Dunántúli Napló, 1986. június (43. évfolyam, 149-178. szám)

1986-06-20 / 168. szám

e Dunántúlt napló 1986. június 20., péntek Olasz O lasz. — Neve, eredete az átutazóban is érdeklő­dést kelt. Hát ez mi? Itt, így, Magyarországon, egyszerű tőszóként, mégcsak nem is Olaszi, Olaszfalu formában! Neve III. Béla idejéből is­mert e tájon. A nyugati feuda­lizmus szorításából menekülő franciákat-vallonokat királyaink szívesen befogadták, nemcsak Baranyában, de Zirc, Tokaj környékén is (együtt a ciszter­cita, bencés szerzetesekkel). A magyar nép és a még teljesen el nem magyarosodott szlávok, latinos beszédjük miatt egysé­gesen olaszoknak nevezték őket és falvaikat: Olasz, Ola­szi, Olaszliszka, Olaszfalu stb. ök maguk Francavilla stb. né­ven jegyeztették magukat. Álta­lában a várak, földesúri köz­pontok, kolostorok mellé tele­pedtek le, bortermelésre alkal­mas déli lejtőjén, valamint iparűzésre, malommeghajtásra való völgyekben, patakparton. Baranyában Pécs, Pécsvárad, Gyula, Kéménd környékén. Hí­res, itt akkor nélkülözhetetlen bortermelők, kereskedők, kéz­művesek: malom-templomépítő kőművesek, ácsok, kőfaragók, szobrászok és ötvösök voltak. Sót fegyverkészítő, fegyverhor­dozó katonák is általában ki­váltságos helyzetben. Olasz Gyula (a Gyulai csa­lád központja) Berán, azaz Birján, Hassagh, vagyis Hás- ságy háromszögében települt a mai falutól kissé nyugatabb­ra, a Hódos-Karasica folyócska bal partján vezető fontos út mellé a pálosrend évszázado­kig létező kolostorának közvet­len szomszédságában. E szom­szédságnak köszönheti, hogy sok történelmi és kultúrtörténeti adat maradt fenn róla, főleg 1290 óta. Az olaszi Szentlószló kolostort az írások időnként gyulainak is nevezik. Nem vé­letlenül. Ugyanis mindkettő — a folu, a kolostor is — bizo­nyos autonómiát, előnyöket él­vezett ugyan, de a tatárjárás után itt szinte kizárólagos po­litikai-gazdasági uralmat él­vező Óvári-Kemén-Gyulai csa­lád hatalmas birtokrendeszeré- hez tartozott. 1270-ben törté­netesen e családok feje Óvári Lőrinc nemcsak Baranya főis­pánja, hanem az ország ná­dora volt. Egyik utóda Kernén, Máriakéménd és Szársomlyó környékének ura lett, a másik Gyula, a Gyulai család és bir­tokrész feje, így Olasznak is, a páloskolostornak is ura, kegy­ura. Gyöngyösi Gergely, a pá­losrend híres humanista törté­netírója (1520—30 körül) írt főművében: Vitae fratrum ere- mitarum-ban rendi hiteles ok­iratok alapján említi: „a Rend Főnöke az Úr 1295. évében a régi-olaszi Szentlószló kolostort Baranyában Óvári Konrád mesterrel (Gyula utódával) új­jáépítette.” A feudális anarchia korában gyakori hatalmaskodási-birtok- hóborítási ügy okleveles per­iratanyag is bizonyítja, hogy Olasz falut nem olaszok, ha­nem francia-vallonok alapítot­ták, illetve lakták ez időkben. „E testvérviszályban Kemény szerviensei a kéméndi vásárkor megrohanva lerombolták Nagy és Kiskéméndet (Váralját) és Gyulát, amikor is 6 vallon job­bágyát megölték (sex gallicos jobbagiones occiderunt)." Ezek voltak az ún. olaszi „olaszok”. Máshelyütt így idézik: olaszo­kat, akik itt a tényleges pa­rancsnokok voltak. Ezeket az adatokat aligha értelmezhetjük másképp, mint­hogy ezek a francia-vallon „olaszok" a magyar és a szláv jobbágyoktól eltérőleg külön­leges társadalmi gazdasági helyzetben levő, bizonyos ér­telemben szabad telepesek, a többieket irányító, védő szemé­lyek voltak. Ezen „olaszi olasz” vendég (hospes) telepesek min­den értelemben legalább év­százados előnyben voltak a többiekkel, magyarokkal szem­ben, a pálosrendi dolgozók, az idézett műben is jellemzett, a kézművességben fejlett test­vérekkel egy szinten. Élenjár­tak az árutermelésben. A sa­ját és földesuruk szükségletei­nek kielégítése után, többlet- termékeiket a kéméndi-pécsvá- radi, később Nagy Lajos által 1356-ban Gyulán is engedélye­zett heti vásáron értékesítet­ték. Az olaszok a nyomjai (Na­rnia) híd védő és megbízott vámszedői a Karasica és Hó­dos-patak partján az építő­kőfaragó munka mellett a föl­desúri, kolostori szőlők telepí­tői-gondozói és az okiratokban, ajándéklevelekben konkrétan említett olaszi-hósságyi-ugi- belvárdi-gyulai vízimalmok ké­szítői és üzemeltetői. A híres, ma már szinte alig felfedezhető páloskolostor a középkori Olasz mellett, attól pár száz méterrel északnyugat­ra a Zámár(őr) hegy és mai birjáni csárda közötti mély pa­takvölgy egy vízválasztó kies dombjára épült. Helyét a turis­tatérképek is rosszul jelölik. 1526-ban vagy 1543-ban dúl­ták fel végleg. Az utóbbi való­színű. Gyöngyösi Gergely Kró­nikájában többször kiemelten is, több fejezetben ismerteti cdatait, jelentőségét, életét, a budai és 1—2 központi kolos­torral legalább egyszinten, szinte szülőföldi, lakhelyi tájé­kozottsággal és szeretettel. Le­het, hogy valóban szülőföldje volt e környék, és előnevét nem Gyöngyös városától, ha­nem a hásságy-ellendi Hodos patakág éppen a páloskróni­kákban fennmaradt Gyengyes (Gyöngyös) pataknévtől ere­deztette. Maga a kolostor boltíves, emeletes kőépület volt. Alagso­ri pincékkel, kriptákkal, a föld­szinten nagy ebédlővel, kony­hával, közös teremmel, műhe­lyekkel, raktárral. Az emeleten a testvérek celláival. Szokás szerint szervesen, több be- és átjárattal, a templommal egy­beépülve. Gótikus templomát a rend krónikása szerint 1470- ben újjáépítették. Gyöngyösi könyvében művészi, a jámbor­ságot, elmélkedést, zsolozsmá- zást szinte zavaró szép festmé­nyekről, szobrokról beszél. A 20 fős kolostor lakói a környék népének tanítói, szószólói, fia­tal szerzetesek nevelői voltak. Az olaszi pálosok voltak „mesterei" az 1480-ban alapí­tott Gyulai káptalani iskolának, és Gyöngyösi szerint igen sok kódex, könyv, adomány és ki­váltságlevél, levéltári anyag megőrzői. E kolostorban, isko­lában keresztelték meg és ok­tatták, nevelték úrnőjüket, Gyu­lai Hedviget is, édesanyja lett 1538-ban a baranyai Kisosz- szonyfán, Istvánffy Pál alispán birtokán, a Szigetvár és Zrínyi Miklós „oltalmában” nevelkedő Istvánffy Miklósnak, a XVI. szá­zad legnagyobb magyar törté­netírójának. A kolostorral és a Gyulai család sorsával háromszáz évig összefonódott és végig a fejlő­dés motorjaként szereplő Olasz falut a terjeszkedő török két­szer is feldúlta, mégis folyama­tosan fennmaradt, vagy újjá­épült. 1543-ban ugyanis a tö­rök már nem pusztított min­dent tűzzel, vassal. Dolgozó, fejlett jobbágyokra nekik is szükségük volt, hisz végleg be­rendezkedtek e tájon. Akkor már inkább Zrínyi és kapitányai Gyulai A., Szekcsői Máté, Ist­vánffy, Kerecsényi portyózgat- tak erre és adóösszeírásaikban 1559—1564-ben Ug, Belvárd, Birján, Hásságy, Nyomja szere­pel még, több portával is, de Olaszt nem említi. Valószínű, hogy Gyulával stb. vonták ösz- sze, mert ott 16 adózóról be­szélnek. Ugyanakkor a török defterekben 1565-ben 5 házzal, 1585-ben ismét 12 házzal sze­repel Olasz. A pálosok menekülése után a kolostort és közvetlen környékét az új török földesúr személyesen is hasz­nálta, zártsága, erős klasszikus épülete miatt, mert a kolostori Lószlóforrás völgyét még a XIX. sz.-ban is Kerlevdolnak, azaz török-szláv összetételben Forrás-völgynek hívták. Az épü­lettömb romosán bár, de még a török után is lakható volt. Brüsztle olaszi történész-plébá­nos szerint 1770-ig, lényegében az új falu, templom-plébánia kiépüléséig ferences remeték lakták. Márpedig az építmény állaga 200 éven át így fenn nem maradhatott volna, állan­dó használat, karbantartás nél­kül, annál is inkább, mert az 1664-es Zrínyi-féle felszabadí- tási kísérlet és az 1686—87 kö­rüli hadjáratokban a vidék is­mét tragikus pusztulást szenve­dett. Ezek mellett a török ura­lom folyamatos jelenlétét bizo­nyítja az 1702-es Conscriptio is, amely megemlíti, hogy Olasz falu 5 éve puszta és az adatszolgáltató öregek szerint a török korban Mufti Kaduja birtokolta. Olasz régi „olasz” lakóinak sorsáról nem sokat tudunk. Va­lószínű, hogy már a török ide- érkezésekor elmagyarosodtak. 1400 körül még egy határvil­longással kapcsolatos bírásko­dásban találunk konkrét olasz­franciás neveket: Ángyán, Pó­rus, Leperes, Kolradus, a török után közvetlenül így valószínű­síthető leránt és Prevous (Pre- voz) neveket, és földrajzilag ilyen hangzású falunevet és dűlőket, mint Berán, Kanabel- la, Cerina stb. Balatinás J. Jókai megírta, Pollak megrajzolta Szigetvár viadala - képekben Hiába mondogatta Szolimán a nyakára járó bécsi követek­nek, hogy „Szigetvárt pedig leromboljátok!", a magyar urak sehogysem hajlottak erre a cselekedetre. Egyszer aztán a szultán megunta a sok ta­gadó választ, felkötötte kard­ját és így szólt: „No hát megyek érte és elveszem ma­gam!" — A történetet Jókai fogalmazta meg így A sziget­vári vértanúk című munkájá­éban. Ez a remekműnek egyáltalán nem nevezhető alkotás nyom­tatásban egyes források sze­rint először mint drá'ma jelent meg az 1860-as években. Is­mertté viszont a színpadi vál­tozat révén vált. Mint Mik­száth írja róla: „Eredeti da­rabjai közül A szigetvári vér­tanúk tetszett leginkább és jövedelmezett legtöbbet. Fele­sége alakítása hozta a sikert, amiért hálás volt iránta s ah­hoz az értékes mente-ékszer­hez, melyet a közönségtől ka­pott Anna szerepében, mind­járt az első honoráriumokból egy cobolyprémes mentét csi­náltatott neki hatszóz forinton, ami akkor igen csinos polgári összeg volt egy „ruhadarab­ért." Azt, hogy az első változat­tal maga a szerző sem lehetett túl elégedett, bizonyítja, hogy néhány évvel később elbeszé­lésként is 'megírta a darabot. A történet bekerült a Magyar nemzeti vértanúk című kötet­'Il­ibe is. A Franklin Társulatnál 1895-ben megjelent a könyv érdekessége, 'hogy rajzok is készültek hozzá. A képeket a kor egyik legismertebb illuszt­rátora, Pollak Zsigmond mun­kái. Pollak 1837. február 8-án született Pozsonyban. Bécsben tanult az akadémián, majd pesti képeslapoknak dolgozott. A századforduló előtt - ismer­ték ugyan a fényképezést a lapok többnyire <mégis ügyes rajzolókat alkalmaztak. Közéjük tartozott Pollak Zsigmond is, aki — akárcsak Jókai — 1857-től ál­landó munkatársa volt a Va­sárnapi Újságnak. Jókai megírta, Pollak meg­rajzolta a szigetvári csata tör­ténetét. Az 1895-ös kiadvány lapjain ott sorakoznak a török és magyar résztvevők, Zrínyi és Szolimán portréja mellett meg­található a könyvben II. Szu- lejmán és I. Miksa arcképe, néhány harci jelenet, vala­mint a vár, ahogy az ostrom előtt kinézhetett. Az illusztrációk színvonala meglehetősen változó, a csata­jelenetek többsége csak váz­latos, elnagyolt. A portrék kö­zül II. Szolimán és Zrínyi képe a leginkább kidolgozott. Az utóbbi kép egyébként kétszer is megtalál'ható a kötetben. Ez díszíti a címlapot is. sőt ez az egyedüli olyan illuszt­ráció, ahol készítőjének nevét is feltüntették. Ferenci Demeter Zrínyi kirohanása SZÜLETTEK: Vörös Luca, Árvái Szabolcs, Abai Dávid, Szavai Hen­rietta, Márton Anikó, Marton Ba­lázs, Fehér Tamás, Kovács Viktória, Szász Péter, Antal Gergő, Papp Sá­muel, Kocsmár Nina, Strasszer Vik­tória, Bohár Áron, Bence Anita, Vollár Andrea, Várhelyi Vivien, Púja Szabina, Gergics Roland, Gelencsér Máté, Varenge Gergő, Szakács Dá­niel, Hauer Bettina, Nagy Tímea, Schneider Kitti, Istokovics Miléna, Bogos Rózsa, Kovács Krisztina, Ka­szás Péter, Bernáth Gábor, Halász Gergely, Kiss Levente, Kapocsi Ger­gely, Lajtai Szilvia, Mizsai Hermina, Szabó Róbert, Horváth Norbert, Méder Árpád, Papp Virág, Gazdag Lívia, Kecze Mónika, Schultz Lívia, Papp Zsuzsanna, Wilhelm Tímea, Schvedics Zoltán, Vörös Zoltán, Ka- luczki Barnabás, Sántha Gergely, Hartmann Olivér, Simon Viktória, Csuka Tibor, Papp Dániel, Sztojka Andrea, Mihálovics Eszter, Barics Já­nos, Fölföldi Norbert, Szántó Ma­rianna, Szili János, Dúsa Dániel, Börzsönyi Béla, Szabó Viktória, Rá- nics Csilla, Nemes Bernadett, Bánó Gábor, Menyhei András. Hegedűs Ákos, Vaneff Krisztián, Holecz Jenő, Bors Sándor, Horváth Katalin, Gá­bor Zsófia, Bányai Ágnes, Egyed Ka­talin, Müller Boglárka, Jákovics Attila, Blaskovics Zoltán, Gyurka Dá­vid, Sinku luHit, Mészáros Fülöp, Marosszéki Csaba, Szilágyi Gergő, Horváth GásDár, Maxim Borbála, Horváth Szilvia, Ulrich Brigitta, Sza­vai Éva, Tóth Anita, Büki Dávid, Szabó Gergő, Lábas Nikolett, Kom- lósi Katalin, Frey Anna. Jakab Ve­ronika, Naav Sándor, Kleeberg Ba­lázs, Molnár Laios, Schév Balázs, Kaszás Andrea, Bévárdi Ágnes, Fo­dor Zsuzsanna, Kovács Roland, Gru­ber Ivett, Bognár Judit. Bárant Bri­gitta, Horváth Zsófia, Kovács Anna, Németh Beáta, Révész Gábor, Szep- per Norbert. HÁZASSÁGOT KÖTÖTTEK: Szend- rődi Miklós és Dallos Edit, Papo Ró­bert és Köttő Klára, dr. Pálfi Zoltán és dr. Mezővári Anna, Zentai József és Amrein Györgyi, Baranyai Mihály és Haidu Hajnalka, Kiszner Kálmán és Endrédi Andrea, Végvári Miklós és Heizler Kornélia. Tröszt Gábor és Hollósi Gabriella, Ru-n Sándor és Fekete Mónika, dr. Schalli Gábor és Simonfai Éva, Eismann György és Molnár Ágnes, Rafai László 4s Ba- reith Margit, Acsádi István és Hor­váth Zsuzsanna, dr. Kenyeres András és Hortobágyi Helaa, Szabó Gyula és Tóth Ibolya, Gédert Zoltán és Ficsor Agnes, Gyöngyi István és Fü- löp ludit, Veres Miklós és Balogh Zsuzsanna, Csernik Pál és Szita Mária, Vidákovics Gábor és Fábián Zsuzsanna, Aradi Ottó és Zsifkó Márta, Ratting Károly és óbert Csilla, Manulakisz Alexandrosz és Gálosi Aanes. Kersics Antal és Csir­ke Eta, Pál Csaba és Gvőrfi Beáta, Kiss Károly és Kassai lulia, Pálfi József és Somogyvári Erika, Müller János és Pozsgai Márta, Anka lános és Orsós Aranka, Siklósi Csaba és Schmidt Ildikó, Szurovka István Mik­lós és Mátyás Margit, Nagv László és Szekeres Zsuzsanna, Hunyadi László és Házverő-Török Irén, Ge­lencsér Imre és Polics Éva, Egri Gyula és Kult Zsuzsanna Margit, Unferdorben György és Dömösy Márta Emese, Tóth Zoltán és Páoay Mária, Kulin Csaba és Radó Edit Erika, Bernhardt Gábor és Csonka Ildikó Márta, Sánta Lajos János és Erdősi Tünde Marian, Kelemen Jó­zsef és Kolarics Ildikó, Faréder Ká­roly János és Fancsali Klára, Tóth Lajos és Baranovics Lívia, Balog Csaba és Szabó Márta, Horváth Fe­renc és Tóth Ilona, Sztankovics László és Lantos Erika. Barnovszkv Árpád, és Horhetz Ildikó, Váradi Imre és Laboda Gyöngyi, Kovács Sándor és Schiller Diana, Pao Fe­renc és Bien Viktória, Horváth Ru­dolf és Unti Zsuzsanna, Kolbert Imre és Naav Erika, Lombos Ottó és Bősz Rita, Hadobás Géza és Bajomi Mária, Szakó Lajos és Győrfi Éva, Vass Gvőző és Pintér Andrea, Halmi Tibor és Kecsumber Erzsébet, Szent- györgyi lános és Sziebert Szilvia, Rudolf Rudolf és Havel Margit, Ka­ros Csaba és Kiinger Ildikó, Kemmer Ferenc és Zádori Szilvia, Sebestyén Lajos és Kondor Erzsébet, Csertán Sándor és Bátai Helga, László Antal és Vonyó Mária, Kontár András és Tóth Zsuzsanna, Kovács Gábor és Tuncinger Tünde, Pálinkás József és Kovács Gabriella. Pacur Zsolt és Laboda Erika, Hrabovszki László és Márton Ildikó, Marát Adóm József és Peák Gyöngyi, Varga Sándor és Horváth Etelka, Haraszti Attila és Kungl Marianna, Recht János és Adám Csilla Gabriella, Slapsi László és Matovina Ágnes, dr. Gremsperger Gábor és Sármány Ka­talin, Baksa Csaba Lajos és Csek'ő Erzsébet, Csiga István és Dörgő Ju­dit Dóra, Véner Zoltán János és Balázs Ilona Gabriella, Molnár Gá­bor Csaba és Mikola Barbara, Czérna Sándor és Rajna Gabriella, Erb Ernő és Cserhát Gyöngyi, Nagy Jenő János és Szőnyi Ibolya, Gáspár Attila Miklós és dr. Bérdi Beatrix Agnes, Nagy István és Korb Etelka, Horváth Csaba és Szabó Csilla, Tapsonyi György és Rónaki Erika, Kiss Ernő István és Baruch Erzsébet Eszter, Ambrus József és Békefi Ber­nadett, Pavaneti Loredano és Karáth Agnes, Pető Attila és Józsa Éva, Pintér Sándor és Petro Ilona, Hil­debrand Károly és Czene Éva, Tö­rök Attila és Horváth Klára Teréz, Stetína Gyula és Szőke Gyöngyi, Tormási János és Paksi Gyöngyi, Jakabovics Lajos és Halas Éva, Mi- háldinecz Tibor és Vince Angéla, Bojás Lajos és Marton Tímea, Gon­dár Csaba és Lulkács Ágnes, Me- csár Lajos Péter és Gotthárd Anikó MEGHALTAK: Szabó János. Gla- vák Józsefné Czéhmann Regina, Schmidt Ödönné Reil Borbála, Ba­lázs József, Stenge Flóra Teréz, Ko­vács Lajos, Rudi Jánosné Hatos Má­ria, Bozsánovics György, Varga Jó­zsefné Farkas Erzsébet, Báli Béláné Gonosz Anna, Vincze József. Szolimán rohama

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom