Dunántúli Napló, 1987. január (44. évfolyam, 1-30. szám)
1987-01-03 / 2. szám
Premier a Pécsi Balettnél TÓTH ENDRE Napfényben a város Napfényben a város vasárnap tisztára fürdetve ragyog. Most nem loholnak, ma sétálnak. Csillognak a kirakatok. A Nagytemplom páros tornyával a történelmet leheli. Fölötte főnix-madár szárnyal, a város népét védeni. A Piac utca szeles, széles; most a fákon levél se reng. Minden sugárzik, tükörfényes fent a légben és idelent. Ragyogj napfény városom fölött, szivünket derű töltse be, tűnjenek el az árnyak, ködök, s gyógyuljon mindenki sebe. KISS BENEDEK Nap-hal-nap Melege volt a Napnak, leszállt a tóba fürödni. Álcázta magát halnak, kezdett pikkelyesedni. Szikrázott rajta a pikkely, ahogy a hullámok hátán lubickolt önfeledetten, kövéren, pontyöreg-sárgán. Föl-alá bukott a vízben, szórta magáról a halpénzt, belevakulva néztem, mígnem az égre szállt ismét. Szárítókötél-sugáron felleg-törülköző lengett, kékbe terítette, ráhevert a Nap és napozni kedzett, én meg borzongtam lent a zöldben, mert aznap nem láttuk többet. HERCEG ÁRPÁD / Északra, északabbra Kökényt akarok számba, dércsipte . fanyar bogyókat nyelvem alá, karcosodni, gyorsan ölő mérget rejtegetni fogaim mögött, mint megveretett, nagymultú tábornokok — nem félek pedig: a szép halál nekem mostanában homokozó gyermek, kis lapátjával - maroknyi gödrök fölött piszmogó baba: kinézve ablakomból, a világ fejfáit látom bokrosodni a kacagó játszótéren, papírsárkányok; szemfedők úsznak el, húznak északra, mintha északabbra egy másik jégkorszak kedvesebb volna a szívnek — Kökényt akarok számba, mérget, karcosodni, játszani a gondolattal elalvás előtt: kezem, kezed úgyis talál valami megfoghatót, porosodó tárgyainkra lámpaoltás után is ráakad. MELIORISZ BÉLA Öreg kezek közt Anyám a gótikus szavak visszahullanak Itt udvarokon szárad a dohány s zárják a kapukat Tűnődik a küszöbre tett bakancs kertünkben kopog a dió Kamrákból száll föl a pára Öreg kezek közt morzsolódik a halott parasztok legendája 8. HÉTVÉGE A balettterem fantomja December 12-én az új kamaraszínházban tartotta az évad első bemutatóját a Pécsi Balett. A premier érdekessége, hogy ismét vendégkoreográfus dolgozott az együttessel. A cseh Pavel Smok neve nem ismeretlen a pécsi közönség előtt, 1982-ben már bemutatkozott Pécsett egy nagy sikerű ibcrlettesttel, 1984- ben pedig saját társulatával, a Prágai Kamaraibalettel szerepéit a Pécsi Nyári Színház műsorában. A mostani, műfaji szempontból változatos összeállításban Tóth Sándor egyfel- vonásosa mellett két újabb Smok-koreográfiát láthat a közönség. A Leos Janacek zenéjére készült Symlonietta cselekmény nélküli, szimfonikus balett, amelyben a koreográfus a ‘felhasznált zenei művet kívánta tánccá, látvánnyá fogalmazni. A rusztikus, fehér ruhába öltözött táncosok mozdulataiból derűs természetesség árad, amely végigkíséri a szimfónia felépítését kicsinyítve követő szerkezetet. Az egymás után következő tételekben egy pár — Tóth Zsuzsanna és Lovas Pál — kettősei köré épülnek az alaptéma variációit követő csoportos lány- és fiútáncok. Smok nem kizárólagos elkötelezettje a klasszikus technikának, koreográfiái nyelvezetében a balett, a modern tánc, a folklórból merített elemek harmonikus ötvözetét valósítja meg. A Symlonietta vidámságot, játékosságot, életörömet sugároz a jellegzetes szláv derűnek azon a hangján, amelyet Smoktól már ismerünk, és ha 'láttunk is tőle korábban izgalmasabb, invenciózusabb mozgásképleteket, örömünket lelhetjük a sallangmentes, tiszta tánckompozícióban. A másik Smok-balettben is a vidámság az uralkodó elem, csakhogy itt már a harsányabb humor és a „fűszeres” irónia eszközeivel készített a koreográfus önfeledt szórakozást Ígérő balett-vígjátékot. Az Őskor Nedbal zenéjére alkotott A balett-terem fantomja banalitásában is hatásos meséjéhez - egy bálettmáni- ákus fantom lábtöréssel kivonja a forgalomból egy baletttársulat valamennyi táncosnőjét és egy szem táncosát, hogy végül ő maga táncolhasson — Smok sok helyzet- és jellemkomikumot, 'helyénvalóan blőd megoldást és egy csöppnyi monarchia-hangulatot adagolt. A humor forrása — akárcsak egy korábbi balettkomédiájában, a Beugrásban is a szakma ironikus szemmel nézett fonákja és a jutalomjáték erejű színészi alakítások. Annak ellenére, hogy egy-egy poén olykor többször is elsül, jól szórakozhatunk a táncosok felhőtlen bolondozásán. A két Smok-balett mellé, a középső műsorharmadba Tóth Sándor Élni vagy meghalni (kis-t sé ügyetlennek tűnik a címadás) című balettje ikerült. A koreográfus aktuális témát választott: egy szívinfarktust kapott családfő betegsége alatt a család szétzilálódik és 'hiába gyógyul fel a Férfi, valami végérvényesen elveszett az életéből. Tóth filmszerűen pergetett képekkel, hatásos látványelemekkel ábrázol {részt váUalt ebből a díszlettervező Vota Emil és a jelmezeket elképzelő Húros Annamária), hajszál híján kerülve el közhelyes megoldás csapdáját. A bombasztikussá válástól végül is szerencsésen megmenti a balettet feszes szerkezete, Vong Chung érdekes hatású zenéje, a táncszínházi hatásokat sejtető megoldásók, a találóan egyéni színészi-táncos alakítások. így legfeljebb kissé didaktikusnak érezhetjük a téma feldolgozását. A koreográfus nem tér ki a betegség motívumaira, csak a három főszereplőnek a tragédiameghatározásában alakuló sorsa érdekli. 'Míg az orvosok a Férfi életéért 'küzdenek, Felesége prostituálódik, éppen a Halált megszemélyesítő alak karjába hull. A Kislány is elindul lefelé a lejtőn, de a szerelem megmenti attól, 'hogy az utcalányok sorsára jusson. A meggyógyult Férfi számára a család széthullása megkérdőjelezi a továbbélés értékét. Tóth korábbi balettjeihez hasonlóan modern koreográfiái nyelvezetet használ 'különösebben ötletes táncos megoldások nélkül. , A bemutató külön erénye, hogy nem is egy figyelemreméltó táncos-színészi teljesítményt hozott. így elsősorban a mindhárom balettben szereplő Lovas Pálét, aki az első darabban tiszta táncával, a másodikban érdekes drámai színeivel, a harmadikban af- fektáló humorával keltett érdeklődést. Hajzer Gábor remekelt a Tóth-balett Halál alakjában, majd egy heves váltással ellenállhatatlanul bumfordion komédiázott a primadonna babérokért mindenre képes Fantom szerepében. Uh- rik Dóra Tóth Sándor A'szony- alakjaként megint csak miniatűr 'lélektani drámát táncolt, úgy, ahogy csak ő képes ,^be- szélni" a női félékről. Végül Körmendy László telitalálat alvilág királyát kell megemlíteni, aki már puszta látványként sem utolsó. Ugyanő odaadó ■hitelességgel alakította az izgága balettmester komikus figuráját a Smc!(Jko médiában. Major Rita Nedbal: A balett-terem fantomja. Hajzer Gábor és Körmendy László. Lázár Erűin Az óriás* Úgy érzem, itt az ideje, hogy elmondjam az óriást. Már a templom és a dézs- maház alkotta közben is legszívesebben futottam volna. Gyakran megesett, hogy az iskolától hazáig vezető öt kilométeres út egy részét futva tettem meg. Lődörgött a hátamon a kimustrált ágytakaróból készült tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. De bent a faluban nem volt tanácsos futni, mert megvadultak tőle a kutyák. így hát szép komótosan ballagtam Rácpáceares felé. Egészen a falu széléig. Ott aztán rákapcsoltam. Röpködött az ágytakaró-táska, zörögtek a ceruzák. Mi voltam ilyenkor? Magányos lovas? Száguldó motor- versenyző? Vaqy kiterjesztett szárnnyal repülő, szabad ma* Lázár Ervin elbeszélése I. díjat nyert a Központi Sajtószolgálat 1986. évi pályázatán novella kategóriában. dár? Nem tudom, csak arra emlékszem, robogtam most is. Az Erzsébet-dombig futottam, mint egy villámcsapás, te jó ég, eltévedtem! Innen már látni lehetett máskor a Vódli- tanyát, a nagy juharfát Bíró Drinócziék földje végében, de most a megszokott szelíd táj helyén egy égigérő hegy tornyosult. Eltévedtem. De hogy tévedtem volna el, amikor úgy ismerem ezt az utat, mint a tenyeremet, jószerivel minden útszéli fű, fa személyes ismerősöm. Befogtam a szemem — hátha káprázik. Lekaptam a kezem; ott komor- lott a hegy. Egyik vége va'a- hol Miszla, Nagyszékely táján, a másik talán Németkérig vagy Dunaföldvárig is elér. Megfordultam. Ha jó helyen járok, ott kell látnom a hátam mögött Sárszentlőrincet, a királyi címeres toronnyal, az esperes úr fenyőfájával. Ott állt Sárszentlőrinc szelíden, majdhogynem mosolyogva. Toronnyal, fenyőfával. Visszafordultam. Ott volt a hegy. Átvillant bennem, hogy visz- szamegyek a faluba. Segítséget kérek. Vagy még jobb, ha nem szólok a hegyről egy Szót sem, csak megkérem valamelyik rokonomat, hadd aludjak náluk. De ezek csak amolyan tünékeny gondolatfoszlányok voltak, mert akkor már egyre erősebben zúgott bennem, mint egy rögeszme: Haza kell menned! Haza kell menned! Ha nem mégy haza, sohase látod többé apádat, anyádat meg a testvéreidet, ha nem mersz átvágni azon a hegyen, valami nagyon nagy baj történik, ösz- szeszorítottam hát a fogam, s hogy szorongásomról megfeledkezzem, rohanni kezdtem a hegy felé. Futtomban is láttam, hogy nagyon különös heggyel akadt dolgom. Sehol egy fa rajta, sehol egy tenyérnyi zöld. Barnák, szürkésbarnák váltakozása, odafönn a legtetőn mintha havak fehérlenének — még sohasem láttam addig hegyet, mégis éreztem, hogy ebben a hegyben van valami szokatlan, valami szorongató... De hiszen ez.. . Lelassítottam, a futásból tétova léptek lettek .... de hiszen ez a hegy végeláthatatlan vásznakkal meg posztódarabokkal van letakarva . . ., tekintetem fölszaladt rajta az irdatlan magasságokba, az égiq ért a posztótakaró. Akárki akármiért terítette le ezt a hegyet, én akkor is átjutok a túlsó oldalra, mondtam magamban, és máris süp- pedős szőnyegen lépkedtem, szinte hintáztatott a vastag posztó. Néhány méter után meredeken nekivágott az égnek, de ráncai, öblei, buggyai közt elég könnyedén lehetett fölfelé kapaszkodni. Már-már fütyörészni támadt kedvem, lám, milyen nevetségesen egyszerű dolog ez a hegymászás, amikor magam möaé tévedt a tekintetem és meqtántorod- tam. hasra kellett vóqódnom, eltakartam a szememet, hei, iszonyatos mélyséq tátonaott alattam, az országút csíkia vékonvka szalad, a tarlók, szántások, kukoricások tenyérnyi szögletes foltok; szívott, húzott a mélyséq, jó erősen behunytam a szerrtem. Eltartott pár percig, amíg megnyugodtam. Nem szabad visz- szanézni, csak föl, csak előre, akkor nem lesz semmi baj. Nem is néztem le többet. Egyre följebb küzdöttem magam, itt már akadtak nehezebb szakaszok is, minden erőmre, ügyességemre szükséa volt. Aztán egyszeresük, hiába erő, hiába ügyesség, ott álltam Von Chung: Élni, vagy meghalni (jelenet)
