Dunántúli Napló, 1987. július (44. évfolyam, 179-209. szám)
1987-07-25 / 203. szám
HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT RABA GTORCr KIMI 577 ZRt£í MIKLÓS: Cjtpauszoay (sibeízéíés) 579 VESZI ENDRE versei SSS BALASSA FÉTEH. Ulrich katalógusa (Naplóesszé) 590 ZAUN TIBOR v-:m- » VASAD! PÉTER; A tér meséi (Rába György költészetéről) 558 BOOT GABOR: Tä.:t<»aii.jyai (Rissdet a hr/,mík(myt’l'öi) «OS ASAKAT tÓA mH «25 VAS ISTVÁN: »Or.»! pilljasá* (Xahlebö Létárd hiler’hké KOVÁCS ISTVÁN versei 65? SÁNDOR IVAN; Leperegnék' 8 nyolcvanas évek (V.s/íj «30 FODOR ANDRÁS verse ■ A Jelenkor Júliusiaugusztusi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat nyári kettős számának élén, Rába György versei olvashatók. A költőről A tér meséi címmel, Vasad! Péter közöl terjedelmesebb tanulmányt. A versrovatban figyelmet érdemelnek Vészi Endre, Zalán Tibor, Makay Ida, Kovács István és Fodor András újabb művei. Vészi Endréről, Zalán Tiborról, Fodor Andrásról, a kritika rovatban is olvashatunk egy-egy írást Bakonyi István^ Görömbei András és Csűrös Miklós tollából. A prózai közlemények közül kiemelkedik Zelei Miklós Cápauszony című abszurd novellája, Balassa Péter Musil- esszéje, Bódy Gábor Tüzes angyal c. filmforgatókönyvének részlete, Sándor Iván Leperegnek a nyolcvanas évek c. esszé-könyvének újabb folytatása, továbbá Kabdebó Lóránt interjúja Vas Istvánnal olaszországi utazásairól. Először közli a Jelenkor Balázs Attilát, a fiatal újvidéki írót, és egy Dr. P. Horváth álnéven publikáló szerzőt. A tanulmány rovatban Németh G. Béla, Károlyi Csaba, Beck András és Bálint B. András munkái olvashatók Kassák Lajosról, Kosztolányi Dezsőről, Karinthy Frigyesről, illetve Sánta Ferencről. A számot Klimó Károly tusfestményei illusztrálják. A festőről Földényi F. László közöl esszét ugyanebben a számban. VÉSZI ENDRE* Kulcsmondatok az őszikékhez Az orvostudomány és a gyógyszervegyészet jóvoltából megsokasodtak a világirodalomban (és a honi szent ligetekben is) az előrehaladott korú poéták a horgas aggastyánok éppúgy mint a falevélkönnyű vénecskék kik személyi számuk jelzése szerint homlokukon az idő évgyűrűivel lombjaik tömegében vijjogó madarakkal mondják a magukét a magukét mondják átkozva dünnyögve sírva mondják a magukét A nyájas öregek éppúgy elszaporodtak mint a dühödt szikár igazmondók akik a próféták monotóniája szerint ostorozzák az ostorozhatót s a fertőt üvöltik a lefelé zuhanó út stációit És Írják és írják a rejtelmes öszikék sorozatát és utálják hogy fürge irodalmárok lefordítják őket mert látják a látják a bezúzott ablakokat melyekben megjelenik a koronás aggancsú fagy ezüst koponyája Alanyi költő a világmindenségben A tél iszonyatát s a megfagyottakat mellőzve csak magánérzéseimről kellene beszámolnom ■ odakinálva magánpulzusomat ime tapogassátok nem a szél viharszárnyú uralmát ecsetelném a meghatározhatatlan térben csak a magam bezártságáról szólnék ellenőrzött napszakaim cella négyszögeiről s az immár rutinvizsgálatot meghaladó ritmusról ahogy egymás arczugait fürkésszük csak magunkra figyelő érdektelenséggel megteremtve az arányt a mindenség s a mikrovilág viszonyában De az Attila út hólyagpapir félhomályát átszakitja a február végén elvárható pengeéles napsütés s a vérmezei impresszionista fák elkezdenek megrögzött szokásuk szerint ábrándozni az általános nedvkeringésröl s a dermedt rigócsőrökből kiolvad a spirálrajzú fütty s az elbukott angyalok vérezni kezdenek a malter alatt Itt állok én a négy fal között bezártságommal előterében egy könyvespolc szögleteinek míg odakint megint működni kezd a csak szédülettel mérhető átrendeződés torlódó változatokkal Itt állok felkészületlen * A Kossuth-díjas író, 71 éves korában halt meg, július 9-én, néhány nappal a Jelenkor nyári számának megjelenése előtt. E két versét — melyeket most már utolsó művei közé számíthatunk még maga korrigálta. 1987 január 11-én délután öt óra tájban fogtam neki ennek a novellának. Fellapoztam határidő- naplómat —, amibe írni szoktam —, s a következő tiszta oldal tetejére biggyesztettem a fent olvasható címet. Ekkor szúrt szemet, pontosabban néhány másodperccel később, mikor eljutott a tudatomig, hogy erre az oldalra — jobb oldalra — eső dátum megegyezik a mai nap dátumával. Szóval — gondoltam, s rögtön folytattam az írást — egy pillanatra magamban hordom az időt. Cselekmény- szerűen és áttekinthetően. Akkor pedig illik betartani az események sorrendjét, és szépen el ell kezdeni a történetet onnan, ahonnan a cél szempontjából egyébként is optimális lenne, s egy cseppet sem törődni azzal a képtelenséggel, hogy velem sem így telik az idő, mint majd kiderül, s aztán könnyen előfordulhat, hogy rosszul mesélem el ezt a történetet. Január 11-én, reggel fél nyolckor tértem magamhoz. Gazsi Zolinál, az Alpári 12- ben. Tökéletesen tudtam, hogy hol vagyok, tudtam, hogy mit miért csináltam, s így nem tettem magamnak szemrehányást, sőt, ha lehet mondani; teljesen elégedett voltam az eredménnyel. Csak a fejem fájt kissé. Felöltöztem, és mivel Gazsi még aludt, de lehet, hogy csak szimulálta, csendben behúztam magam mögött az ajtót. Nem hívtam fel a liftet, gyalog mentem le a negyedikről, s így volt időm felmérni, vagy inkább találgatni, hogy mekkora hó hullhatott a kocsira tíz óra alatt, ha olyan hévvel szakadt, mint mikor a ház előtt megálltam vele tegnap este. Egy formátlanságóban megdermedt kalappal —, amit beüléskor csak úgy flegmán hátradobok az ülésre, persze csak akkor, ha egyedül vagyok, s ez elég természetes állapotom — kezdtem a kocsiról letakarítani a havat. A hó vastagsága egyezett a lépcsőházban saccolt mennyiséggel. A kalap, mely egy nem szándékolt csere útján, Erdély Miklós temetése után került hozzám, teljesítette feladatát; a kocsi úgy, ahogy láthatóvá vált, s belülről is kivehetők voltak az utcák, a házak, s az az „ember utáni csönd-hangulat", amely egyre többször elringat bennünket mostanában. Énemlékezetem óta nem hullott ennyi hó Budapestre. Két nappal később már megkockáztattam volna az „emberemlékezet óta” titulus használatát, de hol van az még ... Az utak már most a járhatatlanság szélén vezették a hozzám hasonló vakmerőket. Pontosabban fogalmazva: vakmerő csak néhány órával később lettem volna, mert addigra tényleg járhatatlanok- iká váltak az utak. Most még csak kockázatos volt a kocsikázás, de még ez is túlzásnak tűnik: egyezzünk ki azzal, hogy akkor reggel autóval közlekedni nem volt kockázat- mentes vállalkozás. (Tudniillik, ha egy feladat végrehajtására felesküdünk és mondjuk 30" os kockázattal végre is hajthatjuk, akkor ez az akció nem volt kockázatmentes. 50" „ esetén már kockázatosnak nevezhetjük a vállalkozást. De vakmerőségről csak 99" n-os kockázatnál beszélhetünk, amit csak az az egyetlen "u választ el az öngyilkosságtól.) A motor, mint rendesen, első gyújtásra beindult. Ez jóleső érzést váltott ki belőlem, mi több, biztonságban éreztem magam. Az utat vastagon borította a hó, a kutya se takarította, igaz, vasárnap reggel volt, és még aludt a város. A Margit- hídon már a jégvirágok is kinyíltak a kocsi ablakán, így aztán momentán dörzsölésre használtam a már említett kalapot. A legjobbkor értem haza. Ha néhány órával később jövök, a hó a garázs előtt 40 centire duzzad, s ezt már el kellett volna takarítanom, hogy beállhassak. De a mostani harminc centit közepes erőlködéssel legyűrte ez a tizenhat éves Volkswagen, ami fölött eljárt már az idő, tény, de még mindig autó. Beálltam a garázsba, majd a hátsó ülésről kiemelve a négy kölcsönként könyvet, kiszálltam. Az egyik kötet az 1980-ban kiadott Fiatal írók antológiája volt, benne elsőként Baranyai novellájával. Tulajdonképpen csak az ő írása, érdekelt, nem elsősorban azért, mert őt személyesen is ismertem, sőt barátságféle is összeköt bennünket, hanem mert még nem olvastam tőle prózát, soha, igaz, állítása szerint a dráma az ő igazi műfaja. Pontosan fél kilenckor léptem be a lakásba. Megfigyeltem már, hogy mennyivel nyugodtabban és kiegyensú- lyozottabban viselkedem, ha nem egyedül jövök haza, s utána meg pláne. Ez valószínűleg azért van, mert akkor minden cselekedetemet egy bizonyos célnak rendelem alá, (ha nőről van szó, bizonytalan, s a cél (legyen az akármilyen) olyasvalami, ami nem tűri a kapkodást, a hebehurgya mozdulatot, csak a megfontolt építkezést jegyzi. De most egyedül voltam, az önkontroll újfent meghibásodott, s ösz- szevissza rohangásztam a vécé, a fürdőszoba és a konyha között. Látszólag minden cselekedetemnek Volt értelme, de ha folyamatában vizsgáljuk, úgy járunk, mint a derék Kőművész Kelemen és kollégái. Már csak arra a pillanatra emlékszem kristálytisztán, amikor nekifogtam Baranyai novellájának, ami egy kútról szólt, amit a főhős, maga az író fedezett föl évekkel ezelőtt, egyik futása alkalmával, jó néhány oldal elolvasása után hirtelen eszembe jutott, hogy kint szakad a hó, a buszok nem járhatnak nemhogy taxik, s nekem el kell indulnom a hegyen át, a pasaréti filmgyárhoz, melynek teniszpályáján —, (az úgynevezett Sündökön) minden vasárnap 10-kor futball van. Már így is késésben vagyok, hiszen gyalog ebben a hóban minimum ötven perc az út, s most fél tíz. így hát a novellát annál a mondatnál, hogy „Miután . végleg eldöntöttem, hogy huzamos tartózkodásra alakítom ki a kuta- mat, volt egy időszak, amikor aránylag keveset jártam ki hozzá" — félbehagytam, s kezemben a tornacipőmmel nekivágtam a hegynek. Olyan helyen lakom, amely inkább az Isten hátához van közelebb, mint a Kolossy-térhez, ami pedig csak négy buszmegálló innen. Na, de milyen megállók azok! A Mátyás-hegyi utat —, amely beleviszi az utazót a piciny Szépvölqyi útrészleten át a Zöldlombba, ahol a le- hetőséaeket és a saját lehetőségeit biztos kézzel felmérő Bódy Gábor önqyilkos lett 1985. október 22-én —, vastagon takarta a hó. Egyetlen kocsi váihatta azt a nyomot, amiben lépkedem, s az is legalább egy órával ezelőtt történhetett, mert már ezt is jócskán kezdi belepni a hó. Bizony, nem kis fáradtságba került az előrehaladás, mert a keskeny vájatokbán menni csak úgy lehetett, ha egyik lábamat a másik elé tettem. Folyamatosan ez elég fárasztó. Még jó, hogy három évvel ezelőtt, saját elhatározásomból lefogytam három hónap alatt húsz kilót. 94 kilósán úgy ösz- szeérnek .a combjaim a nemiszervem alatt, hogy a súrlódástól meg az izzadtságtól már biztosan vörös lenne és fájna kegyetlenül. Igaz, hogy visszahíztam négy kilót, de 78 nem 94. A biztonság kedvéért azért belenyúltam a mackónadrágomba, s ellenőriztem: combjaim éppenhogy csak érintették egymást. Jobbról eltűntek már a házak, ez a szakasz teljesen lakatlan. Balról viszont nagy rét kíséri az utat, s én minden különösebb magyarázat nélkül letértem az „autócsapásról, s behatoltam a rétre. Ez valami olyasmi lehetett ahogy később elmélkedtem a történteken —, mint amikor Svejk konyakot vásárolt Lukás főhadnagynak, de Dub hadnagy lefülelte, s a derék katona, hogy védje gazdáját, azt állította, a konyakos üvegben lévő sárga színű folyadék, víz, amit a közeli kútból húzott föl. Dub hadnagy persze nem hitte el, s ráparancsolt Svejkre, hogy igya meg egyhúzásra az egészet. Parancs az parancs. Svejk pedig teljesítette. Dub nem akart hinni a szemének és követelte, hogy Svejk mutassa' meg neki azt a bizonyos kutat, amelyből ilyen sárgás víz jön. „Nincs messzire innen lajt- nant úr kérem, mindjárt ott a fabódé mögött." „Eredj előre nyavajás, hadd látom, hogy tudsz-e lépést tartani! Hót ez valóban különös — gondolta magában Dub hadnagy. Ezen a nyavalyás fickón semmi sem látszik." És tehát előre indultam, belenyugodva Isten akaratába, de valami egyre azt súgta, hogy a kút valóban ott van. Sőt, nyomókút volt, s amikor odaértem, pumpáltam egy keveset, sárgás víz folyt belőle... Nem néztem hátra, hanem ügyesen a lábnyomaimba lépkedve visszamentem az útra, hisz még messze volt a cél, s tudtam, hogy csak gyalog mehetek, nincs hát vesztegetni való időm. Egyébként is tíz óra körül járt. Ha most visszagondolok, úgy hiszem, a Kapy úti nagy kereszteződésig semmi lényegesen nem gondolkoztam. Ezt úgy értem el, hogy megbeszéltem magammal, nem vagyok egyedül, mert ellenkező esetben biztos beugrik ez a kút-história, én pedig nem akartam Baranyai novelláját gondolatban sem befejezni. Ez az ő novellája, ez az ő kútja. Mi közöd van hozzá - korholtam magam. Ezzel aztán véget is vetettem párbeszédemnek, mert embereket pillantottam meg a buszmegállóban toporogni. Hirtelen tréfálni volt kedvem, s odaérve hozzájuk, komoly képpel békávésnak adtam ki magam, felmutatván filmszövetségi tagságomat ellenjegyző igazolványomat és szó szerint ezt mondtam: az a busz, amire önök várnak, sohasem érkezik meg. Ha mínusz tíz fokban élnének legyek, akkor most tisztán hallható lett volna szárnyuk csapdosása — olyan nagy csend támadt. Aztán csak úgy mellékesen, és bizonytalanul szelíden megkérdezte valaki: csak nincs sztrájk? Mindnyájan megkönnyebbülve elmosolyodtak, mór-mór nevetni készültek, amikor megint lecsaptam rájuk: de igen, sztrájk van. Aztán a nyomaték kedvéért még rátettem egy lapáttal. A sztrájk, az sztrájk, és nem vicc tárgya. Az emberek zavart- sága önbizalommal töltött el, és határozott, de semmi esetre sem peckes járást mímelve — ilyen nagy hóban ez nem mutatna jól -, továbbindultam fölfelé a következő megálló irányába. Nem néztem vissza, és mocskolódóst, hogy például szórakozzál az édes jó anyáddal sem hallottam, ütemes tempóban haladtam fölDr. P. Horváth A HÖ Baranyai LäszIAnak (Részlet) felé a zöld lombon, s igazat adtam Baranyainak, hogy „tíz perc elég hozzá, hogy az ember légzése és szívverése felvegye a futás ritmusát, hogy az izmai meg az Ízületei jólesően érezzék, az iram, a lendület, az egyedüli természetes állapot." Nagy hóban komoly tempóval haladni — ezzel egyenlő lehetőségeket hordoz. így váltam én is eggyé magammal, és valószínűleg még sokáig így maradtam volna, ha nem tűnik fel, hogy a mellettem eldöcögő busz peronjáról egy csomó ember rázza felém az öklét, és szájuk tátogásának ritmusából szitkokat olvastam ki. A kép — a zord télben felfelé kapaszkodó busz, öklét egy magányos vándorra rázó embertömeggel—, a világ egy legtragikomikusabb jelenetének hatott. Ha még egyszer filmet csinálhatnék életemben, ezt a sztorit feltétlenül belevenném. A lábam a hóba gyökerezett, moccanni sem bírtam, csak röhögtem, amíg el nem tűnt a busz a Kapy út lejtőjén, de még jócskán utána is. Vonzódom a kihívásokhoz, pláne ha megérik a befektetést, s mivel ez most bejött, jóleső érzés kerített hatalmába. Megint felvettem a Baranyai-féle tempó havas változatát. Fél tizenegyre értem a pályára. Ekkor kezdtek szállingózni a többiek is. Ezek a harminc és negyven közötti férfiak általában művészet közelében tevékenykedő emberek, akiknek ez a vasárnapi foci a hét legszebb másfélórái közé tartozik. Pláne ekkora hóban, igazán gyermekivé szabadulnak a qon- dolatok, az ugratások, a meccsközi viták, csetepaték. Szóval, együtt játszani, testet izzaszta- ni, kondíciót ápolni, így minden különösebb megerőltetés és lemondás nélkül is lehet eredményes, még ha egyesek ezt látványosnak is tartják és ab óvó, kevésre is értékelik. Megállapodásunk értelmében, mindig a déli harang megkondulásáig játszunk, függetlenül az eredmény alakulásától. Tehát, döntetlennél is levonulunk a pályáról. Az pedig, hogy pont délben nyit a Pénzügyőrség étterme (a finánc), csupán véletlen egybeesés: Először mindig a kantinba megyünk, ahol állva becsapunk valamit, • dumálunk Kunszt Jenővel, a csapossal, aki valamikor mint MTK-játékos egyszer a váloqatottban is szerepelt. Aztán bemegyünk az étterembe, és csakhamar a borok mellé kijátszunk egy kör kávét, majd rögtön utána egy konyakot, amit testvériesen elosztva belecseppentünk a kávénkba. így történt ez most is. Egvik játékban sem vesztettem, sőt a konyakért folyóban, már csak hármasban játszva, volt egy elég szép snóblibemondásom. Igaz, másodikként beszéltem, s előttem Juszuf botor módon hármast szólt. Élből az igazi, tudja ezt mindenki, aki otthonos e játékban, de hát azért ez is ad egy kis önbizalmat. A kesztyűm és a sapkám, amit a fűtőtestre tettem, megszáradt, s mivel úgy egyeztem meg magammal, hogy ennek megtörténtekor elhagyom az intézményt — előttem volt a visszaút összes nehézsége -, hát elindultam, kezemben az elázott tornacipőkkel, amik aztán csakhamar odafagytak a kesztyűmhöz. Egész úton Baranyai kútjára gondoltam; úgy belefelejtkeztem ebbe oz egy szóba zárt gyönyörű szimbólumcsokorba, hogy eszembe sem jutott az a sárgás vizű nyomókút, amit néhány órával ezelőtt találtam a „haseki kanyarban". Úgy mentem el mellette, mintha ott se lenne. A hó néhol 70 cm-re is dagadt már, különösen a kertbe volt komplikált bejutni, mert az erősödő szél szinte kiválasztotta a helyet, és pont a kapu mögé hordta össze a legtöbb havat. Ledobáltam magamról az újra átázott és átizzadt holmikat, bebújtam egy kád forró vízbe, s folytattam a félbehagyott novella olvasását. 1987. július 25., szombat HÉTVÉGE
