Dunántúli Napló, 1986. április (43. évfolyam, 89-118. szám)

1986-04-12 / 100. szám

Vigyük sikerre megyénk gabona-és húsprogramját A megyei pártbizottság irány­elvei és a VII. ötéves népgaz­dasági terv alapján megyénk szakemberei is elkészítették a középtávú programokat. Ezek­ből egyértelmű, hogy az eddigi úton kell járni az agrárágazat­ban, de megemelt mércével, mennyiségi és minőségi szemlé­lettel. Nagyratörő tervek A termelés célja: a színvona­las belföldi ellátás és az ex­portfeladatok teljesítése. A belföldi ellátásban a lakossági igények kielégítése, az állat­állomány takarmánnyal való, és az ipar alapanyag-ellátása a kívánatos. Megyénkben a meg­termelt gabona 20—40 százalé­ka exportra kerül. Ez annak el­lenére is fokozandó, hogy a nemzetközi cserearányok 5 év alatt lényegesen romlottak. 1980-ban 209 dollár volt egy tonna búza és 168 dollár egy tonna kukorica népgazdasági árbevétele, ez 1985-ben 140, il­letve 130 dollár. A tervekben kiemelten kell kezelni a gabo­na- és húsprogramot, mert az egész gazdaságunk alapvető érdeke. Azok a termelési perspektí­vák, amelveket szakembereink kidolqoztak. mondhatjuk, egye­dülállóak. öt év átlagában, a meqelőző öt év legmagasabb átlagtermését, rekorderedmé­nyeit hozni és ezt meqyei átlag­tervként beállítani, önmagában is naqv doloq. Gondolom, az eredmények érdekében a me­gyei aabona- és hősprogram teliesítése kapcsán, fel kell tár­nunk mindazokat a lehetősé­geket, amelyeket eddig, a ter­melés folyamán nem, vagy csak részben vettünk figyelembe. Kezdjük a gabonaprogrammal. A mai baranyai agrárágazati eredmények, dicsekvés nélkül mondhatjuk, egyedülállóak a gabonatermelésben, minden összehasonlítást kibírva. Példá­ul: a legutóbb rendelkezésre bocsátott statisztikák alapján, az eqy lakosra jutó búzaterme­lés Ausztriában 187 kilogramm, Franciaországban 452, Bulgá­riában 403, Magvarorszáqon 560, Baranyában 847 kilo­gramm. Vagy: az egy lakosra jutó kukoricatermelés: Jugo­szláviában 468 kilogramm. Ro­mániában 550, az USA-ban 456, Magyarországon 601, Ba­ranyában 1553 kilogramm. Szakembereink mind a két fő gabonanövény termelési körül­ményeit és tapasztalatait évről- évre elemzik és közreadiák. Az összes termelési hatótényezők közül az időjárást, benne a csapadékviszonyokat, nem tud­juk befolyásolni, de szubmedi- terrán éahajlatunk a jelenle- ainél többre ad lehetőséget. Eayértelmű viszont, hogy az ál­tolunk befolyásolható fajta- kérdés, talajerőgazdálkodás, magógyelőkészítés, növényápo­lás, és a többi agrotechnikai kérdés mind szubjektív, tehát megoldható. Fajtakérdést illetően, úgy ér­zem, rendben vagyunk, mert az általunk alkalmazott búza- és kukoricafajták potenciálisan 35 40 százalékkal többet tud­nak, mint amit nálunk, Bara­nyában teremnek átlagban. Az egyéni üzemi táblarekordok ugyanis azt bizonyítják, hogy volt már 10,6 tonna búzánk és 14,6 tonna kukoricatermésünk is hektáronként. Kevesebb hatóanyaggal A következő lépés, hogy ta­lajerőgazdálkodás szempont­jából biztosítani kell a kívána­tos tápanyagmennyiség mellett a talajerőállapot fenntartását, sőt néminemű fokozását. És e kérdésben a teljes összhangot a hatóanyagok között! Nézzük konkrétan. Az 1984-es rekord­nak számító évben a 6,1 ton­nás megyei búza-átlagtermés­hez felhasználtunk 415 kilo­gramm vegyes hatóanyagot, holott 342 kilogrammot kellett volna felhasználni, miután 100 kilogramm búza, 5,4 kilogramm vegyes hatóanyaggal megter­melhető. A többlet hatóanyag­felhasználás megyei átlagban, 73.3 hektáronként 73 kilogramm. Ennek a forintértéke mintegy 40 millió a megyében, ami le­fordítva azt jelenti, hogy min­den hektárra közel 600 forint értékkel több műtrágyát ada­goltunk ki a szükségesnél, vagy nem biztosítottuk a többi, olyan szubjektív feltételt, ami ezt a műtrágyahasznosí­tást lehetővé tette volna. Ha ugyanez évben a kukorica ható­anyagszükségletét és felhasz­nált műtrágya hatóanyagát vizsgáljuk, ott az derül ki, hogy hektáronként 16 kilogrammal több műtrágyát használtunk fel a szükségesnél. Ami arányai­ban a talajerőállapot fenn­tartását feltételezi, és nem je­lent pazarlást. Az 1984-es tapasztalatokból azonban egyértelmű, hogy nem vagy csak részben biztosítot­tuk azokat a nyomelemeket, amelyek nélkül ma a magas termésátlag, vagy -hozam nem érhető el. Ilyen vonatkozásban külön fel kell hívni a figyelmet a mangán, a magnézium, a vas, a cink, a bár, a réz és a kobalt nyomelemekre, amelyek részbeni, vagy telies hiánya termelési elképzeléseinket mea- hiúsítia, vagy visszaveti. A té­nyezők teljes összhangját tehát biztosítani kell. Ezek a nyom­elemek levéltrágvázással vagv kombináltan. fejtrágyózóssal iuttathatók ki. A Baranya Meqyei Növény- védelmi és Agrokémiai Állo­más egyébként teljes megyei tápanyagkataszterrel rendelke­zik. Számítógépes elemzés se­gítségével bárkinek, bármikor, akármely táblájának táp- és hatóanyagtartalmát produkálni képes. Sajnos, a szolgáltatást nem veszik rendszeresen igény­be, például a legjobbnak em­lített 1984-es évben" negyven­ezer hektárra nem kértek táp­anyagtartalmat bizonyító észre­vételezést az üzemek, hanem csak ad hoc jellegqel végez­ték el ezeken a területeken a tó oanyaqgazdál kodást. Úqy érzem, itt kell szólni a szerves hatóanyagtartalmú trá­gyákkal való gazdálkodásról és a talajerő-visszapótlásról. A megye állatállománya évente 14,6 millió mázsa istállótrágyát termel. Ennek 8,5 százalékát használjuk fel, ami 1,2 millió mázsa. A többivel, mint azt a kifizetett bírságok bizonyítják, nem tudnak az üzemek mit kezdeni, vagy tárolják, vagy az élővizekbe engedik, vagy emi­att és a környezetszennyezés okából örök perben-haragban vannak a hatóságokkal. Mű­trágyafelhasználásunk döntő többségét kiválthatnánk szer­vestrágyával. A gabonatémában külön figyelmet érdemel a betakarí­tási veszteségek kérdése. A matematika itt is egyértelmű. A gyártóművek garanciája sze­rint 4 százalékon belüli vesz­teségmentes gabonaaratásra képesek a jelenlegi, modern kombájnok. Ahol mértünk az elmúlt években, a táblánkénti veszteség kevés helyen volt 8 —10 százalék alatt. Ezen is ér­demes elgondolkodni. Ha az ország összes termé­se 17,5 millió tonna, akkor eb­ből Baranya a fentivel 6,6 szá­zalékkal részesedik. Az orszá­gos növekedés 2 millió tonna (15,5-ről 17,5-re, a tervidőszak véqérel. Ez a növekedés 13 százalékos országosan, a ba­ranyai növekedés 15 százalé­kos. 1986-ban országosan 16 millió tonna nabonát kívánnak termelni, ebből ha 1986-ban sikerül, az 1 152 000 tonnát el­érnünk — a baranyai termés­arány 7,2 százalék. Megelőzhető gondok " A következőkben a húsprog­ram teljesítéséről és az állat- tenyésztés néhány kérdéséről. Megyénk eredményei, az állat­tenyésztésben lévő, és azzal megegyező, országos tenden­ciák ellenére, egyértelműen po­zitívak. Országosan 146 kilo­gramm az egy lakosra vetített hústermelés, Baranyában ez a szám a 260 kilogrammot köze­líti. 100 hektár mezőgazdasági A gabonaprogram alakulása a VII. ötéves tervidőszakban Baranya me gyében Megnevezés terület hektár ötéves termésátlag, tonna összes tonna kerekítve Búza 60 000 6,3 380 C00 Kukorica 83 000 8,5 706 000 Árpa 12 000 5.8 60 000 Zab 1 700 4,— 6 800 összesen: 1 152 800 területre országosan 28, Ba­ranyában 30 számosállat jut, ezzel 8. helyen vagyunk a me­gyék rangsorában. Ezen be­lül kiemelkedő a sertés szá­mosállat-sűrűségünk, ebben or­szágos 141, Baranyában 180 a 100 hektár mezőgazdasági te­rületre jutó számosállat darab. Ha az 1000 lakosra jutó állat­sűrűségünket értékeljük, még érdekesebb képet kapunk. A KGST-országokban 393, Ma­gyarországon 178, Baranyában 209 az ezer lakosra jutó szarvasmarha. Sertésben KGST 354, Magyarország 921, Bara­nya 1247 darab sertést tart ezer lakosra számítva. Ami az állattenyésztést illeti, itt elsősorban a tartási körül­ményekről kell szólni. Az alap­elv az, hogy az állat biológiai igényeinek megfelelő tartási körülményeket biztosítsunk. Úgy vélem, ez férőhelyeink nagy többségében adott. Nem sza­bad elhanyagolni viszont ezen belül a legegyszerűbbeket: a szellőztetést, az épületek kar­bantartását, a technológiának megfelelő trágyaeltávolítást és a takarmánykiadagolást. Mert ezek, vagy némelyikének elha­nyagolása okozza az úgyne­vezett tartási betegségeket, nehézségeket, amelyek eredmé­nye legtöbbször a magas állat­elhullás. Tehát megelőzhető problémáról van szó. A takarmányozási költségek az összes költségen belül, ál­latfajtól függően elérhetik a 40—60 százalékot. Tehát alap­jaiban meghatározók. Itt is az állat biológiai igényeiből kell kiindulni, és az állatokkal olyan takarmányt etetni, amelyekre szervezetük felkészült. El kell gondolkoznunk azon, hogy a VI. ötéves terv átlagában vizs­gált szálastakarmány-minták közül, amit a szarvasmarha- és juhállományunk elfogyasztott, mindössze 2 százalék volt az I. osztályú minőség, 53 százalék a II. osztályú minőség, 45 szá­zalék pedig a III. osztályú minősítést kapta. Ha ez az arány mondjuk a két szélső ka­tegóriában fordított lenne, a tenyésztési és tartási eredmé­nyeink és a takarmányozási költségeink 20 — 30 százalékkal jobbak, illetve kevesebbek let­tek volna. A másik kérdés: az összes szántóterületünk 14,6 százalé­kán takarmányt termelünk. Ezen kívül 42 ezer hektár a megye rét-legelő területe, amelynek 75 százaléka takar­mánytermelési célokat szolgál. Ha az időben és jó minőség­ben lévő betakarítást biztosí­tanánk, nem beszélve a több­szöri betakarítás gondjának megoldásáról, olyan takar­mánybázishoz jutna a megye, amely lehetővé tenné a jelen­legi terület csökkentését, és ezzel a költségek csökkentését is. Igaz, és elismert, hogy me­gyénk azon kevesek közé tarto­zik, amelyek a takarmány szempontjából önellátók. De gondjainkat lényegesen enyhí­tené, ha a fentiekre jobban odafigyelnénk. Dr. Álló Miklós, a Baranya Megyei Tanács mezőgazdaság és élelmezésügyi osztályvezetője A kétújfalui tsz hizómarhatelepe Fotó: Proksza László Énekeljük el a Himnuszt! I skolai ünnepség. Fehér ingek, piros nyakkendők, nemzeti lobogó, KISZ-zászló. Aztán a felszólítás: „Énekeljük el a Himnuszt!" — Azaz mostanában inkább csak így: „Felkérem az iskola kórusát, énekelje el a Himnuszt!" A Himnusz megszólal, de csak a kórus énekel. Az ünneplők ajka szorosan zárva. Énekelni kezdek, majd hamarosan észreveszem, hogy egyedül vagyok, márpedig a Himnuszt nem lehet egyedül énekelni. Régi közösségi emlékek élnek bennem egy-egy ünnepről, amikor falum apraja-nagyja együtt énekelt. Férfiak megzen- getett baritonja, öregasszonyok, gyerekek erőtlen hangja, asszonyok szopránja olvadt eggyé. S a közös ének össze­fűzte a teremben állókat, a pódiumon és a tömegben ének­lőket. Kit érdekelt, hogy nem volt hibátlan az éneklés, és ott is elhúzták, ahol nem kellett volna. Együtt szólt, a közös éneknek ereje volt, összetartott, felemelt, erőt adott. Aztán egyszer valamelyik ünnepségen a színpad mellé felakasztott hangszóróból felhangzott a Himnusz zenekari felvezető futama. Az ünnepség szervezője büszkén pillant- gatott a doboz felé, lám, a technikai haladás itt sem tűr lemaradást. A felszólítás ezután már így hangzott: „Hall­gassuk meg a Himnuszt!" — Pedig azt nem hallgatni kell, mint például a cigányzenét, hanem együtt énekelni. És nem énekeljük. Itt is az vált természetessé, ami a zene minden szférájában: közönség vagyunk és hallgatjuk. Azt mondják, az iskolások, a fiatalok már nem is tudják végigmondani Kölcsey ódáját, hát még a Szózatot, és ösz- szekeverik a kettőt. (Próbáltuk volna mi összekeverni a magyartanárnőnknél!) Csúnyán éneklik, elhülyéskedik a gye­rekek, hallani sokszor az iskolákban, inkább bekapcsolják a lemezjátszót. Van alkalom persze, amikor mindenki nekiveselkedve elharsogja Himnuszunkat. Persze, a focimeccseken, az aré­nákban, felhergelt állapotban. Ez a Himnusz-éneklés, nem hiszem, hogy az igazi volna. Inkább az, ahogyan a magyar válogatott énekelte egy emberként, átéléssel a nagy mér­kőzés előtt. Van persze iskola, amelyik gondosan megszervezett, kül­sőségekben is méltó március 15-i ünnepségén zengett a fa­lusi kultúrház nagyterme. A gyerekek ajka megnyílt, a Him­nusz megszólalt. Többen voltak az éneklők, mint a gátlá­sos vagy kajláskodó kamaszok. Mert volt tanár, tanári kar, amelyik odafigyelt erre. A Szózatot persze itt is lemezről hallgatták meg a végén, mivel a gyerekek nem ismerik iga­zán, és a dallama is nehéz. De megbeszélték, hogy minden osztály gyakorolni fogja mindkét nemzeti dalunkat. Tavasz van, nemzeti ünnepek sora. S az ünnepélyek nyitó- és záróaktusaként felcsendül a Himnusz, a Szózat, az Inter- nacionálé. Énekeljük el végre közösen! Gállos Orsolya Nagyszülők A középső kislány a fő­zelékhez sem nyúlt. Sült húst eleve nem kért, a szeme már a süteményes tányért kereste. „Édességgel nem lehet jól­lakni, gyermekem!” — csat­tant édesanyja hangja, és a kislány szája legörbült. Szemlesütve ülte végig az ebédet, hang nélkül sírdogált. Csak akkor nézett föl, amikor az asztali • zajokból úgy vélte, már a sütemény van soron. A tányért akarta szem­revételezni, de a szeme ta­lálkozott a nagymama tekin­tetével. A mama melegen, cinkosan ráhunyorított. El­csípte ezt a' pillanatot az édesanyja is. Az édesanyja a mama lánya, aki annyit mesélt neki arról, hogy az ő gyerekkorában is meg kel­lett enni a spenótot, a kel­káposztafőzeléket, s ha nem, akkor bizony ő sem kapott süteményt. A kislánnyal együtt követte a mama lassú mozdulatát, de nem szólt. Látta, amint a kezével ta­karva, egyszerre két süte­ményt vett a tányérról és az egyiket szalvétával fogva, a zsebébe süllyesztette. A má­sikat megette, aztán ismét a tányér felé nyúlt. . . Nagyszülők. Velünk élnek, közöttünk. A korosabbak többsége három-négy vagy még több gyermeket nevelt. Nagyrészüknek úgy hozta a sors, hogy nemcsak maguk­nak, hanem a gyerekeknek is porciózniuk kellett az ételt, s már tízéves korban mun­kára kellett fogniuk a na­gyobbakat, hogy a piciket is legyen miből nevelni. A gye­rekek felnőttek, sokukat a városba vitte az élet, az öre­gek maradtak a régi házban. Húsvét táján már előre össze­készítik a sonkát, tojást, ki­választják azt a savanyúsá­got, befőttet, amit a gyere­kek, unokák legjobban sze­retnek, egyenlőre elosztják az ajándékpénzt és várják a levelet: hazajönnek-e húsvét- ra a fiatalok, vagy őket viszik magukhoz? Többségük még dolgozik, gyárban, hivatalban, üzem­ben, de alig múlik el úgy nap, hogy legalább egyikük ne nézné meg: hogy vannak a fiatalok, mit csinálnak az unokák. A hétvégét együtt tölti a család, ebédre hívják a qyerekeket, a vacsorát csomagolják és van idő hoz­zámérni az unokákhoz a ké­szülő kötött, horgolt puló­vert. mellényt. Esténként, amikor eavedül vannak, né­ha szóba kerül köztük, hogy iá lenne még egyszer és utoljára kicserélni a szek­rénysort, esetleg a nyáron elutazni valamerre, de a tervek kimondásával elszáll a vágy. Kicsit magukat is biztatva legyintenek, hogy van még arra idő, a gyere­keknek sokkal jobban kell a pénz. Lakásra, bútorra, kocsi­ra .. . És van még valami, amiben teljesen azonosak, függetle­nül attól, hogy déd- vagy nagyszülők, hoqy falun vagy városban élnek, hogy dolgoznak-e még, vagy már nyugdíjasok. Elég, ha ennyit kérdez tőlük az ismerős, a barát, a szomszéd vagy a kolléga; hogy vagytok? Pil­lanatok alatt úgy forgatják a szót, hogy á gyerekekről, az unokákról beszélhessenek. Előkerülnek a „véletlenül" épp náluk lévő fényképek, és boldogan mosolyognak, ami­kor hallják, amit ők tudnak legjobban, ők hisznek leg­mélyebben: szépek, szeretet- re méltóak a gyerekeik, az unokáik. Török Éva HÉTVÉGE 5.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom