Dunántúli Napló, 1987. január (44. évfolyam, 1-30. szám)

1987-01-03 / 2. szám

Helytörténész - Pro urbe-ve/

Amikor felteszem a kérdést: hogyan lesz valakiből helytörténész, válaszadás előtt előbb megmagyarázza, miért nem szereti ezt a titulust:

— Kissé pejoratív 'a hangzása. Sajnos az országban sok az olyan helytörténész, aki műkedvelő módon, mellékesen foglalkozik ezzel a fontos tudományággal, és le is járatjd ...

Lehet. De ettől a megállapítástól még messze vagyunk, A Bezerédy Győző pályafutásával ismerkedésben ez majd egy későbbi kérdés lesz. Most mindenekelőtt a beszélgetés színhelyén nézzünk körül. Ez pedig - mi más is lehetne? — a pécsi Helytörténeti és Munkásmozgalmi Múzeum. Nézem ezt a nagy, bolthajtásos szobát, és azon tűnődöm, milyen is lehet ilyen * helyen dolgozni, ahol minden a város múltját idézi. A szék, amire ül; az íróasztal, amin dolgozik; a szekrény, amiben fontos kézikönyveit tartja; a tinta- és tolltartó az asztalon, •az, ódon portrék, térképek a falakon, a hófehér nőszobör a komódon, és természetesen a dohányzó- psztal és a mellette lévő fotelok, amikbe letelepszünk, mind, mind e múlt darabkái. A szoba apró. hátsó ablaka a Darfli-ud- varra nyílik (oldalról a rnúze- umhoz tartozó épületszörny kéklik be), az elülső üvegfalon át pedig a múzeumudvarra látni, s mindarra, ami ott •történik. Ilyenkor, decemberi délután nem sok.

Ezért inkább a dolgunkról beszélgetünk, pontosabban a helytörténész dolgáról, amiért a város november végi ünnepén megkapta a Pro űrbe díjat.

Hogy is kezdődött? Ahogy többnyire szokott. Itt a levéltáros atya példája, az ebből fakadó törtónelemszeretet, majd annak az elképzelhetetlensége, hogy bármi más is lehetne, mint történelemmel foglalkozó valaki. Az ELTE-n történelemtanári . diplomát szerzett.- És máris jött Pécs — türelmetlenkedem.- Szerencsére meghirdettek egy levéltári állást, éppen amikor végeztem. Ha az nincs, talán máig is tanitok. Történelmet. — Ám csak rövid időt töltött a levéltárban, s 1959-től 1971-ig mégiscsak tanított. Történelmet. De nem szeretett egyszakos tanárnak lenni, és mert szerette a művészettörténetet, elvégezte a tanárképzőn a rajztanári szakot, s hogy a levéltárhoz se legyen hűtlen, letette

a levéltárosi szakvizsgát. 1971- ' ben a megyei krónikaírás megszervezése véaett — végrehajtóbizottsági határozat volt erre — a levéltár vadonatúj igazgatója, dr. Szita László hivta le a katedráról. Tizenöt éve.- A krónikaírás végül is bejött - emlékezik. — Igaz, a tanácselnökök meglehetősen ódzkodtak ettől a munkától, de aztán belelendültek. Most már remekül megy.

Ismerve szenvedélyes pécsi lokálpatriotizmusát, újból kikívánkozik a kérdés:- De most már Pécs ... - A válasz csalódást kelt:

lehet a hiányolt Pécs-történet- hez, nem is beszélve a mögöttük sorakozó, meg nem írt ismeretanyagról. Amikor ezt felvetem, némi tűnődés után a „Képek Pécs történetéből” c. könyvét ismeri el ilyennek. A Pécs- útikönyvhöz írt tisztes, helyenként lírai hangvételű beveíető tanulmánya is ilyen; És még sok más munkája. No meg az említett résztanulmányok, ...- A levéltárban Baranyával foglalkoztam, Péccsel nem. — Pécs végre 1975-ben következett, amikor felkínálták a Janus Pannonius Múzeum új és leg- újabbkori osztályának a vezetését. Az addig kétemberes osztály lényegében akkor született, s vele együtt és ugyanakkor ennek a múzeumnak a gondolata, ezzel az épülettel, a tímárházzal. Tehát muzeológusként gyakorlatilag tizenegy éve foglalkozik Péccsel.-- Előzmények nélkül?- Szó sincs róla! Nagyon pécsi kötődésű a családom, az anyámét pl. — a házuk valamikor a mostani zálogház helyén állt — a törökig vissza tudtam vezetni,, s ha egyszer nekiáfl- nék, talán még tovább is. Akinek ilyen mélyek a pécsi gyökerei, az másként szereti ezt a várost, mint aki cspk becsöppent ide. A család tehát mindig nagyon ragaszkodott a városhoz, így az ember magába szívta, megtqnulta Pécset, és nem a homályból indult.- A múzeum aztán meghozta az étvágyat. ..- Meg kellett csinálni ezt a kiállítást, és rengeteget kellett kutatni .. . Van egy nagy. probléma ezzel a várossal, erre hamar rá kellett jönnöm. Nem írták meg még Pécs történetét. Egyáltalán nem írták meg a középkort, a törököt sem, a török után is csak résztanulmányok vannak. Ezért olyan ismeretlen ez a város. A múzeumnak van szép helytörténeti iratanyaga, mert derekasan gyűjtötték nyolc évtizeden át. . . Szóval ehhez a kiállításhoz sok mindennek utána kellett nézni, és ennek az a következménye, hogy az ember /megismeri a várost, s azt, hoqy voltak itt ieles személyek, akikkel foglalkozni kellene. Van múltia a városnak, és vannak emberek, akik csináltak valamit, de nincs már nevük, eltörlődött az emlékezetük. Nagyon hiányzik eqv „Ki kicsoda?'-szerű lexikon, amit kézikönyvként lehetne használni.

Bezerédy György számára termékeny volt ez a tizenegy esztendő, sok olyan publikációja jelent meg, ami hozzájárulás

egytől, egyig jeles kezek alól kerültek ki.

— Tényleg, nagyon sok megvan már - mondja elmerengve. Aztán: - Igen, de a nagyaduk még-visszavonnak. Én például nagyon sokat várok Ma- das József Balokány-feldolgo- zásától. Sokat hozhat a középkori oklevelek feldolgozása is . . . Eredeti dokumentumok hevernék még feldolgozatlanul, ezeket kellene valakinek kézbe- venie. És természetesen megírnia! Egy népszerű, kellemes, nem pletykázó könyv is kellene Pécsről, meg egy történelmi képeskönyv is elkélne, amihez rengeteg a birtokunkban lévő régi képanyag.

— Elképzelhető, hogy mindez meglesz?

— Nagyon szeretném remélni.

Gyakran mond véleményt szóban és írásban pécsi jelenségekről, így most sem kerülhetem el a kérdést, s a belőle következőt sem:

— Elégedett-e a belvárosi rehabilitációval?

— Nem egészen. Persze hiú ábránd azt képzelni, hogy mindent ugyanúgy állítsanak helyre, amint volt, de a korhűségről mégsem mondhatunk le. Én a város hangulatát érzem veszélyben. Az igyekezet tisztességes, van is valami változás, és ennek örülök is. De a boldogság mégsem lehet felhőtlen. Jobban bele kellene mélyedni a múltba, élni a lehetőségekkel, amik különböző formákban rendelkezésre állnak, s én ilyennek tartom a Madas-könyveket is.

— Mit sajnál? — Ez következik az előbbiből.

— Legjobban az Irányi Dániel téren volt harangöntő műhelyt. Szerintem ennek az eltűnése a

ráros legnagyobb vesztesége. És nemcsak azért, mert a 18. izázad elejéről való volt, hanem mert országos értékű műemlékünk volt. Sajnálom a valamikori Lánc utca sarkán volt maniardos parasztbarokk házacskát, ami egy ékszer lehetne, Olyan, mint a Griffaton-ház, és lesz most a Stock-ház, amiben igen izgalmas dolgokat fedeztünk fel Getto József építésszel. Elszomorít a Mecsek- oldali Forbáth-villa is, ahogy átalakították. Pedig a látszólagos jelentéktelensége ellenére is Forbáth életműve fontos elemének tekinthettük. Mindezekből az a tanulság, hogy a jövőben sokkal, de sokkal körültekintőbbnek kell lenni.

— És aminek örül?

— Nagyon örültem, amikor kt- szedették az eredeti kétszórnyű ablak helyér« csempészett háromszárnyút az Ágoston téri tímárházon, mert ez a ház bizonyíthatóan török kori tímárműhely volt, amiről Evlia Cselebi is említést tett. Aztán meg kellene örökíteni a Leonardo da. Vinci* utcai ház tulajdonosának a Pécs-szeretetét, amiért kispénzű nyugdíjas létére visszaállította eredeti formájába a házát.

Nem lehet teljes a kép, ha nem kérdezzük az „alanyt” a hobbija felől. Muzeológus kollégájától tudom, hogy Bezerédy Győző jeles hétvégi ínyencmester otthon, ő viszont mást mond, ami - hogyan, hogyan sem — a szakmához kötődik.

— Amikor 56 nyarán a levéltárhoz kerültem, Mérő Józsi bácsi, aki egy kifogástalan latin és német tudású, nagy levéltáros volt, de soha nem publikált, mert nem volt íróember, a községi pecsétekre irányította a figyelmemet, amikkel ő is foglalkozott, mintha rám akarta volna ruházni. Hát amikor visszamentem, ráálltam,- és azóta is hobbim a pecséttörténet. — Olyannyira, hogy „Baranya megye feudális kori községi pecsétjei” címmel erről írta beadásra váró doktori disszertá? dóját, s most tolnai és somogyi megbízásra az ottani pecsétanyag feldolgozására készül. - Ez így most már egy országrészre kiterjedő izgalmas és érdekes munka lesz, sose hagyok fel vele. Annyira szeretem, hogy ha rossz a hangulatom, mindig a pecsétjeimhez menekülök; ez a legszebb és legérdekesebb a világon!. ..

— Mivel foglalkozik most? - teszem fel a búcsúkérdést.

— Most készült el az MTI kiadásában megjelenő Pécs c. képeskönyv rövid bevezető tanulmánya és a tízoldalnyi képaláírás. Tovább kell lépni ezzel a kiállítással is. Most 1948-cal ér véget, szeretném 1968-ig vinni, s ezt meg is lehet oldani. A továbbit majd az utódom . .. Jövőre az udvart szeretném kicsit utcaszerűbbé varázsolni,-néhány paddal, egy régi levél- szekrénnyel, telefonfülkével, s az árkádok alatt korhűen berendezett üzletekkel.

Hársfai István

Gyorsabban nőnek, magasabbak a korábbi nemzedékeknél

Magyar növekedési sztenderd

Elkészült az első magyar növekedési sztenderd, az ifjúság biológiai fejlődésének mércéje. Dr. Eiben Ottó, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Embertani Tanszékének vezetője és munkatársai közreadták a fiatalok növekedése és érése kutatásának első eredményeit.

Az utóbbi öt évben az ország különböző természeti és gazdaságföldrajzi régióiban, 113 kis- és nagytelepülésén, 350 óvodában, általános iskolában, gimnáziumban, szakközépiskolában és szakmunkás- képző intézetben folytattak antropometriai viszgálatokat. A magyarországi népesség minden rétegét reprezentáló, mintegy 41 000 egészséges fiú és leány 18 testméretét, így például a különböző korú .fiatalok testmagasságát, testtömegét regisztrálták. Részletes in6. HÉTVÉGE

formációt gyűjtöttek ezeknek a gyermekeknek a szociodemog- ráfiai, családszociológiai viszonyairól is.

A mérési adatok elemzésének első szakaszában a kutatók táblázatokon és görbéken ábrázolták a magyar fiatalok testméreteinek jellemző értékeit. A szakorvosok, a testnevelő tanárok, az edzők, a szülők immár a mi országunk fiataljainak adataihoz viszonyíthatják a különböző korú fiatalok testmagasságát, testtömegét, a jövőben nem kényszerülnek arra, hogy külföldi növekedési adatokat tekintsenek mérceként. Ellenőrizhetik: megfelelően fejlődnek-e fiataljaink és következtethetnek a népesség egészségi állapotára.

Az adatok tanúsága szerint a fiúk valamivel magasabbak, mint a leányok. A 11-13 éves fiatalok közül a leányok átmenetileg magasabbak, a serdült fiúk viszont „elhagyják” a leányokat, s felnőttként is magasabbak. A 18 éves fiúk test- magassága 175,6, a leányoké

162,5 centiméter. A mai gyermekek gyorsabban nőnek, ifjúként, csakúgy, mint felnőttként magasabbak, mint amilyenek a korábbi nemzedékek voltak - az évszázados növekedési tendenciának megfelelően.

Az adatok további elemzése során azt kutatják, hogy eltérő-e az elsőként, a másodikként, a harmadikként vagy a sokadikként született gyermekek növekedése, testi fejlődése vagy sem. Különböznek-e a városi és a falusi, az értelmiségi, a fizikai munkások, valamint az alkalmazottak gyermekeinek testméretei. A szülők iskolai végzettsége, a család ' kulturáltsága, életmódja, táplálkozása milyen mértékben határozza meg a gyermekek testalkatát, érését, fejlettségét. Egyes alkati adatokból kiszámítják: mennyi a gyermekek aktív, vagyis sovány, és a passzív testtömege, azaz felesleges zsírrétege.

A kutatók további információkat közölnek majd a magyar fiatalok növekedéséről, biológiai fejlődéséről. Ezeket az adatokat hasznosíthatják az egészségvédelemben csakúgy, mint az ifjúságpolitikai döntésekhez.

Történelmi tudat és nemzeti önismeret

Milyen nép vagyunk?

Az egyes emberek csök- úgy, mint a népek, nemzetek öntudatlanul vagy félig - meddig tudatosan, szinte a sejtjeikben hordozzák történelmüket. Félelmeik, szorongásaik, viselkedési normáik, fogyasztási szokásaik jórészt történelmileg meghatározottak. Nem arról van szó, hogy a jelen a múlt f.oglya, ám épp attól vájhat szabaddá, ha csalás, vagy öncsaláf nélkül képes és mer a múltjával szembenézni, Hisz ettől válhat világosabbá - ha népekről, nemzetekről gondolkodunk — fejlődésünknek történelmi meghatározottsága, így válhat a tófűm a viszonylagos szabadság eszközévé. Az emberek újabb és újabb generációi által „csinált” történelem objektiv körülményeinek ismeretében lehet némiképp elkerülni a volu'ntarisztJkus eredetű tragédiákat (bár. azza1, hogy ismerni véljük a történelmi fejlődés törvényszerűségeit, újra és újra túl szélesre tágíthatjuk a történelemtől való szabadságunk határait).

Ha a történettudománynak önmaga határain • -kívül van szerepe, úgy az abban van, hogy a múltat újra és újra „bevallja", a történelmi tudat formálásával segítse 'kialakítani a nemzet önismeretét. Ez az önismeret nem lehet 'kritikában, nem lehet szelektív, amely „válogat" a tradíciókban, kizárva az épp aktuális kellemetlen elemeket, s csak a haladó, hazafias, 'népi, vallásos (a ném kívánt rész törlendő) értékeket fogadja el.

Ha ilyen öncsaláshoz szállítana muníciót a tudomány, úgy akaratlanul is retográd manipulációk eszközévé, kétes politikai erők védelmezőjévé válna. A reális nemzeti önismeret kialakításához elengedhetetlen a teljes múlt vállalása, a törekvés történelmünk lehető legtejesebb megismerésére, e szándék azonban nem keli, hogy nélkülözze, sőt, feltételezi a kritikai elemet, persze az ítélőbírói pozíció nélkül.

Nem könnyű a világnak ezen a táján ilyen' szándékokkal a múlt tükrébe pillantani. A magunk és szomszédaink történelme tele van hasonló, ám egymást sűrűn keresztező tragikus elemekkel. A fejlődés e régióiban számos befejezetlenséget, ki nem élt lehetőséget hordoz magában, s mindezért mentség, magyarázat: a történelem, amelyhez a közgondolkodás szinte szakrálison viszonyul. Éppen ezért elképzelhetetlen lenne egy magyar, lengyel, román vagy szlovák Pingvinek szigete (amelyet Anatole France nyugodtan megírhatott a francia történelemről). Ismeretes, hogy Hasék Sve'jkjének fogadtatása hazánkban korántsem volt diadalmenet, s a gyakran „nemzetgyalázónak” minősített regény körüli viták — nem véletlenül — kiújultok az ötvenes években.

A múlt romantikus-szakrális szemléletének megvolt a maga szerepe e tájon a nemzeti ébredés korában, s e szemlélet elemei — ha bizonyos konkrétumoktól elvonatkoztatunk — rendkívül hasonlóak egymáshoz. Szinte minden nép vélt vagy valódi i genezise pillanatában euró- i pai hatalmi tényezőként lé- j pett a színre. Ám e pozí- .ciót kedvezőtlen véletlenek, belső megosztottság folytán nem lehetett tartani. Veszély- í be 'került 'vagy évszázadokra j odaveszett a nemzeti függet- í fenség, amelynek emlékét j csak a nép őrizte, áídoza- I tos lelkű papok, tanítók se- j gítségével a nemzeti ébre- j dés koráig. 'Mindez szinte I minden e tájon élő nép his- ; tóriójába beheJyettes/thető, s az. „ébresztőik” nemzedékei a XV'III. század végén, a

XIX. század elején olyannyira hasonlítanak egymáshoz, hogy szerényebb emlékműveiket szinte el is lehetne cserélni. egymással. (Mégis az általuk feltárt, romantízált, olykor' irodalmi eszközökkel „kiegészített” dicső múltak kardként feszülték egymásnak, korán jelezve a homogén nemzeti államok lehetetlenségét, főiként a történetileg kialakult területi egységek keretében.

E kardok azonban ma sem pihennek a fegyvertárak mélyén. A történelmi tudat-alakulása szocialista viszonyok között monográfiákba illő téma. Azonban tény, hogy a múlt romantikus szemlélete a létező szocializmus országaiban elválasztó tényező, s e minőségen . nem változtat, hogy ellenzéki vagy „hivatalos” pozícióban képviseli e romanticizmust.

Ha megkíséreljük szám'ba- venni azokat a sztereotípiákat, amelyek a „mi a magyar?" kérdésre adhatók vá-. faszul, úgy láthatjuk, hogy e közhelyek milyen keveset mutatnák meg abból, ami valóban válasz lehetne. Magyar tehát e közhelyek szerint a honfoglaló, az Európát rettegésben tartó kalandozó, a X. "század végétől folyámdtos állami létével államiságra itt egyedül alkalmas nép: Ugyan ő 'a kereszténység védpajzsa, az örök lázadás népe, illetve az örök konzervatív, a vesztett háborúk, a bukott forradalmak elszenvedője, az emigránsok, a diaszpóra népe (akik azért ott is megmutatják), amelyet évszázdok óta a nemzethalál kísért. Ám egyúttal a magyar feltalálók, a tudósok, a nem- • zetközi karrierek népe, csakúgy, mint a nagy sportsike- reké.

Különös, hogy ebből a nemzeti tipológiából hiányzik az a hallatlan szívósság, alkalmazkodóképesség, ami valóban fenntartotta ezer éven át a Kárpát-medencében a magyarságot, ahol nagyobb népek sem tudták tartósan megvetni a lábukat.

Amióta megjelent ezen a tájon a imagyar nép, számos kataklizmát élt túl, végleges letűnését a történelem színpadáról számtalanszor megjósolták, ám — noha Sok „Mohácsot” ért meg — képes volt mindig az újrakezdésre. (Ez a látványos, gesztusok nélküli heroizmus nem őrződött úgy meg történelmi 'köztudatunkban, mint illett volna, bár éppen ez a képesség a folyamatosság megőrzésének tán legfontosabb eleme.

Ha eltűnődünk szomszé- ; daink magyarság-képén, abban is sokszor a mi romantikus sztereotípiáinkat ismerjük fel,* csak éppen a visz- szájukról. A függetlenségre büszke, „úri fajta” önmagát és környezetét pusztító, a nemzetiségeket elnyomó

dzsentri, aki jobbadán dorbézolással tölti az idejét. Andrej 'Plavka, a modern szlovák irodalom klasszikusa írja önéletrajzában, hogy gyerekként Liptóban ilyennek ismerte meg a tízes években a „magyarokat", akik- j kel mint hivatalnokokkal ta- ■ (átkozott. Majd fiatal értei- I miségiként a húszas évek : végén Losoncra került, s itt ( látta, láthatta meg, hogy j milyen valójában a dolgozó ;■ 'magyar ember: a munkás, i a paraszt, az értelmiségi. Ezt . a „magyart" tudta becsülni, ■ értékeim.

E példával azt kívánom j hangsúlyozni, hogy amennyi- i ben önmagunk reális képét ; a múltban fel tudják mutat- j ni, nemcsak értékzavarainkat j leszünk képesek oldani, de , oszlathatjuk a szomszéd né- ( pék nem-hivatalos, ám léte- : ző köztudatában élő, olykor j előítéletes magya rság - képet.

Kende János