Dunántúli Napló, 1987. május (44. évfolyam, 119-148. szám)

1987-05-30 / 147. szám

Zuzu a legegészségesebb né­gyük között. Rá lehet bírni, zongorázzon valamit o közelgő vizsgafeladatokból. Aztán mind a hárman az édesapa hegedű­jét említik, amely most a hang­szerésznél van, mert elhango­lódott a panellakásban - mond­ják a felnőttektől hallott ma­gyarázatot. A szülők nem szólnak szépen megfogalmazott nevelési elvek­ről, — példával igyekeznek hat­ni. A munkamegosztás a csa­ládban egyszerű: mindig az tesz a másikért, akinek éppen lehetősége van rá, és az kapja a segítséget, akinek a legna­gyobb szüksége van erre. Ami­kor Kiskunhalasról Pécsre köl­töztek, az édesapa munkahelye volt a fontosabb, mert ő vállalt többet. Szegedi lévén, távol köl­tözött a szüleitől. Egyébként nem orvosnak készült, de az édesapja vágya volt ez a pólya. Bár tizenöt éves volt, amikor az édesapa meghalt, teljesítet­te a kérését. , Búcsúzom. Dr. Serény Géza is újra elindul, de még behív az alvó Petihez.- Itt is egy kisgyerek - mu­tatja büszkén, megfeledkezve arról, hogy délután óta részese voltam családja estéjének. — Nem akarjuk erőltetni őket - mondja a lépcsőházban hal­kan, mintha még mindig Peti ólmára ügyelnénk —, de bizto­san szívesebben gyakorolnak, ha együtt is játszhatunk. A hangszerészhez megy a hegedűért . . . Gáldonyi Magdolna Fotó: Cseri László m í- . Bili HÉ Ét 1111 ran 1 i f ■■ IIP Hi ■ * HÉTVÉGE 22. hét A mi gyermekeink Azt mondja Ancsel Éva filozófus, hogy az öröm kivételes és tünékeny. Időtartamának, gyakoriságának nincs jelentősége. Ha csők villanás­nyi, akkor is megteszi, ami a dolga, felhasítja az ember magábazártsá- gának burkát, kinyitja a többiek és a világ felé. Sok ilyen nyitásnak lehettünk ré­szesei az elmúlt hetekben, olvasva •azokat az írásokat, amelyek a Mi gyermekeink című pályázatra érkez­tek. Ezeket az összegyűjtött, formába öntött perceket, ugyanis kivétel nél­kül a gyermekek iránti szeretet, fe­lelősség és ragaszkodás érzésének szálai szövik át. Irtok gyeden és gyesen lévő édesanyák, serdülő lá­nyokat nevelő édesapák, nagymamák és nagypapák, óvónők, pedagógu­sok, állami gondozott gyermekek­ről gondoskodó nevelőszülők, taná­rok. Gyermekekről írni egyszerre öröm és szomorúság. Könnyű és terhes vállalkozás. Egyszerű, ha csak a felhőtlenségét, a gyermekélet szép oldalát akarjuk láttatni, szomorú és súlyos, ha a hozzájuk méltatlan kö­rülményekről, kiszolgáltatottságukról, a velük szemben megnyilvánuló fe­lelőtlenségről is szólni akarunk. A pályázatra érkezett írások többsége olyan gyermeksorsokat mutat be, amelyeket már-már ideálisnak 'ne­vezhetünk. Ezekben még jól megfér­nek azok a mindennapi aggodal­mak, keserű pillanatok, elsimítható gondok is, amelyektől nem mentes egyetlen család, egyetlen gyermek élete sem. Ám a legszebb élménye­ket hordozó sorok között is érződik az aggodalom: megteszünk-e min­dent azért, hogy ne legyenek na­gyobb gondjaink, hogy ne legyen göröngyösebb a gyermekeink útja?! Az írások másik nagy csoportja a kisiklott gyermekéletek sinreállításá- tak példáit hordozza. Nevelőszülők, nevelőotthoni pedagógusok fogal­mazzák meg: milyen hosszú időn át kísértő űr a szülők, a csalód nélkül maradás. És ez az a pont, ahol a gondolatok találkoznak. A pályá­zatra ugyanis azok írtak, akik hisz­nek abban, hogy a jó család meg- hatázoró minta. Azok írtak, akiknek a legszebb ajándék a gyermekeik boldogulása. Akik nem mennek el szó nélkül mások gyermekeinek meg­próbáltatásai mellett sem. Jó tudni, hogy sokan éreznek, gondolkodnak így. Hogy egyre többen fogják szorosabban, mele­gebben a gyermekek kezét, azért, hogy erősebben érezhessék a biz­tonságot, a szeretetet, a törődést. Azt, hogy mi vagyunk a szüleik. Gyermeknap 1987. X estuerek A házban felsír egy kisgye­rek. Mire az emeletre érek, a lakásban beszédes a csend. Az édesapa szinte ünnepélyes, ahogy ajtót nyit. A nagyszo­bában az édesanya ölében tartja gyermekét, a féléves kis­fiú mohó cuppanásokkal szívja az anyatejet. Percekig bámu­lom őket. Kettejük semmihez sem hasonlítható szertartása mindent elmond: ez maga a béke, ez a szeretet . . . A három „nagyfiút" az édes­apa egyenként hívja. Kelletle­nül somfordáinak a szobába, várták a vendéget, és elhatá­rozták, ma este nagyon jól vi­selkednek. A vendégnek járó kötelező tisztelettel mutatják meg szobáikat, de a három­éves Andris hamar megtöri ezt a rendet. A földre borítja ki­sebbik bátyja sakk-készletét, Gézu nehezen szerzi vissza fél­tett játékát. A rövid dulakodás nem riasztja a kicsit, észre sem veszi, hogy a szekrényajtóba beverte a fejét. Látszik, nem ez az első „eset" kettejük kö­zött, felpattan az asztal te­tejére, a könyvespolcon matat, és közben be nem áll a szája. Későn, augusztusban kezdett beszélni, most mintha mindent pótolni akarna. Élvezi a szava­kat, és az sem zavarja, hogy egyelőre keveset értenek belő­le. Gézu, a családban mindenki Zuzunak becézi, Andris hős­tetteit sorolja: — Felmászik a szekrény tete­jére is. Hiába dugtuk el a csokoládét, amit a nagymamá­tól kaptunk, azt is megtalálta, megette mind . . . Andris a virágokhoz vezet. Édesanyjuk meséli később, hogy Tamás lepte meg őt. Panasz­kodott, elmenne virágot venni az erkélyre, de a kicsik miatt nem szabadul. A legnagyobb esőben Tamás beállított egy lá­da virággal. Annál a néninél vette, akihez za édesanyja ké­szült. Az édesanya dr. Benczenleit- ner Éva körzeti gyermekorvos Pécsett, a Semmelweis utcá­ban. Tudja, van, aki megmo­solyogja a háta mögött, amiért négy fiút vállalt, de ennél sok­kal fontosabb, hogy fél év múl­va visszavárják, hogy szeretik a körzetében. Más az, ha a saját tapasztalatait adja át az anyukáknak, mint a könyvből olvasott tudományt. S arra igen büszke, hogy egyre több kis­mama követi, és nem mond le a szoptatás öröméről. Éva mind a négy fiút szoptatta, és egyi­kükkel sem volt gond a bölcső­dében, 'masszívan ellenálltak a betegségeknek. — Számomra egyértelmű volt, hogy gyermekgyógyász leszek — mondja —, eszmélésem óta erre készültem. Szeretem a gye­rekeket, a másokét is, sajáto­mat is. A gyerekek elesettek, kiszolgáltatottak, nagy szeretet- re van szükségük. A rendelő­ben ez ugyanolyan fontos, mint az, hogy milyen kezelést java­solok, vagy milyen receptet írok fel. Az édesapával, dr, Serény Gézával, aki a Megyei Kórház­ban sebész, Kiskunhalason is­merkedtek meg. Éva ott talált munkahelyet, hogy a szakvizs­gát megszerezhesse.- Kész emberek voltunk, ha­tározott elképzeléssel az élet dolgairól, az ideálokról — mondja Éva, és nevetve teszi hozzá —, ezeket oz ideálokat egymásban találtuk meg. Az édesapa mondja később, szerencsések ebben a találko­zásban, és mindössze két hét­re volt szükségük ahhoz, hogy véglegesen elhatározzák: ösz- szeházasodnak. A család ké­sőbbi terveit már a két nagy­fiúval beszélték meg. Minden­ki várta a kistestvéreket. Tavaly nyáron költöztek a há­rom és fél szobás kertvárosi lakásba, most élik a garanciá­lis felmérések időszakát. A ház közös képviselője csenget az édesapáért, kísérje el a lakó­terület tanácstagjához, segítsen problémáik megoldásában. Közben a másik szobában kitör a hangzavar, Zuzu ront be, Tamásra panaszkodik. A nagyfiú megértőén jön át a felnőttek közé, nem vitatkozik a kisebbekkel. A tervei meglepnek: — ügyvéd leszek, másfél éve határoztam el. — Filmélmények alapján? — Nem. Utána is néztem a dolognak. Meg sokat beszél­gettünk róla a történelemtaná­rommal. Komolyan beszél az iskolá­ról, pillanatok alatt feltérképe­zi, melyik gimnáziumot érdemes választania. Hol előnyösebb az angol nyelvet folytatni. A kicsik sem maradnak. And­ris boldogan kínálja a süte­ményt. Néha felugrik anyja ölébe, a két tenyerébe fogja az orcát, simítja a haját, úgy be­szél hozzá, hogy csak rá figyel­hessen.

Next

/
Oldalképek
Tartalom