Dunántúli Napló, 1986. július (43. évfolyam, 179-209. szám)

1986-07-26 / 204. szám

Tóth László felvétele Pécs zenei tartalékai Beszélgetés Bánky József zongoraművésszel Az embert, mióta vagyunk, érdekli a bűn. Oka, eredete, természetrajza, működési me­chanizmusa. De a bűnök közt is különleges helyet foglal el a gyilkosság. Nemcsak, mert az embert ember részéről érhető bántalmak közül a legna­gyobb, hanem mert míg min­den bűn korrigálható többé- kevésbé — s így akár 'fejlődé­sünk és tökéletesedésünk forrá­sa lehet —, a gyilkosság irre­verzibilis. Jóvá nem tehető so­ha többé. Dermesztőén végle­ges. A bűn mibenlétén sokat me­ditáló József Attila figyelemre méltó különbséget tett, mond­ván: két fajtája van. (Szerkesz­tői üzenetek, Szép Szó, 1937.) Az egyik csupán azért ideg- ződik bűnként belénk, mert „az uralkodó földi hatalmak" bün­tetik. Részben direkt módon, részben rendzavaró hajlandó­ságaink preventív elnyomására és megfékezésére késztető bel­ső gátlásokat és önelnyomó mechanizmusokat plántálva belénk. Különösen az elnyo­mottakba, hogy féken tartsák őket. „A gyermek sír, mert fáj a hasa — megfenyegetik tehát, hogy ne nyafogjon örökké. A földtelen parasztság, a munka- 'nélküliek milliói szervezkedni próbálnak . . . megfenyegetik tehát diktatúrával őket." Az ilyen bűn társadalmilag meg­határozott, történelmi kategó­ria: csupán ott és addiq bűn, ahol és amíg elkövetőit az adott mikro- vagy makrotórsa- dalom bünteti. Az intézményes szabadság biztosításával meg­szűnik az ilyen fajta bűn. A szabad költözködés törölte a „bűnök" sorából a jobbágy­szökést, a boszorkányégetés megszűnte a boszorkányságot, a gondolkodás szabadságának arányában szorul háttérbe minden'féle-faita eretnekség. A toleráns család vagy az em­berséges iskola gyermeki „bű­nök” hosszú sorát „szünteti meq" a lehető legegyszerűbb módon: nem bünteti őket. Ezzel a — lényeqében az uralkodó kisebbségek érdekeit szentesítő — bűn fogalommal József Attila élesen szembe ál- lítia a másikat: az „eredendő”, vagyis a szó eredeti értelmében vett, primér, a másik ember, a szeretett ellen elkövetett bűnt. Ez utóbbinak a tudatát nem a büntetés sulykol­ja belénk. Elkövetőié akkor is megbánja, ha nem büntetik. Ha akaratlan tette, akkor is. (Az ilyen bűnt meq nem bo­csátani maga is bűn — József Attiia szerint.) Káin tette nyilván az utóbbi kategóriába sorolható. Hiszen ha van bűn, amit nem csupán „az uralkodó földi hatalmak" szankciói tesznek azzá: a (testvér-) gyilkosság ilyen. A Mózes első könyvében ol­vasható történet — első pillan­tásra legalábbis úgy tűnik — ezt külön hangsúlyozza is. Az Ür nemcsak nem torolja meg Káin tettét valami szabályszerű szankcióval, hanem ezt meg is tiltja. ,,. . . valaki megöléndi Káint, hétszerte inkább meg- büntettetik." Mintha itt minden külső retorzió fölösleges lenne, szigorúbb bíró úgysem lévén, mint maga a lelkiismeret. A történet egészének végső kicsengése mégsem ez. Különös már az is, hogy ma­ga a gyilkosság egyetlen vers­be — gyakorlatilag egy mon­datba — belefér. Az előzmé­nyek leírása hosszabb ugyan, egy sor lényeges információ azonban furcsa módon hiány­zik. Ezzel szemben az Úr reak­cióiról hihetetlenül pontosan értesülünk, s megtudjuk, hogy bár mellőzte a szokványos-ha­gyományos büntetéseket, vi­szont igen részletesen és kö­rültekintően megfogalmazott, mondhatni, egzakt átkokkal sújtotta a vétkest. Nem utolsó­sorban: „megbélyegzé" őt. Bűnhődéséről tehát mégsem csak a bűn tragikumával szembesülő lelkiismeret gon­doskodik, hanem — sőt minde­nekelőtt — maga Isten. Egykori, szentlőrinci tanítvá­nyaim gyakran eljátszották az órán hallott mitológiai és bib­liai történeteket. Spontán. E mesék elbeszélése szűkszavú volt és nagyvonalú, sokféle ér­telmezést téve lehetővé. Erre 8. HÉTVÉGE Csalog Judit Káin épült a sok egyéni ötlettel és bizonyára saját élményekkel- tapasztalatokkal is dúsított, improvizált játék. A gyerekek szinte egyönte­tűen és magától értetődő mó­don ágyazták a gyilkosságig fajuló testvérviszályt az igaz­ságtalanság, a kivételezés, a részrehajlás, az önkényes föl - és leértékelés összefüggésrend­jébe. De nemcsak ők. A törté­netet a feldolgozó szépírók egész sora így értelmezi. Káin dühét csaknem valamennyiük szerint a földi vagy / és égi igazságtalanság, az értékelés kiszámíthatatlan önkénye, az elfogadás és elutasítás szeszé­lye váltja ki; az események kulcsa az a tény, hogy „. .. az Isten tekintete Ábelre és az ő ajándékára, Káinra pedig és az ő ajándékára nem tekin­tene." Mózes könyvéből megtud­juk, hogy Káin, a szántóvetc a föld gyümölcseiből vitt aján­dékot Istennek. De szó sem esik arról, hogy ez milyen volt. Silány, nyilván — mondjuk, ha ragaszkodunk abhoz a lojális meggyőződésünkhöz, hogy az Úr igazságtalan, gonosz és részrehajló nem lehet. A kaini áldozat minőségére azonban egy sor nem utal Mózes köny­vében. S ez így természetsze­rű. Hiszen az itt ábrázolt vi­lágban az Úr az egyetlen nor­maszabó: jó az, amire ő tet­széssel tekint. Az ember saját, szuverén értékrenddel nem ren­delkezik, önértékelése kizáró­lag az Úr minősítő gesztusától függ; testestül-lelkestül ki van szolgáltatva Istennek. Ebből következik, hogy Káint nem egyszerű elmarasztalás éri, hanem szíve legmélyéig hasító tragédia, egész létét és lényét megkérdőjelező. S en­nek megemésztésére az adott körülmények közt, totális ki­szolgáltatottságában-függő­ségében, szükségképpen kép­telen. Egyfelől: elvárják, hogy földet műveljen — másfelől e tevékenységét s ezzel együtt őt magát is elutasítják és leérté­kelik. Lojalitásának e viszony­latrendszeren belül az az óra, hogy az Úrral egybehangzóan maga is értékelje le önmagát, kérdőjelezze meg saját létének jogosultságát és saját szemé­lyiségének értékét. Káint a szó szoros értelmében kiborítja ez az egzisztenciális krízis. Kifor- dulóban vannak már az indu­latai, de még fékezi magát — már amennyire. Ekkor azonban jön az Ür. Mi e nagy harag oka? — érdek­lődik. Rákérdez, de nem, hogy dialógusba bocsátkozzék Káin­nal. A kérdés számonkérő cél­zatú, egyértelműen. Káin akkor sem tudna felélni, ha módja volna. Mert nem érti, csak ér­zi, homályosan-zavarodottan, hogy miről is van szó. Hogy a világrend egyrészt hátrányos helyzetbe kényszeríti — másrészt megbélyegzi helyzetével adek- vát, szükségszerű indulatait. Aláveti az igazságtalanság szüntelen nyomásának — ■ugyanakkor olyan érzelmi kon­venciókat tesz kötelezővé, me­lyek rútnak és gonosznak íté­lik mindazt, amit neki, az ő helyzetében éreznie kell. Végső soron arra presszionál­ják, hogy magát önmaga is rútnak érezze, nyomorultnak, alsóbbrendűnek. „Hogy ha jól cselekedet, avagy nem lészel-e kedves?" — folytatja az Ür az egyoldalú diskurzust — magyarán, ha rosszul bánok veled, te tehetsz róla, mert csak nem én, az Úr vagyok irántad igazságtalan? Végül pedig, meggyőzvén arról a szerencsétlent, hogy nem ér­te méltánytalanság, közli a lel­ke legmélyéig feldúlt Káinnal: csak rajta áll, tud-e uralkodni oktalan-esztelen dühén. Mit tegyen? Több harag le- nyélésére, elviselésére immár képtelen, a szó szoros értelmé­ben nem fér belé, az indulat csontját, bőrét, bordáit készül szétfeszíteni. Vagy önmagát kellene megölnie, maga ellen fordítva gyűlöletét, vagy valaki másra emelni kezet. Mert ar­ra, hogy az elviselhetetlenné vált szenvedés gyökerét: a vi­lágrend igazságtalanságát ra­gadja meg, képtelen. Túl kicsi, túl nyomorult, túl keveset tud. Túlságosan függ Istentől. Megöli tehát Ábelt. Miért? Mózes könyvének egyetlen sora sem utal olyas­mire, hogy az valaha megsér­tette, bántotta, lekezelte őt. De valakit meg kell ölnie. S Ábel bizonyos értelemben t kiváltsá­gos — önhibáján kívül haszon- élvezője némileg annak a vi­lágrendnek, mely Káint örökös frusztrációba kergetve immár lenyelhetetien indulattal tölti el. Nincs adatunk arról, hogy Ábel, kivételezettsége ormáról, Káinra fölénnyel tekint vagy hogy az ő kárára-vesztére pro­fitálna előnyeiből. Az sem bi­zonyos, hogy az elnyomással és igazságtalansággal szimpati­zál — valószínűbb, hogy Káin­nal érez. Ha nem így lenne, nem követné. Ártatlan bizalma teszi védtelenné a káini indu­lattal szemben. Miért teszed ezt velem? — kérdezné, ha szólni tudna. Ha még volna rá idő. De a fejsze lecsap, s ezzel kettőjük dialó­gusa, mielőtt elkezdődött vol­na, véget ér. És — kész. Az Úr értékítélete igazolva. hiszen Káin, immár minden kétséget kizáróan, ölt. Méltán megbé­lyegezhető és kitaszítható. Diszkrimináció — bűn — disz­krimináció; bezárul a 'kör. Ez a kis tépelődés nem több, mint egy (alap-)történet számtalan lehetséges interpre­tációinak egyike. Hívő nem vagyok, nekem ember és em­ber, pontosabban: hatalom alatt álló ember és hatalom alatt álló ember viszonyáról szóló történet. József Atila szerint a szeretet ellen elkövetett bűn okkor is lelkiismeretfurdalást okoz, ha nem jár érte büntetés. Hiszen — így lenne természetes — az ember más embert bántva-se- bezve-rombolva is magát bántja, rombolja, öli. Igaz, József Attila hozzáteszi, hogy az elnyomásra és az el­nyomás fenntartására rendel­tetett erőszakra épülő világ­rendben az emberi együttélés gyakorlata végletesen szemben áll a szeretet törvényeivel. Annyira, hogy az „eredendő" bűn tudata is elhomályosul, magát a szeretetet is függe­lem és érdek helyettesíti. Az embertelenség hovatovább nem „rendihagyó” magatartás, hanem a világrendbe szervülés szükségszerű, „normális” felté­tele. A bűn súlya nem a vét­kesre, hanem az áldozatokra: a meggyötörtekre, a kirekesz­tettekre, a bűnbakságra kije­löltekre, a környezetük szere- tetképtelenségét sínylőkre ne­hezedik. Az elszenvedett bán- taimak hatására ők érzik ma­gukat nyomorultnak, alsóbb­rendűnek. (Vagy) és: az im­pulzus továbbadásában keres- ve-vélve felóldást: a nekik kiszolgáltatottakat, az álta­luk kirekeszthetőket meg­alázva, bántva, gyötörve. Káin — rokonom. Az ő indu­latát érzem minden igazságta­lansággal, minden nyomorító hatalommal szemben. Csak a célpont kiválasztásá­ban különbözünk, Káin meg én. Mert az emberhez méltó indulat tárgya csak az ember- nyomorítás lehet. Nem Ábel. Nem a másik ember. A harmincas évek végéig, pontosabban 1942-ig, Horto­bágy leghíresebb embere Já­nos bátyám volt. Szomorú Já­nos csikós számadó. Én meg alig múltam tíz­éves, és addig könyörögtem anyámnak; adjon oda János bátyámnak csikós-bojtárnak, míg egy reggelen azt mond­ta — na, öltözz, megyünk. Ki­penderültem hát a kúthoz, megmostam a vályúból az ar­com és a lábam. Anyám meg kendőt kötött. Délre már Óha­ton voltunk. Gyalog. Pedig egy kis kitérőt is tettünk. Két csendőr poroszkált velünk szemben. Gyönyörű pej lo­vaik voltak. Azt mondta anyám, ne mutatkozzunk előt­tük. Csendőrrel nem jó ta­lálkozni se. Az egyiket is­Labirintusban érzi magát a látogató, aki mostanában be­lép a pécsi Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskola épületébe. Az intézmény jelenleg inkább csatatérre, mint főiskolára em­lékeztet a fölújítási munkák mi­att, de a nehezítő körülmények ellenére a tanévben változat­lan erővel folyt a munka. Erről is szó esett azon a be­szélgetésen, amelyet a Bánky József zongoraművésszel, a fő­iskola zongora tanszakának ta­nárával folytattunk. Bánky Jó­zsef Diósgyőrben született, majd Miskolcra került. Érettsé­gi után a budapesti Zeneaka­démián Wehner Tibor növen­dékeként szerzett zongoramű­vész diplomát. 1958 óta él Pé­csett. Az Országos Filharmó­nia szólisájaként hazánk és Európa számos nagyvárosában koncertezett. Pécs városa mű­vészi munkájának elismerése­ként 1979-ben a Janus Panno- nius-díjat adományozta Bánky Józsefnek. Hosszú évek óta ta­nít a főiskolán, és gazdag ta­pasztalatokkal rendelkezik az ifjúság zenei neveléséről, a fi­atal művészek, pályakezdő ér­telmiségiek hivatástudatáról, indulásuk nehézségeiről. — Pályám kezdetén a kon­certezés volt, ma már inkább a tanítás az elsődleges szá­momra — mondja. — Az elmúlt több mint húszéves tanári mű­ködésem alatt sok növendék került ki a kezem alól, mint például Kovács Sándor, aki ze­netudós és zenekritikus lett, vagy Bernáth László, akinek önálló szólóestjét nemrég hal­mertem is. Siskának hívták. Egyszer nem röstellt kilova­golni a tanyára, hogy beza­varjon a levente-misére. Me­zítláb? Olyan nadrágban, amelyből elöl, hátul kilátszik a seggem?! Ingben, amely­nek levásott már az egyik uj­ja? — Az istenit a piszkos pro­lijának! — Szidott. Én meg még. feleseltem is vele, hogy mi öröme telik a Jézus Krisztusnak az én ron­gyos fenekemben, mire csak annyit mondott: „Kuss!“, az­tán úgy meghajtott a jó tíz kilométeres úton, hogy majd beszakadt a szügyem. Izzad­ton, porosun, mezítláb rogy­tam a hideg kőre. Annyit se­gített rajtam a jóisten, hogy alaposan meghűltem. Egyszer lőttük Pécsett. Legtöbb tanít­ványom azonban zongoratanár­ként tevékenykedik a Dunántúl különböző zeneiskoláiban, tel­jesítve azt a szolgálatot, amely­re a Zeneművészeti Főiskola fölkészíti őket.- Mi a tapasztalata a fiata­lok hivatástudatáról, zenesze­retőéről?- Meggyőződésem, hogy a legtöbb fiatal, pályakezdő ze­netanár komoly hivatástudattal rendelkezik. Én a tanár szemé­lyiségét és azt a képességét, hogy a kisiskolásokba hogyan tudja beoltani a zene szerete- tét - ezt tartom a legfonto­sabbnak! Azután már mint a szobrász a márványt, úgy for­málja a növendékeit a tanár!- A középiskolás korosztály jelentős része csekély vagy semmilyen zenei képzésben nem részesül. Milyen gondokat lát a hazai zeneoktatásban?- Bár ezt a tényt közvetle­nül nem tapasztalom — hiszen a főiskolára kerülő hallgatók utánpótlását a művészeti szak­középiskolások adják —, még­is elszomorítónak tartom, hogy ma Magyarországon a közép- iskolás korú fiatalok — a spe­ciális tagozatú osztályokat ki­véve — művészi zenét nem vagy alig tanulnak! Felnő egy olyan korosztály, amelynek ze­nei ízlését tizenéves korban szinte kizárólag a könnyűzene befolyásolja. A komoly zene olyan művészet, amelynek élve­zete nem a látványosságra, hanem a kitartó elmélyült tá­volt nálam a doktor is. Adott papírt, hogy beteg vagyok, így hosszú ideig nem láttam Siskát, meg a templomot. Elég az hozzá, hogy való­ban jobb elkerülni a csend­őrt, de én csak tekergettem a nyakam utánuk, mindad­dig, míg anyám jól kupán nem vágott: — Még azt hiszik, valami rosszat tettünk! BetyárTszép lovaik voltak a nyüveseknek! Csak azt iri­gyeltem alóluk. A csordakútnál egy lány húzta a vizet. Anyám kérdi: János bátyámat hol ta lál­nánk? Az végignéz rajtunk , de jobban anyámon, aztán lát­hatóan megnyugodva azt mondja: nulásra épül. Hiszem, hogy en­nek a zenének nevelő, érzelem­gazdagító hatása össze sem hasonlítható a rádióból és a televízióból szüntelenül felénk áradó könnyűzenével. — Hogyan látja Pécs város zenei életét, a helyi zeneművé­szek részvételét a város művé­szeti életében? — Pécs kiemelkedően sok hangversenyt kínál a közön­ségnek. Szerintem szükség van ezért egy olyan koordináló szervre, amely a rendezvénye­ket legalább egy évre előre összehangolná. így elkerülhető lenne a gyakori átfedés, eb­ben az évadban ilyet többször is tapasztaltunk. Ugyanabban az időben hangzottak el érde­kes koncertek különböző szer­vek rendezésében. Másrészt úgy látom: a helyi zeneművé­szek közül nem mindenki jut kellő számú szerepléshez, pe­dig a városnak e téren jelen­tős tartalékai vannak. Beszélgetésünk végén, ami­kor a társművészetekről is szó esik, Bánky József néhány par­titúrát tesz elém. Shakespeare, Petrarca, Keats, Verlaine, Sza­bó Lőrinc néhány verssora, alatta a hatásukra írt zongo- rorrtűvek kottája. Valamennyi darab ihletője a költészet — megzenésítője Bánky József. Reméljük, hogy szerzeménye­it a szerző vagy valamelyik te­hetséges tanítványa egyszer a nagyközönség számára is be­mutatja, ha erre alkalom adó­dik. Tőrtely Zsuzsa — Dljön le néaém, mire te­le lesz e három vglyú, itt lesznek. Én meg hozzáláttam a víz­húzáshoz, és valóban, alig csordult meg az utolsó vá­lyú, egy kis porfelhő tűnt fel a messzeségben. Én annyira húztam a vizet, hogy egész tócsák lettek a vályúk körül. Mert kell a sár a jószág pa­tájának, tudom én azt, hogy megdagadjoa. Így nem repe­dezik be a körme. Ilus — mert úgy hívták — elébe sétált a ménesnek, amely 'hamarosan körülvette az itatót, a csikós meg nyer­gébe véve a lányt, komóto­san poroszkált vele a lovai után. Tőlem aztán nem nagyon volt elragadtatva János bá­tyám. Bár éppen kellett vol­na egy jó kisbojtár; de ki­csi voltam nagyon és sovány.- Fel se tudsz szállni a ló­Szomorú Janos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom