Dunántúli Napló, 1986. július (43. évfolyam, 179-209. szám)
1986-07-26 / 204. szám
biennale díjazottja MAKAY IDA Nem szólítsak Borzong a júniusi rét, akár vacogó váltólázban. Érinthetetlen-messze az ég, A nyári dél fakóbban kékül. Kopott igét ragoz az alkony. A nap nem gyújt már. Röntgenez. Nem szólitlak, mikor sötétül. KÁLDI JÁNOS Nagymarosi toll rajz Viszi még a kompot a sebes hullám, a messziség, s megcsönditi roppant Nap-szivét az ég. Őrzi még a kék katángos, félmúlt réteket s három fűz rajzát a viz felett az emlékezet. Hallja még álomi szavad rendületlenül — ime, íme, sohase csendesül — a fül. BÁLINT V. ÁGNES „Felhők" — Petőfi S. emlékezete — Képzeleti Párbajra hivó kesztyűcsattanás. Nem fogadom el, habár szabglytalan, habár győzhetnék is. ☆ Pátosz? Egyre gyorsuló vonat, kiszállni most már nem lehet, ugrani volna jó. ☆ Alázat? Túl finom szál, első rántásra szétszakad. ☆ Bánat. „Hilába eszem az pohácsa, mégis ollan ehes vaok ..." Nagybátyám kisfiú-hangja a hídon, messze, Zalában. ☆ Eszmélet. Negyven fok belső meleggel s játékba merülve egy nálam-is-kisebb babával a konyha hűs kövén. ☆ Tudás. Mit tudsz, mit tudsz, összemérve, viszonyítva, képest? Mit tudsz? ☆ Rezdülés. Mikor végre nem figyel rád, és mikor hirtelen mégis rád figyel. Hova tűnt? Ahová tetted. Ahol elejtetted. Ott, ahol mögéje kerülve pont szemben állsz vele. menni a felvételi vizsgára. Kitanultam ezt a munkát, a művészet közelében maradtam, s nem adtam föl, hogy egyszer én is megpróbálom. Készítettem szobrokat gipszből, kerámiaplaketteket festettem és dolgoztam faszobrász művésztelepen. A képzettségem azonban a kerámia felé vonz: nem kell szakmai fogásokon gondolkodnom, ha kezembe veszem az anyagot. — Pál Zoltán szobrász barátom egyszer kért, csináljak neki egy teáskannát. Arra gondoltam, olyat kellene, ami hasonlít rá valami módon. AkTeáskannák, művésznévvel koriban foglalkozott kockakövekkel, csináltam hát egy kocka alakú kannát. S ha festői karakterekben gondolkodom, akkor megindul a fantáziám: Keserű Ilona jellegzetes hullámvonalai éppen úgy feltűnnek egy teáskannán, mint Gellér Brúnó spirálalakban „növekvő városa”. Pinczehelyi Sándort ötágú csillag képében formáltam meg, és Bak Imre barátom, meg még sokan mások is megkapták a magukét egy-egy kanna formájában. Egy teáskannánál általában a funkció a meghatározó, most a tartalom alakította a formát. Talán ezért figyeltek fel rá a zsűriben. Különben éppen Bak Imre fedezte fel a rokonságot az én kannáim és egyes olasz formatervezési törekvések között. És hallom: besoroltak a posztmodernek közé. Én ezen nem gondolkodtam, de ha így állunk, elfogadom a minősítést. A biennálén 68-an vettek részt, köztük mindössze kettő az amatőr. Az egyik Dobány Sándor. A biennálé dija újabb erőfeszítésekre kötelez. A lehetőség megvan: szeptemberben a Pécsi Galéria pincéjében állíthatja ki személyhez kötött kannáit. Most azon dolgozik, hogy a kannák , mellé csészéket és tányérokat készítsen: Így kerülnek majd a közönség elé. 0. T. A Pécsi Galériában az o.- szágos kerámiabiennálé díjazottjai között olvasható Dohány Sándor neve: kollekciója különdijat kapott. A porcelánból készült, szokatlan formájú teáskannák között nemcsak ilyen címeket olvashatunk, hogy: Drapp kanna. Szürke kanna, hanem ilyeneket is: Brúnó kanna, Lantos kanna. Bak kanna. A képző- művészetben járatosak tudják, hogy ez Gellér B. Istvánt (Brúnót), Lantos Ferencet és Bak Imrét jelenti. Mielőtt a rejtvény megfejtését közöljük, kérjünk rövid életrajzot Dobány Sándortól, akinek neve először tűnt föl ilyesfajta kiállításon, de korábban — névtelenül — nem egy kiállított mű megszületésében közreműködött. Dobány Sándor 32 éves. Szakmájára nézve gipszmintakészítő, az 506. szakmunkás- képzőben végzett. Előbb a Zsolnay-gyárban dolgozott, a művészek által megtervezett edény vagy egyedi porcelán gipszmintáját öntötte, farag; ta, esztergályozta. Később egy tsz-melléküzemágban volt „távbedolgozó”: kályhacsempék magját készítette. Amikor az üzemet felszámolták, egy keramikusnál vállalt napi 4 óra segédmunkát, de ez is megszűnt, és egy darabig tanárnő felesége tartotta el. Ezalatt megtanulta a gipsz-stukkó készítését, és sikerrel végezte ezt a munkát egy magánháznál. Tavaly júliusban a siklósi kerámia szimpozion idején mint gipszmintakészítő segített a hazai és külföldi művészeknek alkotásaik kivitelezésében, cserébe ősszel a siklósi műhelyekben megcsináltatta a maga munkáit: kapott helyet, anyagot, szakmai tanácsot — lehetőséget az alkotó munkára. Most is itt van, a tágas, jól felszerelt, világos műhelyben: teáscsésze tányérjának gipszformáját esztergályozza. Éjjel-nappal dolgozik, a család a Balatonnál üdül. — Gipszmintákat csinálni: szakma — mondja. — Nem ennek készültem, hanem festőnek, de hem mertem elra, te! Én meg csak nem rakhatlak fel reója. Na, ez kellett csak nekem! Hogy csepüljenek! Ki is nyílta szám egy-kettőre. Még hogy én nem tudok felszállni egy lóra? Melyikre ülhetek? Egy szürke nóniuszra mutatott. Hát valóban magas volt a ló. Lehetett — hát most nem is tudom hány markos, nem akarok hazudni, de tudni való, hogy a nóniusz fajták nem alacsonyak. Valóban nem tudtam volna felugrani. Hanem ültem én már ekkora lovon, pedig nem tett föl rá senki. Szépen odamentem a szürkéhez. Egy kicsit körülhízelegtem, megtapsikoltam a nyakát, farát, az okos pofáját, megfogdostam a térdit, szokjon hozzám némileg, aztán János bátyámra néztem. Az már látta, hogy nem vagyok egészen buta a jószághoz, de mégsem hitte, hogy a hátára is feljutok. Pedig tudtam én, mi ennek a módja! Még egyszer megnyomkodtam a ló térdit, aztán megnyálaztam a mezítlábas bal lábam nagyujját, azt nekitámasztottam a ló térdcsontjának és már fönn is voltam a szürke hátán. Az fölkapta a fejét, de megpas- koltam a nyakát, és csak megindult egy kicsit, amit én kihasználva, kis térdeimmel odairónyitottam János bátyám elé. — Jól van gyerek! — rikkantotta el magát. Én meg aztán le se szálltam a szürkéről. János bátyám átnyújtotta nekem a karikását: — Eleget ittak. — Csak annyit mondott. Anyám is búcsúzott, este lesz, mire haza ér megint. Én delelni hajtottam a csikókat, János bátyám meg újfent ölébe vette a lányt és elvitte egy darabig, arra Pusz- takócs felé, oly messzire, hogy már nem is láttam őket. No, de nagyon eltértem a tárgytól — ugy-e? Pedig János bátyám történetit akartam elmesélni, aki a legjobb lovasok hírében állott. Messze földön. Valami urak mulatták magukat Kócson. Birtokosok, katonatisztek. Az egyik úrnak a nevére tán emlékszem is, s ha jól tudom, akkor Boronkay volt, aki kisbíróval üzent János bátyámért, hogy tüstént menjen hozzá, méghozzá a Rigóval. — Mi az anyja jóságát akar az úr a lovammal? •— Kellet- lenkedett, pedig de, szívesen ment a faluba, mert ez a lány is ott lakott. Most azonban nem Húsról, volt szó, mint később kiderült, hanem egy szekér búzáról, egy ezüst ötpengősről és annyi borról, amennyit meg tud inni a polgári kocsmában, amit amú- gyosan Korona étteremnek is hívtak. A szekér búzát az kapja aki győz a fogadáson. Boronkay uraság és Langhammer (na, most jutott eszembe a neve), százados, híres lovasok voltak, a maguk társaságában. De Boronkay azt állította, hogy János bátyámat nem lehet felülmúlni. Szőrin üli meg a lovát úgy, hogy a feneke alá tett ötpengős, akár ötven kilométeren át sem esik le. A százados úr ezt nem hitte. Elég az hozzá, hogy nyeregbe ültek az urak, János bátyám meg a Rigóra. Szép fekete, fiatal kanca volt. De sokan is irigyelték tőle Hússal együtt! És elporoszkált az egész társaság Félhalomig, aholis nemsokára feltűnt a Polgár felé pöfögő vonat. Ekkor a ló hátára tették az ötpengős ezüstpénzt, hogy úgy versenyezzen Szomorú János a vonattal, hogy Polgárig (ez volt nagyjából olyan ötven kilométernyi távolság) ki ne essen a feneke alól, de a vonat se hagyja el a lovast. A tanú urak persze nyeregből kísérték, s ellenőrizték, nem veszi-e ki útközben maga alól a pénzt. Biztos helyen volt az. És az iram sem volt olyan nagy, hisz a vonat több helyen is megállt, mely alatt előnyhöz jutottak a lovasok. Persze, gyerekjátéknak sem mondható a dolog, mert míg a gőzös sínen ment, Rigónak az árkokat, bokrokat is át kellett ugrania, méghozzá olyan finoman, hogy az ötpengős is megmaradjon a hátán. Nagy távolság ám ötven kilométer lóháton, megállós nélküli vágtában. Szőrin! Jó, hogy fel nem borult a vicinális, mert mindenki a keleti ablaknál állt és nézte a nagy versenyfutást. De amikor a polgári Korona étterem előtt János bátyám leugrott a habos lóról, annak hátán valóban megvolt a pénz. Ezt nem én mondom, tanúk voltak rá, azoktól tudom. János bátyámat is beinvitálták a belső szobába, de ő csak egy liter bort kért, s amikor azt megitta, elnézést kért az uraktól, mulassanak jól. — A kisbojtárra hagytam a ménest. — És hazavágtatott. Alig telt bele egy hét, ismét megjelent a kisbíró: — Kellett neked az urakkal mulatni? Behívót hozott János bátyámnak. így jó ideig ismét rám maradt a ménes. Szegény János bátyámat meg nem láttuk többet. Kivitték a frontra, nem is jött haza, csak a halálhíre. Csikós Ferenc HÉTVÉGE 9.
