Dunántúli Napló, 1987. február (44. évfolyam, 31-58. szám)

1987-02-07 / 37. szám

Interjú Hallama Erzsébettel

„Nekem minden utam a realizmushoz vezet”

A most magunk mögött hagyott év igen bő termést: négy kötetet hozott Hallama Erzsébetnek. Először a Békés környék című kisregény jelent meg a Magvető RA-RE- sorozatában. Aztán a Pannónia Könyvek kiadásában a pécsi tudományos műhelyek nagy egyéniségeivel készített interjúk sora, a tudósportrék, amelynek immár második kiadását jelentette meg dicséretes gyorsasággal a Pannónia Könyvek. Nyáron került a boltokba Hallama Erzsébet A vendégelefánt című- mesekönyve, majd végül a nyugalom napja című novellóskö- tet a Szépirodalmi Kiadónál.

— £ négy kötetben bizonyára ott az a négy év is, amit szabadúszóként, csak az Írásnak élve dolgoztál végig 1982 óta - volt első kérdésem Hallama Erzsébethez.

— Csak részben, mivel a tudósportrék az elmúlt tíz évben születtek, és a novel- láskötet darabjai is a korábbi években gyűltek össze. De az a három-négy írás, amitől A nyugalom napja valóban novelláskötet lett, már ebben a függetlenségben született. A kisregény meg a mesekönyv pedig már teljességgel.

— És ha már erről a négy évről beszélünk, elmondom, hogy kezdettől foglalkoztatott egy kisregény, ami most végre elkészült. A nemzedékemről, a háború előtt születettekről szól és a megké- settségünkről, egy olyan női sors tükrében, amilyent sokat produkált az élet.- Te mit találsz jellemzőnek ebben a nemzedékben?- Úgy látom, a mi életünket sokáig befolyásolták a külső erők. Egy kijelölt utat jártunk a társadalmi, a családi hagyományok szerint, ezt járja hősnőm is, majd talán kissé megkésve felteszi a kérdést, hogy ez vajon az ő útja-e. Vajon a saját életét éli-e. A nők életét ráadásul még keményebben kötötték a hagyományok, a kötelességek, a külső tényezők. Ök a változások még erőteljesebb sorát élték meg, tömegesen, a munkába állás, az emancipáció okán.- Írásaid jellegzetessége és talán legfőbb értéke, hogy hétköznapi történetek a szó legszorosabb értelmében. Miért ilyeneket irsz?- Egy darabig próbálkoztam drámai fordulatokban bővelkedő, izgalmas sztorik kitalálásával, de mindig közbejött valami, és meg kellett írnom azt, ami ott volt az orrom előtt, ami mellett nem tudtam elmenni. Különböző tekintélyek véleményét idézhetnénk most arról, hogy nem a téma határozza meg az írásmű értékét, hanem valami más. Az viszont igen, hogy az írónak ismernie kell a tárgyát.- És akkor jön a másik probléma. Én például rájöttem, hogy miért, miért sem, bizonyára alkati okból, de teljességgel realista vagyok. Azaz nem tudnék olyasmiről írni, amit nem ismerek. Arra is rájöttem, hogy nem érdekel,-ami kitalált, ami spekuláció. Nekem minden utam a realizmushoz vezet.- Segit ebben, hogy sokáig doloztál mint újságiró?

— Rengeteg olyan apróságot megismertem akkor az (életből, ami aztán Íróként is kapóra jött. Helyszíneket, foglalkozásokat, típusokat, melyekkel különben népi találkoztam volna. Nem árt az írónak, ha információi vannak a mindenkori jelen pillanatról. És egy sor újságírói műfajnak sem árt, ha mélyebb összefüggések megragadásából születik. Ha a műfajt író műveli, teljes erőbedobással.- Te hogyan éled meg például Elet és Irodalombén publicisztikáid nem egyszer zajos sikerét vagy elmarasztalását?

— Nem vitás, akkor lehet a legnagyobbat tévedni, ha egy éppen forró témához szólunk hozzá. Az is általános, hogy az író egy-egy írásával számos érzékenységbe botlik, és abba a konfliktusba, hogy kinek van „jogosítványa" véleményt nyilvánítani bizonyos témákról. Egyes szakmák szeretik kisajátítani a vélemény- nyilvánítás jogát, és szeretik hangoztatni kompetenciájukat, amivel ugye, egy közíró nem mérkőzhet. Az író viszont — Berta Bulcsu kifejezését kölcsönvéve - jelenségeket lót és nem intézményekhez tartozó problémákat. De mivel jólszervezett huszadik századi társadalmunkban minden jelenségnek van gazdája, intézménye, természetes, hogy valaki mindig találva érzi magát, és nem örül az írásnak, sőt tiltakozik.

— Neked mennyire fontosak ezek a publicisztikák?

— Többségükkel úgy voltam, hogy nem is akartam megírni. Akkor írom ezeket, amikor egyszerűen „hasra esek a témában”. Tehát amikor nem tudom nem megírni, amikor a dolgot valamiért szóvá kell tenni. Végül lassan összegyűlt egy kötetre való ezekből az írásokból is.- Hogyan telnek a napjaid?- Egy gáll istváni idézettel válaszolnék, mely szerint prózaírónak lenni alig szórakoztatóbb, mint végigülni egy életfogytig szóló ítéletet. Nekem állandó lelkifurdalásom van, hogy keveset dolgozom. Valójában csak a betűtermés kevés. Rengeteget olvasok, hiszen éveken át csak fogyasztottam tartalékaimat, és most ideje ezeket újra feltölteni.

Gállos Orsolya

Pécsi Galéria

Kelemen Károly kiállítása

Kelemen Károly: „Muttermilch" című alkotása

Kelemen Károlynak ez az első nagy szabású önálló tárlata. A 80-as évek elejétől páratlan következetességgel folyó monstre csoportos kiállítások (Új szenzibilitás, Frissen festve, Eklektika '85) és az özekhez kapcsolódó tudományos igényű katalógusok népszerűsítették a festészet új hullámát. Ez az örvendetes tény persze, nem változtat azon a másik, kevésbé örvendetes tényen, hogy Magyarországon is, mint a világon bárhol, a modern művészet a beavatottak szűk körének misztériumjátékává vált. Ügy tűnik, felbukkan nálunk is az a jelenség, amit Tom Wolfe ironikusan a „teoretikusok atyai hatalomátvételének" nevezett. Igazi műtárgypiac nem lévén, bonyolult és összetett viszonyok közt létezik a mai magyar képzőművészet, amely immár az állami mecenatúra atyáskodásától is megszabadul és piacok felé kacsingat.

Ugyanakkor a festészet belső fejlődése is meglehetősen sajátosan alakult a magyar művészettörténet-történelem zaklatott viszonyaihoz képest. Az „új szenzibilitás" vagy „radikális eklektika" kialakulását olyan töretlen fejlődés előzte meg amelyben nemzedékek munkássága épülhetett egymásra. A „új- ekletikát

bemutató áttekintő jellegű kiállítások után szinte törvényszerűen következnek az egyéni utakat jelző tárlatok. A Pécsi Galéria már 1984-ben kisebb csoportos kiállításon mutatta be Bak Imre, Birkás Ákos, Molnár Sán8. HÉTVÉGE

dór, Szirtes János munkáit, majd a múlt év végén Birkás Ákos festményeit és fotóit.

Kelemen Károly a festészeti új hullám egyik reprezentáns alakja, aki többek közt az elmúlt évi Velencei Biennálén a magyar színeket képviselte Birkás Ákos és Nádler István mellett. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely számára az avant- garde a pozitív világmagyarázatot helyettesítő mitológiává vált. Gyetvai Ágnes szerint a irszemlélődő, értékszempontok nélküli attitűd programszerű meghirdetésével Kelemen Károly, a magyar posztmodren stíluseklektika és az ún. radikális stíluseklektika úttörője volt".

Az „új eklektika" Hegyi Lo- ránd meghatározása szerint a „személyes felismerések alapján felépített heterogén stílusképletek művészete". Tehát nem stílust jelent, hanem elsősorban magatartást, a művészethez való új viszonyt. E viszony jegyében a művész nem objektív historizáló módon, hanem hangsúlyozottan szubjektiven és radikálisan nyúl elmúlt korok jelképeihez, stílusjegyeihez, vizuális toposzaihoz. Ebben a mozzanatban ragadható meg az új magatartás kettőssége; a művész identitását a múltban keresi értékőrző módon, ugyanakkor az eredeti kontextusukból kiszakított mintákat szubjektiven, kötöttségek nélkül használja fel, értelmezi újra. Az eredeti jelentésüktől megfosztott stíluselemek, jelek, minták az egyéni érzékenység, kultúra és képzelőerő kifejezőivé válnak.

Kelemen Károly most látható munkái közül a legkorábbiak abból az időből (1978- 1979) származnak, amely közvetlenül megelőzte a festészet új hullámának kibontakozását Magyarországon. A „Jasper Johns School”, a „Duchamp vis

a vis Duchamp", „Manzoni aktokat szignál” és a „Beuys fojtogatás ego tetoválás" című radírfestmények a nagy elődökhöz való viszony képi megfogalmazásai. A mitologikus szemlélet éppúgy felfedezhető •rajtuk, mint a tekintélyrombolás, az elszakadás vágya. Munkáinak másik vonulatát jelzi a nagyméretű sorozat, amelyen stílusának átrétegződését követhetjük nyomon. Az 1982- 83-as festményeken a XVIII. századi metszetek világát idéző sematikus kártyafigurák grafikus jellegét a kavargó, gesztusszerű ecsetvonásokkal, szűk színskálán belül tartott festői- ség jegyeivel elegyíti.

Egy másik csoporton felnagyított szürke fotókra fest. A fotók archaikus és klasszikus görög szobrokat ábrázolnak, amelyeket sajátos módon értelmez újra. Narcisszusz figuráját ironikus-folklorisítikus módon egészíti ki. Az „Osztályharc" című dyptichonon a Parthenon fríz-kentaurcsatájának részletét nagyobb méretű absztrakt-expresszív monokróm szürke felülettel toldja meg.

Újabb munkái közé tartozik a „Muttermilch", amely mint ha a Nyolcak festészetének ironikus parafrázisa lenne. A „Teddy forró Henry Moor-szo- bórral" című, szintén e vonulatba tartozó mű sem nélkülözi az iróniát, de festői értékekben gazdagabb, visszafogottabb.

Legújabb munkái közé tartozik a „Néró” és a „Síró négyzet", valójában azonos festői téma variánsai. Az utóbbi, elszakadva a távoli múlttól az absztrakt expresszionizmus közelmúltbeli hagyományait idézi fel.

‘Kovács Orsolya i

Krónika

Soft Song.

A már hagyományosnak tekinthető Csont- váry-matiné február 1-jén Soft Song (Lágy Ének) címmel a kortárs zene és költészet összekapcsolására vállalkozott újabb műsorában. Sajnálatos, hogy az érdeklődés meglehetősen gyér volt e jól megszerkesztett modern zeneirodalmi összeállítás iránt.

Kircsi László oboaművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tagozatának tanára mai magyar és európai zeneszerzők műveiből válogatott azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hallgatóit jobban megismertesse a kortárs zenével. A műsorban Berták László pécsi költő versei ékelődtek a zeneszámok közé, amelyeket Sípos László, a Pécsi Nemzeti Színház művésze tolmácsolt. ^

Borlói Rudolf zeneszerző Kircsi Lászlónak ajánlotta a Szonett és Rondó című, nyitó számiként elhangzott darabját. Az impresz- szionista hangvételű,' zongora kíséretes kompozícióban a hagyományos dallamosság mindvégig föllelhető. A zongoraszólamot Varga Márta játszotta. Kettejük összehangolt játéka jellemezte Hevesi András: Meditáció és Klaus Huber: Noctes... című műveinek előadását. A svájci származású Huber darabjában a zongora nem csupán kísér, hanem az oboával egyenrangú szerepe van. Az apró villanásoknak tűnű, ellentétes karakterű, kont- rasztos mű színvonalas előadásban hangzott el.

Kircsi László koncertjén az oboa hangjának igen széles skáláját vonultatta föl. A Silence XIV. című, triós formájú Klaus Ager-mű szélső tételeiben a leheletnyi pianók, a negyed hanggok lebegése, a felhang-akkordok akusztikus csengései voltak jellemzőek. Befejezésül a holland Ton Bruynet: Soft Song című, szintetizátorra és oboára írj különleges hangvételű darabja zárta a műsort.

T. Zs.

Piave 1918.

■ V

A huszas évek után is több nemzedék

meghatározó élménye még az első nagy világégés. Apák, nagyapák emlékein nevelődnek. Przemy:-!, Doberdo, Piave . . . Emlékidéző öregeink e három nevet emlegették a leggyakrabban az I. világháború poklaiból.

Erre, népünk emlékezetére utal új kötete záró fejezetében Szabó László, a kiváló hadtörténész is, aki nem szűnő lelkiismereti hadjáratot folytat évtizedek óta, épp a történelmi emlékezet tiszta igazságáért. Leleplezve a vesztes hadműveletek okairól szőtt legendákat; a legfőbb hadvezetés felelőtlenségét, bürokratizmusát; a vezérkari főnökség és más magas hadvezetők öntelt hozzánemértését.

A szerző első könyve e témakörben az észak-olasz hadszínterek harcait elemző Doberdo, Isonzo, Tirol. A Przemysl-erőd ostromát feltáró A nagy temető után pedig most, a Piave 1918 a Monarchia utolsó kétségbeesett kísérletét: a Tirolban és a Piave mentén (1918. június derekán) elindított öngyilkos támadó hadművelet, majd az ismert őszi események, a teljes összeomlás kimenetelét kíséri nyomon.

Újabb munkájának is számos forrás értékű eleme van. Legnagyobb értéke mégis a tényfeltárás. A kegyetlen igazság bizonyítása, a vereség rejtett okainak, összefüggéseinek a feltárása. Magyarán annak a sokoldalú bebizonyítása, hogy a Piave- frontszakaszon, a Montello véres sziklái között vagy akár északon is a K. u. K. — haderők (zömében magyarországi ezredek) több, mint százezer főnyi vesztesége 1918 nyarán teljesen értelmetlen volt. A hadvezetés előkészítetlenül, légi felderítés és tüzérségi támogatós nélkül, éhező és járni is alig tudó rongyosokat hajszolt a halálba, hogy meghosszabbítsa egy letűnt rendszer ha- láltúsáját.

így vált fogalommá, íggy vált mementová a „Piave-folyó" . . . S „el kellett mondani ezt a történetet is —, írja zárszavában a szerző -, hiszen nagyapáinkról, dédapáinkról és névtelen tízezrekről szól . . ."

W. E.

A korom a korom?

A nagy gólya bölcs. Ta- nítgatja csemetéit repülni, enni, aludni, ahogy ő tud, ahogy csak ő. A nagy gólya sosem gondol arra, hogy akiket tanít, fiatalabbak, tapasztalatlanabbak. Pedig gondolkozhatna arról is, mit szólnak majd később csemetéi! Mit mondanak módszereiről egyidős társai. Elmélkedhetne tudása továbbításának következményein. Nem teszi, mert úgy gondolja, ő megtette már a

tőle telhetőt, amit tőle vár a természet rendje, ami ebben a

nagy egészében neki rendeltetett. A többi már a fiatalabbak dolga. A felnőtt gólya bölcs, és nem beszél.

Mi, emberek viszont beszélünk, olvasunk, írunk. És éppen akkor vagyunk valahány évesek, amikor valamelyik nap a folyóiratok úgynevezett nemzedéki vitáját olvassuk. Hirtelen a fejünkhöz kapunk: hány évesek is vagyunk, melyik generációhoz, évjárathoz tartozunk? És, ha éppen annyi idősek vagyunk, mint a cikk írója, akkor „nemzedéki dacból" egyet fogunk érteni azzal a szerzővel, aki ugyanannyi idős mint mi. Milyen egyszerű?! 30 éves vagy? Oké, én is. Újságíró, tudós, bányász, tanár, kovács? „De harmincéves. Akkor mi egyetértünk. No nem tudományos, szakmai kérdésekben, hanem nemzedéki, generációs ügyekben. Ugye. Te is. Te sem. Velünk nem. Vagy igen.

Pedig mekkorák a különbségek! A fővárosi vezető értelmiségi és az írni-olvasni alig tudó vidéki segédmunkás, a pesti bedolgozó és a vidéki vállalkozó kiskirály között, még ha azonos év- járatúak is!

Én hiszem: nem a kor számít. Mégis de sokszor, mellékösvényként ezt használják fel mellettem (fiatal vagy mondják simogató- on) és ellenem (fiatal vagy, mondják sajnálkozva, megértőén).

Tudom, a korom — a korom. De a szerencsét hozónak nem az évek számainak, hanem a teljesítménynek kellene lennie. A tapasztalat, amit az életkor hoz meg, sokat számít. De a tudást és a rátermetséget nem pótolhatja.

Bozsik l.