Dunántúli Napló, 1987. január (44. évfolyam, 1-30. szám)
1987-01-03 / 2. szám
Szirtes János: Szobakép I. A Modem Magyar Képtár időszaki kiállításai Hazánk egyik legjelentősebb XX. századi képzőművészeti gyűjteményével rendelkezik a Janus Pannonius Múzeum, amit meggyőzően bizonyít a Modern 'Magyar Képtár két oltandó kiállítása, az emlékmúzeumok sora, a raktárakban tévő igen tekintélyes mennyiségű és minőségű műtárgyanyag. A továbblépéshez azonban — mint az egyre több példa bizonyítja — elengedhetetlenül szükséges jelentős, a jelen művészeti életének eredményeire legfrissebb, aktuális törekvéseire reagáló ideiglenes kiállítások rendezése. E célra sajnos csak a Szabadság úti képtárépület aprócska terme áll rendelkezésre, amely méreteinél fogva kamarakiállítások rendezését teszi lehetővé. Hisszük azonban, hogy a közelmúltban kiállított Anna Margit-, Bálint Endre- grafiká'k, vagy Ladányi Imre kollázsai, grafikái segítséget adtak az alkotók jobb megismeréséhez, még akkor is, ha bemutatás helyett — az anyag kis száma miatt — inkább csak felmutatásról beszélhetünk. Ilyen felmutatás volt a nemrég lebontott Szobotka Imre kiállítás is, ahol a művész 1916-ban készült akvarell illusztrációját (Paul Claudel: „L’annonce faite a Marie") láthatták az érdeklődők. Szobotka Imre (1890-1961) , a tízes évek első felében 'Párizsban szoros kapcsolatba került a kubista mozgalommal. Ezidőben készült színgazdag, dinamikával telített festményei az orfisták műveivel rokonítha- tók. E hatás dominál a bre- tagnei internáltság alatt — 1915—1919 — készült műveken 'is, óm a kubista tanulságok, a képszerkesztés expresszív tartalommal bővülnek. A Claudel illusztrációk jól szemléltetik azt a küzdelmet, melyet az alkotó folytatott a képszerű leírások szolgai átvételétől addig, amíg a részletek már csak mint a „harmónia specifikus elemei” jelentkeztek. A grafikákon felfedezhetők a kubista forma- rendszer szín- és érősíkjai, a dekoratív pontozás, vonalkázás, ám mindezek bonyolult szimbolikus rendszert alkotnak. Szobotka eljutott a „szín szuverén uralmáig", ahol a forma áll a szín szolgálatában, ám az sem önmagáért, mert az egyes motívumot a drámai ívnek megfelelő szimbolikus alapszínből bontja ki. Mindezek szintézisével egyrészt hiteles, a misztérium hangulatának megfelelő illusztrációt készített, másrészt oly grafikai sorozatot alkotott, me'y nemcsak életművének kiemelkedő alkotása, de a magyar festészetnek is jelentős eredménye. * Szirtes János kiállítása december harmadikán nyílt meg a Szabadság úti képtárépület két termében, s a tárlaton látható negyedszáz mű igazolja a Béke László megnyitójában hallottakat: Szirtes munkássága a kortárs magyar művészet élvonalába tartozik. A művész rendkívüli sokoldalúságát bizonyítja, hogy tagja a Hymnus zenekarnak, s performerként méltó örököse Szentjőbi, Hajas, Erdély munkásságának, melyről meggyőződhet az a mintegy 250 néző is, aki részese volt a J'PTE Tanárképző Karón Szirtes műsorának. A kiállításon fátható festményeknek — akárcsak a műsoroknak — alapvető jellemzőjük a gondolati és a kompozíciós többrétegűség. A műsorok és a festmények szerkezeti rokonsága a „Göbzi"-nél a legegyértelműbb. Az e címmel előadott performance-ben figyelhető meg legtisztábban a jelenetek, történések egymásra rétegződése, s ez 'Jellemző a „Göbzi” című festményekre is, amelyeknek rétegzettsége az alap brokátjából, a szuperszonikus repülőgépek intenzív, dinamikával telített vonalrendszeréből egy újabb síkot kijelölő, archaizáló, absztrakt jelek, maszkok halmazából, s a legfelső — a repülő hullámzó vonalait kitöltő, ékesítő - apró, szabadon írt jelekből tevődik össze. Az idei nyáron készült „Szobakép" I—XVII című festmények újdonsága, hogy nincs narratív feladatuk, mely korábban igényelte a konkrét tárgyi elemeket, s így ornamentális, dekoratív jellegük felerősödve jelentkezik. A képek füstöléssel létrehozott (a legősibb képalkotó módszerrel) bársonyosan puha, sejtelmesen érzéki felületén a tudat, a lélek legmélyebb régióiból feltörő, a műsorok extatikus állapotát idéző formarendszerék kavarognak, transzcendens aranyak, ezüstök csillognak, mellettük vérvörös, fekete ívek rohannak. Oly művek, melyek dokumentálják a művészet zártabb világába visszavonult alkotó küzdelmét, mely küzdelmet egyedül, önmagában, önmagával vívja, ám kérdései továbbra is a történelem, a társadalom, az egyén, az emberiség nagy kérdései. Sárkány József egy meredély alatt, megmászhatatlannak tűnt? Most mi lesz? Megpróbáltam egy kicsit oldalt haladni, ha fölfelé nem megy, oldalra is jó. Szorosan a falhoz simulva, egy fél-talpnyi kiszögelésen egyensúlyoztam, s akkor jobbra tőlem, úgy két-három méterre egy óriási láncot vettem észre. Tompa, sárga fénnyel csillogott, szemei akár a létrafokok, meredeken, egyenesen tört föl a magasba. Ha el tudnám érni, milyen könnyűszerrel juthatnék följebb .. . Ugrottam. Megöleltem a hűvös fémet, hozzászorítottam az arcom. Megindultam fölfelé, néhány tétova próbálkozás után rátaláltam a leggazdaságosabb mozdulatokra, siklottam, kígyóztam, mint egv született láncmászó... és ekkor — égszakadás, földindulás - megmozdult a hegy, a lánc rángatózott, én mea átkulcsoltam kézzel-lábbal, kanaszkodtom, ahogy csak erőmből telt. Egy pillanatig tartott csak a mozgás, s amikor elcsitult, már nem függőleges helyzetben voltam, hanem majdnem vízszintesen, egy enyhe emelkedőn feküdtem láncostul. Most, hogy nem egv meredély szélén egyensúlyoztam, megkockáztattam a visszané- zést, megvallom, nem azért, hogy a tájat nézzem, másról akartam meggyőződni. Mert akkor már ott mocorgott bennem a gyanakvás: Nem hegy ez! Egy fekvő óriáson akarok én átkecmeregni I Ez,amibe kapaszkodom, nem más, mintáz óralánca. Amit onnan lentről havas fennsíknak láttam, az a fehér inge villanása volt. S ez az égszakadás földindulás annyi volt csupán, hogy az oldaláról a hátára fordult. Nem voltam még bizonyos benne, csak a gyanú .... s a bizonyosság kereste szerteszét röpködő tekintetem. Ott van! megvan! Megláttam a kezét. A hüvelykujja eltakarta a Cse- tény-dombot, a tenyere alatt egy erdő. a kisujja pedig átível a Sión, mint egy hetyke, egvívű acélhíd. Mit keres itt ez az óriás? Alszik talán? Óvatosan elindultam előre a lánc mellett. Lábujjhegyen. A mellénye szürkés-barnájáról fehér ingére értem, kikerültem egy malomkerék nagyságú inggombot. És akkor megint megmozdult a föld. Köhintett talán? Vagy sóhajtott? Vagy észrevett? Lehetetlen, hogy megér- zett volna, hiszen katicabo- górka sem vagyok neki. Talán csak egy hangya. Mindenesetre hasravágódtam, igyekeztem mozdulatlanul maradni. Ahogy a bogár döglöttnek tetteti magát. Arcom az ingén. S odabentről, valahonnan a melle közepéből, mintha egy hatalmas kazán muzsikálna: tompa döndülések. Ver az óriás szíve. Engem is megemel minden dobbanása. Egy darabig önfeledten feküdtem az óriás szívén, aztán nem tudom miért, félni kezdtem. Talán magam elé idéztem könyörtelenül nagy kezét. Hiszen csak rámlegyint, és palacsintává lapulok. Mint egy szúnyog. Ha nem is akar bántani, csak megigazítja az ingnyakát, a mellényét, az óraláncát — máris végem. Vagy megint fordul egyet ... Óvatosan fölálltam, puhán, mint a macska, lépkedtem az ingén, a mellényére érve gyorsítottam, lent a mélyben mór láttam Rácpácegrest, fölbátorodtam tőle, egy ugrással a kabátja hajtókáján termettem, és nagy sebbel-lobbal igyekeztem lefelé, szánkóztam, gurultam .... és egyszercsak kicsúszott alólam a talaj, zuhanni kezdtem. Mindennek vége, villant át az aayamon, tágra nyitott szemem előtt, mint valami hajóhinta, megfordulta tengelye körül Rácpócegres, fejjel lefelé állt a Nagyszeder- fa, a házunk tetején a villámhárító fénylő lándzsája a mélybe mutatott. Behunytam a szemem. Most török, szakadok. És ekkor valami lelassította a zuhanásomat, lecsendesedett a levegő sivítása. Kinyitottam a szemem. Az óriás kabátja szegélyén feküdtem. Csak hármat kellett ugranom, máris az országúton voltam, futottam a keréknyomok mellett kanyargó, keményre döngölt földű gyalogúton Rácpác- egres felé, lobogott a hátamon a tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. Lehet, hogy az óriás segített? Lehet, hogy azért nem zuhantam le, mert elkapott, és szép szelíden a kabátja szegélyére tett? Futottam. Elmaradt mögöttem a rádási lejárat, a Nagysarok, a Kissarok, és ott álltam apám előtt. Mondani akartam neki az óriást. Hirtelen eltakarta valami a napot. De csak egy pillanatra, azonnyomban kivilágosodott újra.- Mi az - kiáltott föl apám —, napfogyatkozás? Megfordultam. Az óriás már nem volt ott. Nyilván az imént állt föl, s a feje egy pillanatra eltakarta a napot. Attól lett sötét. Meresztettem a szemem, talán még meglátom. Mintha egy árny mozdult volna arra Dorogi-sziget felé. Vagy csak egy felhő árnyéka úszott ót a domboldalon? Akkor mégsem szóltam az óriásról senkinek. Talán attól féltem, nem hiszik el. De most úgy érzem, itt van az ideje. Elmondtam hát. GALAMBOSI LÁSZLÓ Barlang fölött csillag lángol i Szánkóm széthull, bolygok gyalog. ’ Fészektörő hó kavarog fényesedve, nekiront a hegy szügyének fenekedve. Batyuimat nyakba vetve kaptatok zord meredekre. Fenyő-gyertyák a csúcsokat ezüstösen beragyogják. Köröskörül fehér völgyek csöpp viskói gyöngyösödnek. Cserje ropog, csatangolnak elszabadult komondorok. Jeges talpam szikrákat vet, gázolom a rengeteget énekelve. Lankadatlan vándorolok Betlehembe. Barlang fölött csillag lángol, dunyhát varrók pici zsákból Jézusomnak. Hallom, hogy a pásztorolók kolompolnak. Jászol mellett mirhát éget három király, bárány béget. Bojtár ökre páraszirmot gomolyogtat örvendőkre. Nő a kisded: földön, égen királykodik dicsőségben; nála szebben nem szól senki. Világot a Végtelenben. Sugaras a bércek orma, minden harang szertebongja tündökölve: Messiásunk miénk marad mindörökre. Trischler Ferenc rajza HODNIK ILDIKÓ Mindig kócos az udvara a holdnak is ma hamuja lesz a lángnak szorosan fogd át magad a bordák alatt reszket az ina ma fájni fog megint ha megtalálnak ajándék lesz a játék a babáknak ma itt szeméttel foltozza rongyait fuldoklik a fény összefekszik vele a dinnyehéj te is^ játssz tüzet mázolj vigyort ostobát tovább játssz tovább ma nincs szünet ma csak vége lesz csurog a csend tócsát csinál az ajtórésen át cukorszemekkel bámulnak a babák nem lehetsz már ruhátlanabb kiáltanál hogy szorítsanak HÉTVÉGE 9.
