szerettem, ösz- szefutott a nyálam. — Főzzél krumplis tésztát! - mondtam otthon anyámnak. Főzött, de nem ízlett. — Nem jó, nem olyan, mint a boltosé. — Honnan tudod? — Tudom. Az jobb. Sírtam, anyám hiába vigasztalt. Megvert. Görcsök rángattak a zokogástól. — Úgyis meghalok — fenyegetőztem -, öngyilkos leszek. Szülém visszament krumplis tésztát kérni, de már elfogyott egy szemig. Rosszul lett, fehérlett az arca. Csókolgatott, szatyrába rakosgatta holmiját, és a kórházba utazott. — A rosszaságoddal ölöd meg - mondta szülikém. Búsúltam, elfelejtettem nevetni. Elbújtam a .padlásfeljáróhoz, és kedvemre bőghettem. Küldtem leveleket a kórházba, de nem érkezett a válasz. Pedig nagyon szeretett engem szülém, a legjobb falatjait tányéromba rakta, nagykabótja se volt, s nekem zsinóros ruhát vett, pörge, zöld színű kalapot. Sült tésztát szedett ki szülikém a kemencéből, kendőbe rakosgatta. Számolta vagyonkáját, egymásra tette a fémpénzeket, zsebkendőbe kötötte. — Meglátogatom - düny- nyögte. — Megyek én is. — Be se engednének. — Beengednek, tudom. — Sírsz, ha meglátod anyádat. — Inkább nem sírok, csak vigyél el! Kinyitotta a sifonajtót, a zsinóros ruhámat, a zöld kalapot felvehettem. Gyalogoltunk az állomásra. Melegségek jöttek rám, ha anyámra gondoltam, és felgyorsult a szivem. A kórteremben orvosságok szagát éreztem. Fehér ágyak sorakoztak.- Kisfiam - hallottam. Nem láttam a könnyeimtől semmit, letérdeltem az ágy elé, zokogtam keservesen. Szülém meleg kezét éreztem a tarkómon, könnyeit.- Ha sírsz, kivezetnek - mondta szülikém.- Már nem sirok - hüppög- tem. Törölgettem a szememet. A látogatók kibontották a csomagokat, halkan beszélgettek. A kis fehér szekrénybe csúsztattuk a sült tésztát.- Úgy ennék uborkát, de nem adnak - mondta anyám.- Hozok én.- Te? - csodálkozott. Elmosolyodott, meghúzta a fülemet. - Eltévedsz a városban. Villamosok zörögtek, autók trombitáltak, kirakatok hivalkodtak. Az uborkákkal visszaszaladtam. Anyám megörült és mosolygott.- Ettől meggyógyulok.- Hányat alszunk addig?- Nem sokat, csak jó legyél.- Jó leszek.- Ne sírj, kisfiam! Hiszen meggyógyulok — remegett az anyám hangja. Pár nap múlva megjött, falfehéren. Odahúzódtam a lábához.- Megetted az uborkát? Jó volt? Bólintott. Fáradtnak láttam, nagyon messziről érkezőnek.- Az gyógyított meg - suttogta. Akkor nagyon boldog voltam. Aranyos nyár, merre vágy? Sz. Lukács Imre béna lábú kiscsikót? Persze, háborúban, fronton született, az anyja, míg méhé- ben hordta, állandó rettegésben élt — ágyudörgés, bombarobbanás, katyusavij- jogás —, rémülete átszivárgód a kiscsikóba, s én, teljesen tudománytalanul bár, de megértem azt a kiscsikót is az anyja hasában: arra szülessen, hogy ne élhesse a maga csikói életét? Ne futkározhasson szabadon, ficánkolva a mezőn, réten? Ez a kiscsikó még meg sem született, máris ártatlan áldozata ennek az átkozott háborúnak. A szomorú csődület odacsalta a Szekszárdra való őrmestert is, valaki megmondta neki: ezt a kiscsikót ne hagyjuk kínlódni, ez a kiscsikó hiába született. Ki kellene oltani az életét. Az ítéletbe mindnyájan belenyugodtunk; egy ép lábú kiscsikó is hogyan élhetne, nevelődhetne fel itt a front közelében, hát még egy nyomorék! Majd én, mondta az őrmester, azzal előkapta a pisztolyát, lehajolt, s szemtől szembe homlokon lőtte a kis állatot. A hozzáértő parasztkatonák felmordultak: hogy az istenbe képzeli ezt? Pisztollyal csikót homlokon lőni? Embert igen, annak vékony a homlokcsontja, de nézze csak, őrmester úr, a csikó homlokát nem tudja átütni az a hitvány pisztolygolyó. Akár a meggymag, lepattan róla. Adja csak ide! — s egy tizedes, aki tudta, hogy az újszülött kiscsikónak, akár egy embercsecsemőnek, még nem forrt be a halántékcsontja, ott. a láthatóan lüktető, gyenge halántékon át belelőtt a kiscsikó koponyájába. A csikó feje hát- rarándult, szemének tükre elhomályosult, a katonák szétszéledtek. (Részlet az írónak a közelmúltban megjelent . .. eleitől fogva című önéletírásából.) BAKA ISTVÁN / Átutazóként Mint aki egy kihűlt váróterem padján riad fel téli reggelen s a pirkadattól átvérző üvegtető alatt a piszkos és rideg csarnok zugában feltápászkodik körülnéz és nem érti mért van itt mi ez a nyüzsgés és mi ez a lárma milyen nagyváros pályaudvarára került s ez a körötte lüktető tömeg mily bugyrokból buggyant elő mért lökdösődik és hová siet honnan fröccsennek szét a részegek bicskás vagányok bekecses kofák ingázók szabadságos katonák rikkancsok pályamunkások kopott disznóbőrtáskás hivatalnokok törülközőket áruló pólyák bátyus cigányok ténfergő diák papírzacskót durrogtató bolond pufajkás fáradt géppisztolyosok borostás vén csavargók lányanya soványka mellén síró kisbaba rendőrök szajhák prédikátorok mily óriási ágyék vagy torok okádja őket s mért futnak vakon ha parancsot recseg a megafon miért vajúdnak és agonizálnak semmit sem ért csak nézi félszegen ahogy a szennyes messzi üvegen a hajnal romlott vére átszivárog s nem jut eszébe küldetés vagy átok sodorta erre s honnan jött hova merült miféle múltba otthona mint aki egy kihűlt váróterem padján riad fel téli reggelen átutazóként úgy születtem én s hideg a csarnok és a pad kemény s ma sem tudom, hogy honnan és miért űztek ki mily halálos bűnökért vezeklek míg lesújt vagy megbocsát az Isten és utazhatom tovább TÓTH LÁSZLÓ Nem lakatlanok Nem lakatlanok a csillagok mindegyik csillagban ott vagyok mert mindegyik halott én vagyok akik idelent éggé válnak s a csillagokban fent tanyáznak onnan néznek rám a földre le s én innen bámulok fölfele ki létem próbálgatva élek ok meg bennem őrzik a létet mivelhogy mind általam élnek általam s én mégsem ők vagyok noha két szemük helyett ragyog a szemem és helyettük félek s a belőlük kiszökött lélek is bennem lelt új menedéket általam élnek mind a voltak és mind az eljövendő holtak akik idelent éggé válnak s a csillagokban fent tanyáznak ahol velük én is ott vagyok nem lakatlanok hát nem lakatlanok a csillagok 1987. augusztus 29,. szombat HÉTVÉGEQ
