Dunántúli Napló, 1987. május (44. évfolyam, 119-148. szám)
1987-05-30 / 147. szám
Zuzu a legegészségesebb négyük között. Rá lehet bírni, zongorázzon valamit o közelgő vizsgafeladatokból. Aztán mind a hárman az édesapa hegedűjét említik, amely most a hangszerésznél van, mert elhangolódott a panellakásban - mondják a felnőttektől hallott magyarázatot. A szülők nem szólnak szépen megfogalmazott nevelési elvekről, — példával igyekeznek hatni. A munkamegosztás a családban egyszerű: mindig az tesz a másikért, akinek éppen lehetősége van rá, és az kapja a segítséget, akinek a legnagyobb szüksége van erre. Amikor Kiskunhalasról Pécsre költöztek, az édesapa munkahelye volt a fontosabb, mert ő vállalt többet. Szegedi lévén, távol költözött a szüleitől. Egyébként nem orvosnak készült, de az édesapja vágya volt ez a pólya. Bár tizenöt éves volt, amikor az édesapa meghalt, teljesítette a kérését. , Búcsúzom. Dr. Serény Géza is újra elindul, de még behív az alvó Petihez.- Itt is egy kisgyerek - mutatja büszkén, megfeledkezve arról, hogy délután óta részese voltam családja estéjének. — Nem akarjuk erőltetni őket - mondja a lépcsőházban halkan, mintha még mindig Peti ólmára ügyelnénk —, de biztosan szívesebben gyakorolnak, ha együtt is játszhatunk. A hangszerészhez megy a hegedűért . . . Gáldonyi Magdolna Fotó: Cseri László m í- . Bili HÉ Ét 1111 ran 1 i f ■■ IIP Hi ■ * HÉTVÉGE 22. hét A mi gyermekeink Azt mondja Ancsel Éva filozófus, hogy az öröm kivételes és tünékeny. Időtartamának, gyakoriságának nincs jelentősége. Ha csők villanásnyi, akkor is megteszi, ami a dolga, felhasítja az ember magábazártsá- gának burkát, kinyitja a többiek és a világ felé. Sok ilyen nyitásnak lehettünk részesei az elmúlt hetekben, olvasva •azokat az írásokat, amelyek a Mi gyermekeink című pályázatra érkeztek. Ezeket az összegyűjtött, formába öntött perceket, ugyanis kivétel nélkül a gyermekek iránti szeretet, felelősség és ragaszkodás érzésének szálai szövik át. Irtok gyeden és gyesen lévő édesanyák, serdülő lányokat nevelő édesapák, nagymamák és nagypapák, óvónők, pedagógusok, állami gondozott gyermekekről gondoskodó nevelőszülők, tanárok. Gyermekekről írni egyszerre öröm és szomorúság. Könnyű és terhes vállalkozás. Egyszerű, ha csak a felhőtlenségét, a gyermekélet szép oldalát akarjuk láttatni, szomorú és súlyos, ha a hozzájuk méltatlan körülményekről, kiszolgáltatottságukról, a velük szemben megnyilvánuló felelőtlenségről is szólni akarunk. A pályázatra érkezett írások többsége olyan gyermeksorsokat mutat be, amelyeket már-már ideálisnak 'nevezhetünk. Ezekben még jól megférnek azok a mindennapi aggodalmak, keserű pillanatok, elsimítható gondok is, amelyektől nem mentes egyetlen család, egyetlen gyermek élete sem. Ám a legszebb élményeket hordozó sorok között is érződik az aggodalom: megteszünk-e mindent azért, hogy ne legyenek nagyobb gondjaink, hogy ne legyen göröngyösebb a gyermekeink útja?! Az írások másik nagy csoportja a kisiklott gyermekéletek sinreállításá- tak példáit hordozza. Nevelőszülők, nevelőotthoni pedagógusok fogalmazzák meg: milyen hosszú időn át kísértő űr a szülők, a csalód nélkül maradás. És ez az a pont, ahol a gondolatok találkoznak. A pályázatra ugyanis azok írtak, akik hisznek abban, hogy a jó család meg- hatázoró minta. Azok írtak, akiknek a legszebb ajándék a gyermekeik boldogulása. Akik nem mennek el szó nélkül mások gyermekeinek megpróbáltatásai mellett sem. Jó tudni, hogy sokan éreznek, gondolkodnak így. Hogy egyre többen fogják szorosabban, melegebben a gyermekek kezét, azért, hogy erősebben érezhessék a biztonságot, a szeretetet, a törődést. Azt, hogy mi vagyunk a szüleik. Gyermeknap 1987. X estuerek A házban felsír egy kisgyerek. Mire az emeletre érek, a lakásban beszédes a csend. Az édesapa szinte ünnepélyes, ahogy ajtót nyit. A nagyszobában az édesanya ölében tartja gyermekét, a féléves kisfiú mohó cuppanásokkal szívja az anyatejet. Percekig bámulom őket. Kettejük semmihez sem hasonlítható szertartása mindent elmond: ez maga a béke, ez a szeretet . . . A három „nagyfiút" az édesapa egyenként hívja. Kelletlenül somfordáinak a szobába, várták a vendéget, és elhatározták, ma este nagyon jól viselkednek. A vendégnek járó kötelező tisztelettel mutatják meg szobáikat, de a hároméves Andris hamar megtöri ezt a rendet. A földre borítja kisebbik bátyja sakk-készletét, Gézu nehezen szerzi vissza féltett játékát. A rövid dulakodás nem riasztja a kicsit, észre sem veszi, hogy a szekrényajtóba beverte a fejét. Látszik, nem ez az első „eset" kettejük között, felpattan az asztal tetejére, a könyvespolcon matat, és közben be nem áll a szája. Későn, augusztusban kezdett beszélni, most mintha mindent pótolni akarna. Élvezi a szavakat, és az sem zavarja, hogy egyelőre keveset értenek belőle. Gézu, a családban mindenki Zuzunak becézi, Andris hőstetteit sorolja: — Felmászik a szekrény tetejére is. Hiába dugtuk el a csokoládét, amit a nagymamától kaptunk, azt is megtalálta, megette mind . . . Andris a virágokhoz vezet. Édesanyjuk meséli később, hogy Tamás lepte meg őt. Panaszkodott, elmenne virágot venni az erkélyre, de a kicsik miatt nem szabadul. A legnagyobb esőben Tamás beállított egy láda virággal. Annál a néninél vette, akihez za édesanyja készült. Az édesanya dr. Benczenleit- ner Éva körzeti gyermekorvos Pécsett, a Semmelweis utcában. Tudja, van, aki megmosolyogja a háta mögött, amiért négy fiút vállalt, de ennél sokkal fontosabb, hogy fél év múlva visszavárják, hogy szeretik a körzetében. Más az, ha a saját tapasztalatait adja át az anyukáknak, mint a könyvből olvasott tudományt. S arra igen büszke, hogy egyre több kismama követi, és nem mond le a szoptatás öröméről. Éva mind a négy fiút szoptatta, és egyikükkel sem volt gond a bölcsődében, 'masszívan ellenálltak a betegségeknek. — Számomra egyértelmű volt, hogy gyermekgyógyász leszek — mondja —, eszmélésem óta erre készültem. Szeretem a gyerekeket, a másokét is, sajátomat is. A gyerekek elesettek, kiszolgáltatottak, nagy szeretet- re van szükségük. A rendelőben ez ugyanolyan fontos, mint az, hogy milyen kezelést javasolok, vagy milyen receptet írok fel. Az édesapával, dr, Serény Gézával, aki a Megyei Kórházban sebész, Kiskunhalason ismerkedtek meg. Éva ott talált munkahelyet, hogy a szakvizsgát megszerezhesse.- Kész emberek voltunk, határozott elképzeléssel az élet dolgairól, az ideálokról — mondja Éva, és nevetve teszi hozzá —, ezeket oz ideálokat egymásban találtuk meg. Az édesapa mondja később, szerencsések ebben a találkozásban, és mindössze két hétre volt szükségük ahhoz, hogy véglegesen elhatározzák: ösz- szeházasodnak. A család későbbi terveit már a két nagyfiúval beszélték meg. Mindenki várta a kistestvéreket. Tavaly nyáron költöztek a három és fél szobás kertvárosi lakásba, most élik a garanciális felmérések időszakát. A ház közös képviselője csenget az édesapáért, kísérje el a lakóterület tanácstagjához, segítsen problémáik megoldásában. Közben a másik szobában kitör a hangzavar, Zuzu ront be, Tamásra panaszkodik. A nagyfiú megértőén jön át a felnőttek közé, nem vitatkozik a kisebbekkel. A tervei meglepnek: — ügyvéd leszek, másfél éve határoztam el. — Filmélmények alapján? — Nem. Utána is néztem a dolognak. Meg sokat beszélgettünk róla a történelemtanárommal. Komolyan beszél az iskoláról, pillanatok alatt feltérképezi, melyik gimnáziumot érdemes választania. Hol előnyösebb az angol nyelvet folytatni. A kicsik sem maradnak. Andris boldogan kínálja a süteményt. Néha felugrik anyja ölébe, a két tenyerébe fogja az orcát, simítja a haját, úgy beszél hozzá, hogy csak rá figyelhessen.
