Dunántúli Napló, 1986. február (43. évfolyam, 31-58. szám)
1986-02-15 / 45. szám
IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT •# 111 Ttúúh Cfith 7S bHU ' TAKATS GYULA vmoí; Enni MvalybikáLn, AsaSta is gyakorta. Valami másba vetni mind, A pohár glóriája ház 07 LAC2KO ANDRAS: Takáts Gyulai. Pécs 100 PEXHÖ BERTALAN: Attdnd létexés fjegyeateií Taiits Cytda OiltiszeUtil) 10S KOCZKAS SÁNDOR: A derű. otthonossá» tényei (Tttháü Cyaíd: Tükrök szava - bttúk arca) 106 KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ: RendklvfiR állapotok <elbeaz«és) 111 BIHARI SÁNDOR versei t Tül«tem, Végszó 117 VIDOR MIKLÓS versei i jövevény. A napbaaéed 118 BEREMENYI C6ZA: EMorédó (regény. II.) 11» TAKÁCS ZSUZSA versei. A világ deszkéín. Töredék 128 SÁNDOR IVAN: Mint a aűrtüzek után égő hesssO csend {efceszélés) 12» RÁÜTI NAGY LAJOS. Jaj dea (vmdklos) IBS HÍTAKY HAJNAr, Szinéwrportrék Rácai háttérrel -Spitylk&m 137 RÓZSA ENDRE, Carme cnrneie (vm) 144 POMOGAIS BELA. Lake Hope 143 ZALA« TIBOR, erotomantikos nocturne . TOSKÍS TIBOR: Pi&mky János (tanulmány, lA-í’s J.kes r : (tanulmány, IV.) 13» Csűrös miklós , a \m h » *Üt (Srmttv too héttülí Küttokj líttl-f-mmogtátíA)!) U BALASSA PETER, A csapda koreográfiája (KrmcmborM. lÁszlé; Sátóatanpdj 172 HHI A Jelenkor februári száma A Pécsen szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén összeállítás köszönti a Kaposvárott élő Takáts Gyulát 75. születésnapja alkalmából. A költő versei és Martyn Ferenc portrérajza mellett Laciké András: Takáts Gyula és Pécs c. tanulmányát, továbbá Koczkás Sándor és Pethő Bertalan jegyzetét olvashatjuk az összeállításban. A szám szépirodalmi rovataiban emellett Bihari Sándor, Parti Nagy Lajos, Rózsa Endre, Takács Zsuzsa, Vidor Miklós és Zalán Tibor versei, Bereményi Géza új regényének részlete, valamint Krasznahorkai László és Sándor Iván elbeszélései kaptak helyet. —1 Futaky Majna „Színészportrék pécsi háttérrel” c. sorozatában ezúttal Spánylk Évát mutatja be. A tanulmányok sorában figyelmet érdemel Csűrös Miklós elemzése Kálnoky László műfordításairól, Kántor Lajos: Jékely Zoltán kolozsvári testamentuma c. írásának újabb fejezete, valamint Tüskés Tibor Pilinszky- monográfiájának negyedik részlete. A kritikai rovat élén Krasznahorkai László Sátántangó c. első regényét méltatja Balassa Péter esszéje. BIHARI SÁNDOR Végszó Asszonyom, miért kellett magának beszállni hozzám borravalóval a jéghideg mentőautóba ? Ülni a lábamhoz kuporodva? Rám vicsorgott az éggel az ablaküveg, vagy velem vicsorgott ki a fagyra? Bár aki voltam, már alig se voltam, maga mégis önmagával betakarta. Miért kellett ezt nekünk játszanunk Shakespeare-! méretekben? Szótlan is egymás végszava voltunk, hogy meghalnunk ne lehessen. RÓZSA ENDRE Carme carnale Téged anyád csak megszült; már ott ért ükanyáid méhében szép terved; a míves idő is úgy áradt sejteden át remekelve, hogy tartalma tebenned buggyanjon csuklóra, bokára, teljes rügyezésre; felmért egymillió év emberi arcú hiánya, s most tenyered tükréből bizva kitetszik a válasz. így lettél töredelmes taglejtése a múltnak, csókok összenövése ősi koroktól a máig, igy lettél te a gyémánt visszaütése a húsban, s im, ma sürögsz, hogy a napsugaraknak hűn eleget tégy, már tegeződsz a csodákkal, a köznapi ünnep-örömmel, rügy szemeiddel összenevetnek a mandulaszirmok. Lám, az idő beidegzettl Lágy reflexe ma oldott téged elő a növényi s állati terjedelemből. Fájtál már megelőző formáidban a létnek! Kallódtak hegedűk mély titkai térfogatodban: mindent tudtál zengeni, már csak önmagadat nem. Megszületéseddel most végre magára talált az emberi összhangzat, fejlődését betetőzve, szöcskék billentyűi között halkan kotorászva kísér téged a nyár — a bibék, a csigák kinyomulnak helyükből, szarvuk tapogatja dalod repesően, meri a te asszonyiságod terhes a nappal, a holddal, hárslevelekkel, méhekkel, gyerek-arcú jövővel, combod pillangója ha tárul, felkerekednek lassan az őstenger hullámai parttalan éjben, pikkelyes erdő ébred, szél apostola, páfrány mormol orkánt benned, sós zivatar viharoz rád, melleid ajzott fénybolygók kettéhasadása, osztódó kegyelem, mely ittasul égi rügyekben I Ó, aki férfi, értheti csak, milyen ó-s nagy igénnyel tódul bennem lényed, a sejtek hogy követelnekl Mert elvenni lehetne belőled; tenni azonban hozzád már lehetetlen: föld meg az ég a tanúm rál És — mert nincs rád törvény, te vagy minden törvénye — igy alakult ez a vers is, törvényeid szerinti M inthogy a fagyba dermedt dél-alföldi településeket a Tiszától majdnem a Kárpátok lábáig összekötő személyvonat a sínek mentén tanácstalanul őgyelgő vasutas zavaros magyarázatai s a peronra idegesen ki-kiszaladó állomásfőnök egyre határozottabb ígéretei ellenére sem érkezett meg („Hát, kérem, ez megint fölszívódott...” — legyintett kajánul savanyú képpel a vasutas), a mindössze két, csupán efféle, úgynevezett rendkívüli esetben pályára ereszthető rozzant, fapados vagonból és egy kiöregedett, beteg 424-esből összeállított mentesítő szerelvény a rá amúgy sem vonatkozó s máskülönben is hozzávetőleges menetrendhez képest jó másfél órás késéssel indult csak el, hogy a Nyugat felől hiába várt személy elmaradását meglehetős közönnyel és tétova beletörődéssel fogadó helybéliek ilymódon mégiscsak cél hoz érjenek a szárnyvonal még hátralevő, közel ötven kilométeres útján. Mindez már senkit sem lepett meg igazán, hiszen az uralkodó állapotok természetesen ugyanúgy éreztették hatásukat a vasúti közlekedésben, mint bármi másban: a megszokások rendje megkérdőjeleződött, a mindennapi beidegződéseket szétzilálta egy megfékezhetetlenül terebélyesedő zűrzavar, a jövő alattomos, a múlt felidézhetetlen, a hétköznapi élet működése pedig kiszámíthatatlan lett, egészen a belenyugvásig, amikor már az sem elképzelhetetlen, hogy egyetlen ajtó nem nyílik többé, és a földben a búza befelé nő, mert a bomlasztó ártalomnak csupán a tünetei voltak észlelhetők, az ok észrevétlen és megfogalmazhatatlan maradt, így aztán nem is lehetett egyebet tenni, mint szívósan rávetődni mindarra, ami még megragadható, amiként tették most is az emberek a falu állomásán, a jogos, de többnyire korlátozott ülőhelyek reményében megrohamozván a fagytól nehezen nyíló ajtókat. A fölösleges küzdelemből (mert állva, mint nemsokára kiderült, senki nem maradt) a szokásos téli rokonlátogatása utón épp hazafelé igyekvő Pflaumné is jócskán kivette a részét, s mire félretaszigálva az előtte állókat s apró termetét meghazudtoló erővel föltartóz- totva az utána nyomulókat, végre sikerült a menetiránnyal szemben egy ablak melletti ülést megszereznie, jóidéig nem is tudta különválasztani föiháborodását a kíméletlen tülekvés láttán attól a bosszúság és szorongás között hullámzó érzéstől, hogy első osztályra váltott jegyével itt már mit sem érve a fokhagymáskolbász, a vegyespálinka és az olcsó dohány maró bűzében, ordibáló, böfögő „közönséges parasztok” szinte fenyegető gyűrűjében lesz kénytelen elviselni a manapság amúgy is kockázatos utazás egyetlen húsbavágó kérdését, azt ugyanis, hogy egyáltalán hazajut-e még. Teljes elszigeteltségben élő, s koruknál fogva már moz. díthatatlan nővérei sohasem bocsátották volna meg neki, ha évek óta rendszeres tél eleji látogatását ezúttal elmulasztja, így hát kizárólag miattuk nem mondott le erről a veszélyes vállalkozásról, holott — mint mindenki — maga is tisztában volt azzal, hogy ebben a helyzetben a legokosabb, ha nem teszi ki magát semmiféle kockázatnak. Valójában persze épp a higgadt körültekintésre volt a legkisebb az esély, mert akárha a levegő örökállandó összetételében történt volna hirtelen egy alapos, ám kimutathatatlan módosulás, a maga megközelíthetetlenségében mindeddig hibátlanul működő, megnevezhetetlen elv — mely forgatja, ahogy mondani szokás, a világot, s aminek egyetlen nyoma éppenséggel ez a világ — mintha egyszeriben veszített volna az erejéből, s emiatt aztán a veszély bizonyosságának gyötrő tudatánál is nehezebben volt elviselhető az a közös előérzet, hogy hamarosan bármi megtörténhet, és pontosan ez a „bármi" — a gyöngülésében mutatkozó törvény — volt nyugtalanítóbb minden személyes szerencsétlenségnél, s fosztotta meg egyre inkább az embereket a hűvös mérlegelés lehetőségétől. Eligazodni az elmúlt hónapokban mind gyakoribbá s ijesztőbbé váló rendkívüli eseméKrasinahorkai László nyék között már nemcsak azért nem lehetett, mert á hírek, a mendemondák, a szóbeszédek és a tapasztalatok egymással sehogysem voltak összefüggésbe hozhatók (mondjuk a november elején beállt, túlságosan korai, pengő fagyról, jó- néhány rejtélyes körülmények közt lejátszódott családi tragé. diáról, a cukor, a zsír és a be- főttesgumi botrányos hiányáról a boltokban, emberek eltűnéséről és temetők meggyalázá- sáról, a távoli főváros egyik hídjának váratlan megroggyanásáról és a szaporodó gyerekbandák garázdálkodásairól stb. stb.), hanem amiatt is, mert önmagában már egyetlen efféle újság sem jelentett semmit, minthogy úgy látszott, ezek csupán előjelei — ahogy egyre többen nevezték —• „egy közeledő katasztrófának". Pflaumné arról is hallott, hogy egyesek mór az állatok viselkedésében bekövetkezett különös változásokról kezdenek beszélni, s mégha ez — megelőlegezéseként egy későbbi állapotnak — pillanatnyilag felelőtlen riogatásnak tűnt is, any- nyi bizonyos volt, hogy ellentétben azokkal, akiknek ez az áttekinthetetlen káosz, az ő, Pflaumné meggyőződése szerint csak kapóra jött, tisztességes ember a lábát is alig merte kitenni hazulról, hiszen ahol Martyn Ferenc: Takáts Gyula Rendkívüli állapotok (részlet) példának okáért vonatok veszhetnek el, „csak úgy", ott, fűzte tovább magában, már „nem számít semmi”. Fölkészült hát rá, hogy útja hazafelé korántsem lesz olyan könnyű, mint volt az első osztály némi védettségében idejövet, hiszen ezen a „szörnyű vicinálison", gondolta idegesen, akár a legrosszabbal is számolnia kell, így — mint aki a legszívesebben láthatatlanná válna — egyenes derékkal, kislányosan összezárt lábbal, elutasító s kissé megvető tekintettel ült a helyekért folytatott civakodás lassan csöndesedő zsivajában, s míg feszült gyanakvással az ablaküvegen tükröződő, elmo. sódott arcok számára oly riasztó együttesét figyelte, szorongás és sóvárgás között hányódva hol a baljós távolságra gondolt, ami elválasztotta tőle, hol az odahagyott otthon hiányzó melegségét idézte föl: a könnyű bútoroknak és puha szőnyegeknek, a gondosan ápolt virágoknak és kedves kis csecsebecséinek azt a sugárzón nyugalmas rendjét, amely — jól tudta — egy világnyi kiszámíthatatlanság szigeteként a magafajta békés háboríthatat- lanságra berendezkedett magányos asszony számára az egyedüli oltalom és az egyetlen menedék. Értetlenül s némiképp irigy lenézéssel állapította meg, hogy . zajongó útitáfsai — nyilván a környék sötét tanyáin s falvaiban élő megannyi durva paraszt — még ezekhez a kényszerű körülményekhez is igen gyorsan képesek alkalmazkodni: mintha nem is történt volna semmi rendkívüli, körülötte meg-meg- zörrentek a zsírpapírba csavart elemózsiás csomagok, dugók pukkantak és söröskupakok hullottak az olajos padlóra, in- nen-onnan mór „a minden szépérzéket sértő”, de véleménye szerint „az efféle emberek között olyannyira mindennapos” csámcsogást is hallani lehetett, sőt vele átél lenben négyen a leg hangosabbak közül mór bele is kezdtek egy kártyapartiba — csak ő ült a mindenünnen fölhangzó emberi beszéd erősödő morajában még mindig mereven, szótlanul és fejét rendületlenül az ablak felé fordítva a bundája alá terített újságpapíron, s oly elveszetten és makacs gyanakvással szorította gyomrához kapcsos retiküljét, hogy jóformán föl sem fogtó, amint odakint —• elől — a mozdony, két piros lámpáját a hideg sötétbe vetve, bizonytalanul elindult a téli estében. Az elégedett morgás, amelyben, bár maga is fellélegzett, azért nem vett részt, a megkönnyebbülés okozta harsány fölengedettség azonban, hogy a hosszú várakozás és fagyoskodás után végre történik velük valami, nem tartott soká, mert a szerelvény, mintha váratlanul visz- szavonták volna az indításra szólító parancsot, néhány ügyetlen rándulással, alig öt- ven-hatvan méterrel a falu el- csöndesedett állomásától újból megállt; ám az erre fölcsapó elégedetlen ricsaj csakhamar értetlen-bosszús röhögésbe fordult át, s amikor aztán tapasztalták, hogy ez így is marad, és be kellett lássák, hogy útjuk — föltehetően a- menetrenden kívül közlekedő vonat továbbgyűrűző káosza miatt — az örökös nekilódulások és megtorpanások szomorú sorozata lesz, valamennyien derűs fásultságba zuhantak, a kényszerű beletörődésnek abba a tompa kábulatába, midőn egy valódi megrázkódtatástól való félelmében úgy tesz az ember, mintha csupán valami hibás működésről volna szó, aminek idegesítő ismétlődését a gúny horzsoló erejével kikezdheti. Noha az egymást követő „bemondások" nyers szelleme („Ha én is ennyit gon- dukodnék az asszony otthun az ágyba...!") természetesen megbotránkoztatta érzékeny lelkét, az előzőt folyton fölülmúlni akaró otromba tréfák — egyébként egyre csöndesedő — záporában azért Pflaumné is oldódni kezdett kissé, s olykor egy sikerültebb megjegyzés hallatán — meg persze az erre felharsanó röhögés ellen sem volt valódi oltalom — maga sem bírt egy-egy szégyenlős mosolyt visszafojtani. Lopva, óvatosan már meg mert kockáztatni egy-két villámgyors pillantást, ha közvetlen szomszédaira még nem is, de a távolabb ülők felé, s most a bamba jókedvnek eme torz hangulatában — hisz így, a combukat csapkodó férfiakkal s a tele szájjal vihogó kortalan asszonyokkal, ha valamelyest ijesztő maradt is, távolról sem látszott már annyira veszedelmesnek a vagon közönsége, mint az elején — megpróbálta mérsékletre inteni aggodalmas képzeletét, és igyekezett meggyőzni önmagát, hogy azokkal a lappangó fenyegetésekkel, amikkel érzése szerint e csúf csőcselék rideg csapata vette körül, talán nem is kell szembenéznie, s csak baljós jelekre erős fogékonyságának és ebben a jeges idegenségben túlságos árvaságának köszönheti, ha bár bontatlanul, ám a feszült készenléttől kimerülve fog maid hazaérni. A szerencsés végkifejletbe vetett efféle reménységnek mindazonáltal igazán nem volt semmi alapja, óm Pflaumné a bizakodás hamis csábításának már nem tudott ellenállni: noha a szerelvény egy indító lámpajelre várva hosszú percekre megint megtorpant a sötét pusztaságban, ő megnyugvással állapította meg, hogy „azért mégiscsak haladunk”, s még az egymást — sajnos — oly sűrűn követő csikorgó fékezések és tétlen várakozások miatti ideges türelmetlenségét is mérsékelte, hogy a nyilván induláskor bekapcsolt fűtéstől mostanra kellemes melegben végre maga is levehette a bundáját, így nem kellett attól félnie, hogy meghűl, ha megérkezvén kilép a fagyos szélbe. Eligazította a háta mögött a bunda redőit, a műszőrmeprémet az ölébe terítette, majd kezét a retikülre kulcsolva változatlan egyenes tartással újból kinézett az ablakon, amikor a mocskos üveg tükrében hirtelen felfedezte, hogy vele szemben, egy „föltűnően szótlan", büdös pálinkát kortyolgató, borostás arcú férfi — most, hogy csupán a blúz és a kosztüm kis kabátja fedte — az ő, talán túlságosan előtűnő, erős melleire mereszti sóváran a szemét. „Tudtam!" — kapta vissza villámsebesen a fejét, s noha heves forróság öntötte el, úgy tett, mint aki semmit nem vett észre. Percekig nem mozdult, csak vakon meredt a kinti sötétbe, majd hogy hiába kísérelte meg az előbbi véletlen látványból felidézni a férfi külsejét (csupán a borostás arcra, a „valahogy olyan piszkos” posztókabátra, s arra a gusztustalan, sunyi, leplezetlen nézésre emlékezett, ami oly mélyen meghökkenti majd ...), egészen lassan — abban bízva, hogy talán már kockázat nélkül megteheti — elcsúsztatta tekintetét az üvegen, és szinte azon nyomban vissza is vonta, minthogy „az ott” nemcsak folytatta „ezt a pimaszságot", de pillantásuk össze is találkozott. Már válla is, nyaka is, tarkója is fájt a merev fejtartástól, de ezek utón mégha akart sem lett volna képes máshová nézni, mert úgy érezte: bármerre fordulna is, az ablak e szűk sötétjén kívül ez a döbbenetesen rezzenetlen tekintet a vagon összes többi szegletét szabadon uralva „azonnal foglyul ejtené". „Mióta néz?” — hasított Pflaumnéba, s a lehetőségnél, hogy talán az utazás kezdete óta „ott volt rajta" a férfi ocsmónyul pásztázó figyelme, még rémisztőbbnek tűnt maga a tekintet, amit az előbb, hoqy az övé odaért, egy villanásnyi idő alatt megértett: ez a két szem ugyanis a „nyirkos kéjvágy” mélyén émelyítő csömörről árulkodott, sőt! — gondolta s összerezzent — „mintha valami száraz megvetés égne bennük”. HÉTVÉGE 9.
