Dunántúli Napló, 1987. július (44. évfolyam, 179-209. szám)
1987-07-25 / 203. szám
’>■ Cf’’ " .. ■ . - ’ rt ’ ' Színházi leivel Gyuláról Jelenet az első felvonásból. Kaszás Attila (háttal), Vallói Péter, Seres Zoltán, Cserna János, Haás Péter, Méhes László, Háda János, Zsíros Ági és Kern András. Fotó: Demény Gyula Pécsi Klsgalérla HOHinnBMBBNCBBaMMnHBBBHBBMBMIIIM Arc a tükörben Kertészfi Ágnes üvegtervező kiállítása Petri Csathó Ferenc Pieta szivemben fűevők laknak bordáim karámábarubéke de ebben a kacsalábonforgó szobakonyhában sohasem nyugszik le a Nap Simái Mihály Isten veled, rezgő - ny árfai Egy zizzenés — milyen zenés I Egy szisszenés — hiszel? remélsz? Egy rezzenés — miket beszélsz! Öreg zenészt Hiszen te félsz, reszketve félsz...! — Félek bizony, s kapaszkodom az égbe még, de jól tudom: ezer karom hiába leng, ölelni már a végtelent egy új tavaszban nem fogom ... Ez az utolsó rezdülés, ez a végső megrendülés; beteg vagyok, halálra kész! Tarjáni Imre Hírvivők lovak kötöfékje szakadó esőbe nyál és veríték hull a földre hová rohannak így a hírvivők van-e fontosabb mint egy éticsiga — elszántan ostromolja naponta a harmatos országutakat Vádirat és kiáltás... Sütő András új műve: Álomkommandó 1987. július 19. jelentős állomás a Gyulai Várszínház közel negyedszázados történetében. És pirosbetűs ünnep az idei bemutatók sorában. E napon játszották először Sütő András Álomkommandó című új drámáját a várszínpadon. Fokozott várakozás előzte meg a mű ősbemutatóját, amelynek néhány külsősége ugyancsak az esemény ünnepi hangulatát jelezte, illetve fokozta. így például, amikor a tradíciók szerint fölhangzott a szignál, Erkel: „Hazám, hazám ...” — áriájának első sora, s Bocskay-egyenruhás fiatalok ünnepélyesen behozták és - a Hunyadi-palotás muzsikája közben — fölvonták a várfalakra Gyula város hatalmas zászlóját, az ünnepi aktust követően fölcsendült a magyar himnusz. Jelezvén ezzel is, hogy a rendezőség, a művészek és a közönség, új magyar nemzeti dráma díszelőadásának tekintik az Álomkommandó premierjét. Csak ezután indult a nézőtérre egy eddig soha nem látott tömege a nézőknek. A fölfokozott várakozás torokszorító izgatottságra váltott, amikor kigyúltak az első reflektorok, az előadás fényei. Megvilágítva a játéktereket: egy színházi próba bedíszletezett színpadát, egy SS-ek őrizte megsemmisítő láger szögesdrótjait, a korabeli rekvizitu- mokkal. S a lassan vonuló „hőftling"-eket, vagyis (ezúttal) a lázadásra készülő „sondere- seket”, a Sonderkommando — a láger egyebek közt égetéssel és hulla eltakarítással is foglalkozó részlege —, tagjait. (E kezdő jelenet egyébként valós történelmi tényen alapul: Auschwitzban, 1945 elején valóban föllázadt a Sonderkom- mando nyolcszáz-egynéhány tagja. Valamennyit lekaszabolták.) Ami ezután három felvonásban következett, az - ahogyan én látom —: az egységes magyar kortárs irodalom (illetve az annak szerves részét képező, romániai magyar irodalom), egyik legjelentősebb XX. századi drámáját állította színre Gyulán Sík Ferenc rendezésében, a Vígszínház együttese. Kimagasló jelentőségű ez a darab, mint szuverén esztétikum; továbbá formai karaktere, dramaturgiai sajátosságai, időszerű témája, mának szóló és egyetemes emberi mondanivalója révén egyaránt. Témáját maga az író jelölte meg mottójában: „Történt Auschwitzban és történik bárhol, ahol megtörténhet." Sajátos szerkezetében Sütő azt a drámatechnikai módszert alkalmazza, amellyel, főképp Shakespeare óta, a világ szinte minden valamire való drámaírója legalább egyszer megpróbálkozott; Moliere-től Bulgako- vig, vagy Pirandellótól Molnár Ferencig. Ez a „színház a színházban”, vagy ahogyan a dramaturgia jelöli: a játék a játékban fordulataira épülő szerkezet, a színészektől kettős figurát, kettős játékot követel. Földrajzilag meghatározatlan helyszínen, azaz városkában a helyi (kisebbségi) színház színészei, egy Auschwitz-darabot próbálnak, döbbenetes, szinte naturalisztikus hatásokkal érzékeltetve a fasizmus minden poklát. Ebbe a színpadi játékba a darab (a színpadi próba), folyamán be-betör egy személyi diktatúrára épülő államrend a maga hatalmi eszközeivel, belbiztonsági embereivel, hogy a „Tábornokot” — vagyis a diktátort —, védelmezze egy föltételezett összeesküvés ellen. A darab cselekménye tehát kettős szálon fut. Vagyis az auschwitzi borzalmakat ábrázoló belső színházi valóság — és az önkény, az elnyomás külső, jelenkori valósága egybefonódik, asszociatív kapcsolatban áll. Motiválja, kiegészíti mindezt egy politikai kriminek is tekinthető cselekményszál, amelyben a 13 kellékpisztoly közé becsempészett valódi fegyver elsül, s kioltja a besúgó-komfor mista színházi direktor életét. (Aki egyébként az Auschwitz- történetben „Dr. M.''-et, az ikrekkel kísérletező, fajbiológus- kutató SS-orvosszázadost alakítja.) Mósik középponti alakja a darabnak, egy színművész, az Auschwitz-dráma szerzője. A belső színpadi játékban ő szintúgy „zonderes": egy Manó nevezetű boncsegéd, aki ráveszi dr. M-et, hogy saját, ugyancsak Birkenauba deportált, kétpetéjű ikergyerekeivel pszichológiai kísérleteket folytasson. Vagyis „eladja" neki a gyerekek álmait, vágyait, emlékeit: ki nem mondott szavait. Időnyerésként, abban a reményben, hogy ezáltal ők talán megnyerhetőek még az életnek. (Dr. M-et Lukács Sándor; Manót Kern András formálja meg mély beleérzéssel és meggyőző erővel. (Azonban mindkét gyerekét elveszíti. S a külső valóságban diák fiát is, aki a darab egyik szereplőjeként - darabbéli szerepéből „kiszólva” -, kegyelmi kérelemmel fordul a jelenlevő „Tábornokhoz". Azonban, az őrzésére SS-unifor- misba beöltöztetett belbiztonsági szakkáderek egyike félreérti, vagy provokációt sejt mögötte?, ezért rárohan, üldözőbe veszi, s a nézőtéren kívülre érve lelövi ... A darab sokrétű, árnyalt vádirat (segélykiáltás?), minden újraéledő fasizmus, vagy fasisz- toid egyszemélyi diktatúra ellen, amely a maga legkifinomultabb és legárnyaltabb eszközeivel potenciálisan jelen van mai világunkban. Akárhol, ahol közeli múltunkban „justizmord' -ok és hasonló atrocitások történtek; vagy ahol mindez megtörténhet .. . Kiáltás és vádirat ez az előadás, Sik Ferenc értő, az irodalmi anyagot tisztelő, empatikus és látványokban sem szűkölködő rendezésében: emberi jogokért, közte a kegyelemkérés emberi jogáért is, fölemelt fejjel. Hiszen - ahogy a darabban a sokszor megtiport, ám a továbbélés hitében meg nem töretett szellem embere, a kis zsidó boncsegéd megfogalmazza: ,,Minden múltidézés, ke- ’gyelmi kérvény a jelenhez..." Sütő András Álomkommandóját ősztől a Vígszínház műsorára tűzte. Wallinger Endre Kertészfi Ágnes kiállítása monológ üvegnyelven. Határozott és zárt világ, rejtőzködés és felfokozott közlésigény egyaránt jellemzi. Megejtő varázslat rejlik az üvegben: törékenység és az időnek ellenálló szilárdság. Az üveg, legyen az akár szobor, vagy praktikus használati tárgy, abban az esetben elsősorban a művész személyiségének hordozója, kommunikációs eszköz. Akár a terem belső zugában berendezett, otthonról átültetett enteriőr, amelyben a kiragadott, magukra hagyott tárgyak különös, kissé morbid atmoszférát teremtenek. Merészen önfeltáró gesztus: én, Kertészfi Ágnes itt vagyok, ez vagyok: íme, a keretek, amelyek meghatározzák az életemet, a vonzalmaim a régi és új tárgyak iránt. íme, a szándékom, hogy olyan világot teremtsek, amelyben a dolgok önmaguknál többet jelentenek, hogy a használati tárgyak eszközfunkciójá- vol egyenértékűnek tartom szimbolikus funkciójukat, hogy az iparilag sorozatban gyártott üvegedények éppúgy kaphatnak a személyes használat során személyes jelentést, a'hogy minden kultúrában és korban, a jó tárgyak, íme, a vágyam a szépség után, amely egyszerre képes megtalálni tárgyát a biedermeier szék műves és klasszikus szépségében, a legfrissebb gyári óra formatervezett szépségében, a századeleji hói áldás együgyű és nosztalgikus szépségében, a gyermekrajz esetlen bájában, sőt abban a minőséginek éppen nem nevezhető flaneldarabban, amely összefogja és keretezi ezt az együttest. A tárgyak e csoportjában a korlátok éppúgy benne foglaltatnak, mint a vágyak és nosztalgiák. Ez az enteriőr nemcsak Kertészfi Ágnes személyes ügye. Jól érzékelteti azt a milliót, amely sajátosan kelet-közép-európai, és sajátosan egy bizonyos társadalmi réteget, a fiatal értelmiséget jellemez. Kertészfi Ágnes használati tárgyai úgy funkcionálisak, hogy sohasem mondanak le a már említett szimbolikus funkcióról, amelyet egyszerűbben akár szépségnek is nevezhetnénk. Esztétikuson megformált edényei az esztétikusán (is) élhető élet igényét kívánják felébreszteni. üvegszobrai, a művészi önkifejezés autonóm formái, kevésbé állnak közel hozzám. Ebben az esetben a kevesebb tárgy talán többet mondott volna el Kertészfi gondolatairól, az idő, az anyag és az emberi beavatkozás viszonyáról. A szobrok túlnyomó többségén az anyag természetes gazdagsága dominál, amelynek a művész joggal hódol, de mintha ez a hódolat meg is kötné kissé kezét és fantáziáját. Kertészfi Ágnes olyan ember, akinek az értékek iránti igénye, következetessége biztos támpontot jelent művészi munkájában. Kovács Orsolya Cseri László felvétele- Ne felejtsd itt a fogkefét!- kiáltott fel az asszony és a vasalót óvatosan végighúzta az ing gallérján. Az efféle langyos őszi napokon bizonyára élvezet az utazás. A levegő már hűvös, de az embert birizgálja egy-egy meleg sugár; úgymond, biztatgat- ' ja: örüljön.- A felöltőt se felejtsd! A férfi belépett a szobába. Két, frissen kitisztított cipőt tartott a kezében, és tétován megállt. A felesége letette a vasalót, elvette a cipőket és óvatosan belecsúsztatta mindkettőt egy zacskóba.- Ha te nem lennél ... - mondta a férfi, aztán felsóhajtott. - A fogkefe! De jó, hogy E HÉTVÉGE mondtad! Megyek. Megyek és elcsomagolom.- A tokjában rakd el! — Persze, a tokjában — mondta a férfi, és elnevette magát. A ritkán utazó ember izgalma vibrált körülötte. És hogy most egyedül, húsz évnyi házasság után! Mint legénykorában. De hát ez nem okoz közöttük ... Nem okoz. Okozhatott volna persze, mert az anyja csak őt hívta. Mint mindig. Sok-sok éve. De ő egyedül nem ment. Ö szereti a feleségét, próbálja ezt az anyja megérteni. De most a felesége mondta: menj! Menj csak! Majd én addig itt. . . Semmi baj. A felesége beszélte rá. Ö most sem akart. — Miért ne mennél? Érezd jól magad! Legalább te. Engem csak ne félts! Majd én elfoglalom magam itthon. Nekem is jót fog tenni . . . Már hetekkel az utazás előtt a készülődés lázában égtek. Az asszony ingeket vásárolt és fehérneműt, kitisztíttatta az öltönyeit és a nyakkendőket, a zsebkendőkbe pedig belehímezte a férje monogramját. Ó, ezt nem kellett volna — nézegette az ember büszkén. Tudta ő, hogy az anyjának szól ez a monogram, az öregasszonynak, aki engesztelhetetlenül gyűlöli a menyét, de mégiscsak az ő monogramja. Az ő neve a zsebkendőn. , Érte folyt ez a harc a két nő között évtizedek óta. Jöttek a levelek Belgiumból, bennük a feleségéről egy szó sem esett. Érkeztek néha csomagok, de csak neki, a fiúnak, az egyetlen gyermeknek. Mennyi veszekedés, sírás éveken át! Talán most vége. A felesége volt az okosabb. Azzal, hogy beleegyezett, menjen ki egyedül, mondhatjuk azt is, győzött. Akármi történhet kint, ő ezt a bizalmat nem feledi el.- Hov« tegyem a képeket? ült a férfi kék alsónadrágban az ágy szélén, ölében a becsomagolt festményekkel és tétován nézegette a bőröndöket. Az asszony az ingeket hajtogatta össze. Annyit akart eltenni, hogy mosni se kelljen az anyjánál. Ne mondhassa senki .. . Mit is?- Hova tegyem? — kérdezte ismét a férfi és végighúzta kezét a csomagolópapíron. Ez sem volt kis dolog. A felesége beleegyezett: vigye a képeket, szerezzen örömöt az anyjának. A nagyapjáról maradt rájuk a családi örökség. A képek valamikor az anyja szobájában függtek, még lány- korában. Bizonyára örülni fog neki az öregasszony, és talán kedvesebb lesz, ha tudja, hogy a “menye . . . Ámbátor. . . Mindegy. A feleségét akkor is becsülni kell érte. Hogy lemondott. Egy ekkora értékről.- Ebben nem tudok tanácsot adni - mondta az asszony -, de jól tedd el. ügyesen. - És kiment a konyhába. Kitöltötte magának a kávét, leült az asztal mellett a lócára és kibámult az ablakon. Az udvaron egy csenevész fa állt. Vékony ágai görcsösen meredeztek felfelé. Évek óta nem volt rajta levél, de nem akarták kivágni. Mégiscsak egy fa. Egy fa az üres udvaron. Megitta a kávéját, langyos volt és keserű. Aztán kimosta a csészét a csap alatt. Egy óra múlva megérkezett a taxi. Úgy beszélték meg az asszonnyal, nem kíséri ki a repülőtérre, a búcsúzás mindig nehéz. Megölelték egymást, így álldogáltak egy darabig. — üdvözlöm anyádat" — mondta az asszony és kinyitotta az ajtót. — Visszajövök — emelte fel a bőröndöket a férfi. — Miért ne jönnél? Vigyázz magadra! — Ha megérkeztem, rögtön hívlak. — Csak utazz nyugodtan. Az asszony az ablakhoz állva megvárta, míg a taxi elindul, aztán felemelte a telefonkagylót és tárcsázott. — Halló . .. Szeretném bejelenteni, hogy Kiss Antal, aki ma, a három órás géppel Brüsszelbe utazik, védett festményeket akar kivinni az országból . . . Nem érdekes. Kiss Antal, Brüsszelbe. - És letette a kagylót. Még álldogált mozdulatlanul néhány pillanatig. Úgy döntött, moziba megy. Végül is egyedül van. Azt csinál, amit akar. Nógrádi Gábor 1987. július 25., szombat Házasok
