Dunántúli Napló, 1986. február (43. évfolyam, 31-58. szám)

1986-02-15 / 45. szám

ízlés, pénz, hagyományok Egy belsőépítész birkózásaiból Tartalmas szervezeti munka, irodalmi sikerek Számvetés a dél-dunántúli írócsoport tavalyi munkájáról Sok eseményről, tartalmas szervezeti munkáról, irodalmi és személyes sikereikről szá­molhatott be Berták László, a Magyar írók Szövetsége Dél­dunántúli Csoportjának titká­ra az irócsoport szerdai gyű­lésén. Pákolitz István elnöki megnyitója után Berták László sorra vette az eseményeket, rendezvényeket, a körművelő­dési és műhelymunka lenfon- tosabb jellemzőit. A dél-dunántúli írócsoport- nak húsz tagja van: Baranyc megyében 14 (Csordás Gábor költőt, műfordítót az elmúlt év decemberében vették fel az írószövetségbe), Somogybán négy, Tolnában kettő. A há­rom megye alkotói rendszere­sen részt vesznek egymás ren­dezvényein és közös progra­mokat is szerveznek. Tavaly Berták Lászlónak, Csorba Győzőnek, Meliorisz Bélának, Takáts Gyulának és Tüskés Tibornak jelent meg könyve, Gállos Orsolyának és Rajnai Lászlónak műfarditás- kötete. Berták László, Hallama Erzsébet, Laczkó András, Papp Árpád, Tüskés Tibor különböző kötetek válogatásában és szer­kesztésében vettek részt. Csor­ba Győző költői és műfordítói életművéért Kossuth-díjbcn ré­szesült, Berták László, Csordás Gábor, Gállos Orsolya, Halla­ma Erzsébet, Takáts Gyula és Tüskés Tibor kitüntetést illetve nívódíjat kapott. Tavaly pécsi tartózkodása al­kalmával Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, Pécs országgyűlési kép­viselője látogatott a Jelenkor szerkesztőségébe, majd Lukács János, az MSZMP KB tagja, a Megyei Pártbizottság első tit­kára és Piti Zoltán, Pécs Város Tanácsának elnöke volt az író- csoport vendége. A kaposvári Berzsenyi Társa­ság alakuló ülése, a debre­ceni irodalmi napok, a Csoko­nai emlékülés, a szigetvári So- mogy-est, a miskolci Napjaink- est és több más hasonló meg­mozdulás is a dél-dunántúli írócsoport részvételével, tevé­keny közreműködésével zajlott le, mint ahogyan az ünnepi könyvhét, az Olvasó népért mozgalom is igénybe veszi se­gítségüket. Az írócsoport, a Je­lenkor szerkesztősége, a Vár- kónyi Nándor Könyvtár, a me­gyei és a városi tanács egy- egy kötet megjelenése alkal­mából irodalmi esteket rendez, amelveknek állandó és nagy­számú közönsége van: tavaly májusban Meliorisz Béla, de­cemberben Berták László köny­ve alkalmából került erre sor. Minden évben egy-egy dél- dunántúli kirándulást szervez az írócsoport. Tavaly Csehszlo­vákiában, Jugoszláviában, az NDK-bcn, Lengyelországban és a Szovjetunióban jártak tő­lünk írók, és Hollandiából, Ku­bából és az USA-ból fogadtak íróvendégeket. Tavaly bemutatkoztak a Pan­nónia Filmstúdió munkatár­sai az írócsoport klubjában, itt szokták levetíteni előzetesen a pécsi írók munkáiból készült tévéfilmeket is: így tavaly Hal­lama Erzsébet filmjét. A szerdai összejövetelen Varga Csaba, a Magyar írók Szövetségének titkára köszön­tötte az írócsoportot, és tol­mácsolta az elnökség értéke­lését, mely szerint a Pécsett és Debrecenben működő író- csoport a legjobb a vidéki csoportok között. Ezután Var­ga Csaba az írószövetség köz­gyűlésére való felkészülésről tájékoztatta a megjelenteket. A vitában felszólaltak: Fischei János, a Megyei Tanács osz­tályvezetője, Mezei József, a Megyei Pártbizottság munka­társa, Berták László, Csorba Győző, Csordás Gábor, Ga­lambos/ László és Szederkényi Ervin. Pálinkás György az If­júsági Házban működő fiatal írók körének munkájáról és antológia-terveiről tájékoztatta a hallgatóságot, Tüskés Tibor pedig a Pannónia Könyvek­ről. A Megyei Könyvtár kiadá­sában tavaly megjelent: Mar- tyn Ferenc: Ulysses-rajzok, Tüskés Tibor: Babits és Pécs, Fülep Lajos Baranyában, Haas Mihály: Baranya és Weöres Sándor: Hideg van című kö­tete. Az idén hat mű kiadására kerül sor. G. T. Igazán stílszerűek vagyunk Novotny Béla belsőépítésszel: a Szindbád nevű kis pécsi bár­ban beszélgetünk, amelynek berendezését, belső tereit ő tervezte. A helyiség kicsi, a vendég mégsem érzi magát be­szorítva az asztalok és padok közti szűk helyre, a barnára pácolt faburkolat kellemes han­gulatot ad. Mindezt kitalálni a belsőépítész feladata. Novotny Béla 36 éves. Tizen­egy évvel a diploma megszer­zése után, túl a pályakezdés nehézségein, c gyári tapaszta­latok és csalódások betakarí­tása után három év óta sza­badúszó: jól menő belsőépí­tész, ismert lakberendező. — Sokfelől érkeztünk a főis­kolára, egyesek a kirakatren­dezésből, mások a kárpitos­szakmából. En asztalosságot tanultam: a fa iránti vonzal­mam azóta is megmaradt — mondja. Első feladatként a Pesti Vi­gadó nagytermének széksorait kellett megterveznie, de aztán valaki más kapta a munkát. Utána a Hilton Szálló mosdó­jában a csempe kiosztását vé­gezte. Végül felmondott a ter­vező vállalatnál, mert úgy érez­te, a diplomában dicséretes jelesre minősített tudását nem honorálták eléggé („egyéb­ként gyakran voltak velem fe­gyelmi problémák", teszi hoz­zá ironikusan), öt évet töltött a mátészalkai bútorgyárban: kiállítások, BNV-sikerek, egyéb díjak emlékezetesek ebből az időből (meg egy szekrény, ami­be soha meg nem valósuló ter­veit gyűjtötte), ám hiába sze­rette volna bútorait a boltban viszontlátni, azok még a null­szériáig sem jutottak el. A pé­csi bútorgyárba jött, de az üzemi viszonyok a hetvenes évek második felében már nem kedveztek a tervezőknek. „Ami­kor a pályát kezdtem, egy ke­zemen meg tudtam számolni a bútorgyárban dolgc/zó forma- tervezőket. Azóta egy-két ujja­mat már becsukhattam." — Irigyelt státus a szabad- úszóké... — Igen, mert azt hiszik, nincs főnököm. Pedig van: a minden­kori megrendelő. Megadja a feladatot, fizet érte és kemé­nyen követel. — Milyen munkákat vállal, és hogyan szerzi a megbízáso­kat? — Én munka után még nem mentem, eddig mindig hozzám jöttek. Dolgozom az Atlas ki­állításrendező szakcsoportnak, egy-egy árubemutató tervezé­se, kivitelezése, grafikai mun­kák, a művezetés a dolgom, ott vagyok a pécsi, a szegedi » ~ A „Kék madár" butik belseje ipari vásáron, a BNV-n. Ren­deztem a cipőbörzét, vállalom állami és magáncégeknek bol­tok, lakások belső berendezé­sét, bútorok, világítás stb. egye­di megoldását. Például úgy, hogy szól a tervező, aki az épületet csinálta. De ha az em­bernek forgalomba kerül a ne­ve, ismerősök ajánlják egy­másnak. — Kik a privát megrendelői? — Nem tudom, az én ta­pasztalataim alkalmasak-e az általánosításokra: kisiparosok, kiskereskedők, orvosok. — Jól keres? — Jól. De sokat dolgozom érte. A városok, nagyközségek ut­cáit járva az utóbbi időben jól láthatóan megszaporodott azoknak a kis boltoknak, pavi­lonoknak a száma, amelyek nem kizárólag, de többségük­ben magánkezelésben vannak, s külső-belső kivitelükben elő­nyösen különböznek a koráb­ban egymáshoz túlságosan is hasonlító ilyen épületektől. Újabb ízlés jegyében fogantak, és — leszámítva a divat min­dig meglévő túlzásait — sze­rencsésen befolyásolják egy- egy utca vagy városrész képét. — A kisiparosnak, kiskeres­kedőnek elsőrendű érdeke, hogy a boltja elegáns, jó íz­lésű legyen. Az esetek több­ségében pénze is van az igé­nyes megoldásokra, és nem kötik a kezét olyan szigorú el­számolások, mint az állami cé­gekét. Itt lép be az én szere­pem : ő megadja a feladatot, én többféle variációban kidol­gozom a tervet, ő választ. Ter­mészetesen ez birkózás, néha valóságos küzdelem a hellyel, a pénzzel, az anyagok válasz­tékával, a megrendelő elkép­zeléseivel. Viszont elismerik azt, hogy én értek hozzá job­ban, mert nekem ez a szak­mám. Gyakran jobban meg tu­dom fogalmazni, mit akar a megrendelő, mint ő maga. Az optimumot próbálom kihozni: abból indulok ki, milyen he­lyen érezném jól magamat én mint lakó, mint vevő vagy ven­dég. — Hivatalaink elég rugal­masak az ilyen tervek elbírálá­sában? — Igen. A problémát én az általános kultu rá latlanság szintjében látom, pontosabban a hagyományok iránti tiszte­letlenségben. Alkalmam volt látni Finnországban, ahol az építészet, a tárgykultúra, for­matervezés kiemelkedően ma­gas színvonalú, hogy az újat — épületet például — nem a régi megsemmisítése árán hoz­ták létre. Nálunk a felelősök sokszor elhamarkodottan dön­tenek egy-egy ház, házsor le­bontásáról. De mostanában jó irányban változunk: örvendetes jelenség, hogy az új formákra, egyéni stílusú berendezésre va­ló törekvés már nem néhány magánkiskereskedő törekvése: ez visszahat az állami szektor­ra. Pécsnek is megvan a maga sajátos légköre, mint egy nóg­rádi falunak vagy az őrségi Pityerszernek. Egyre több épí­tész találja meg az ide illő for­mákat. — Szindbád, Kék Madár Bu­tik, Pizzeria, Magyaregregyi la- luház — megvalósult tervek. Van valami közös stílusjegy bennük? — Szeretném, ha kiderülne, hogy nekem van egy sajátos stílusom. De ebből a szempont­ból ma még nem vagyok kész, ha akadt is már szakember, aki azt mondta: „ez a rajz olyan, mint te". Most nincs olyan szekrénye, ahova soha meg nem valósult terveit gyűjti. De vár egy igazi, sok energiát lekötő feladatra. „Ahol nem kell megalkudni, mert a jó műhöz minden fel­tétel együtt van." G. T. „Boldog, aki énekelhet—és az is, aki hallgatja...” Látogatás Agócsy Lászlónál Agócsy László zenepedagó­gus, Pécs zenei életének ki­emelkedő alakja, tizenöt éve vonult nyugdíjba — de mint mondja, semmi esetre sem nyugalomba, hiszen a muzsi­ka világában élő volt tanít­ványok, kollégák ma is meg­keresik, hogy tanácsait, véle­ményét kérjék. Köztük sok külföldi is, hiszen Agócsy ta­nár úr több alkalommal tar­tott módszertani kurzusokat olasz és spanyol nyelvterüle­ten. Munkája nyomán azóta határainkon túl is új, az ot­tani népdalra alapozott tan­könyvek!, módszertani kiadvá­nyok jelentek meg. Legutóbb az elmúlt év októ­berében lépett a nyilvánosság elé, amikor felidézte Kodály Zoltán 1945. évi pécsi tartóz­kodásának emlékét, s a mes­ter zenei neveléséről szóló programjának itteni meghirde­tését. — A Kodállyal való találko­zás sorsdöntő volt egész éle­temre. Egy Vigadó-beli hang­versenyen láttam őt először 1929-ben, s vállalkozó fiatal­8. HÉTVÉGE emberként műveket kértem tő­le egy levélben. Kodály ele­get is tett kérésemnek, így a polgári fiúiskola általam ve­zetett énekkara szólaltatott meg először Kodály-kórusokat Pécsett 1931-ben: a Süket só­gort, a Lengyel Lászlót és az öt tantum ergót. — Mit jelentettek ezek a müvek az akkori zenei közeg­ben? — Meglepetésként hatot­tak, mert a már-már elfele­dett magyar népdalok dallam­világa valami egészen újat hozott a preklasszikus kóruso­kat idéző formavilág mellé, üdeségével, frissességével mindez teljesen elütött az ak­kori kórusművektől. A gyere­kek szívesen énekelték, és hamar megtanulták a Kodály- műveket. Ebből a szempont­ból sokat jelentett, hogy oda­haza, a Szegeden meg Horgo­son hallott magyar népdalok jelentették első zenei élmé­nyeimet. Aztán meghatározó volt Pécsre történő megvá­lasztásom után, alig húszéve­sen, a Pécsi Dalárdával és a Dóm Kórusával való találko­zás is. — Kodály zenepedagógiai módszereivel hogyan ismerke­dett meg? — A finnugor kongresszu­son, 1928-ban találkoztam elő­ször a relatív szolmizációval, majd 1936-ban Kodálynak is bemutattak. Ezután rendsze­resen beszámoltam neki mű­sorainkról, és ő mindig reflek­tált ezekre, tanácsokat is adott. Pécsi tartózkodása ide­jén, 1945-ben Kodály útmu­tatásai nyomán indítottuk el a zeneiskola azon tanfolya­mát, amely előbb zenére ok­tatott, és azután hangszerre, továbbá a népdalokból ki­indulva vezette el növen­dékeit a nagy mesterek műveihez. Ez a koncep­ció azóta világkarriert futott be. Ezt terjesztettem tíz éven keresztül, 1967-től a pécsi ze­nei táborban, ahová soican eljöttek külföldről is, hogy megismerjék Kodály zenepe- dagóiáját. Itteni előadásaim révén hívtak meg azután hat alkalommal Olasz- és egy íz­ben Spanyolországba. Ézek- kel a tanítványokkal, kollé­gákkal azóta is élénk a kap­csolatom. Agócsy László első pécsi kórusa a polgári fiúiskola ta­nulóiból szerveződött, akikkel 1931-ben a Kodály-műveket, 1933^ban Pierné: A gyerme­kek keresztes-hadjárata című művet mutatta be, az utóbbit a Pécsi ünnepi Játékokon. A Pécs Városi Zenekonzervatóri­um, a későbbi Zeneművészeti Szakiskola, illetve zeneművé­szeti főiskola tanáraként is mindvégig vezetett kórust: 1928—45 között egy munkás­énekkart, a MÁV „Ébredés" Dalkörét: 1929-ben létrehozta a hatvan tagú Szeráfi kórust, ami harminc éven át műkö­dött, s mutatott be kortársi és régi műveket, egyháziakat és világiakat egyaránt. Min­denki tagja lehetett a kórus­nak, aki tudott és szeretett énekelni. Három évig a méltán nagyhírű Pécsi Dalárda élén is állt Agócsy László a har­mincas évek elején. Szeretet­tel emlékezik a szakiskola le­ánykórusára, melyet 1952—61 között vezetett, s a zenei pá­lyára készülő fiatalokkal igen komoly műsorokat szólaltatott meg. Aztán könyvek egészítik ki ezt a pálya rajzot, a több mint harminc éve használt, 12—13 kiadást megért szolfézs példatárak, tankönyvek az al­só- és középfokú zeneoktatás számára. Agócsy László egészségben, az őt jellemző derűvel ért el életének nyolcvanadik évéhez: — Ma is figyelemmel kisé­rem mindazt, ami a zenében történik — mondja. — Szíve­sen állok a hozzám forduló kolléqák rendelkezésére, ki- jegyzem és meghallgatom a Magyar Rádió zenei program­jait. Nagy öröm, hogy egyre több kórusművet tűznek műso­rukra. A zene a legnagyobb boldogságot jelentette az éle­temben, s azt tartom, boldog aki énekel, aki hallgatja, és az is, aki vezényelheti az éneklőket. Gállos Orsolya

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom