Dunántúli Napló, 1985. november (42. évfolyam, 300-328. szám)

1985-11-10 / 308. szám

1985. november 10., vasárnap Dunántúlt napló 5 „Felejtsük el az elődöket!...” A kis Latabár Pécsett Imádok repülni... — Mindjárt az elején tisz­tázzuk; én csak egy pálya­kezdő színész vagyok, egy fiatalember, akit története­sen Latabárnak hívnak —, mondta némi büszkeséggel ifj. Latabár Árpád, a Pécsi Nemzeti Színház 23 éves mű­vésze, a több mint száz éve színpadon lévő színészdinasz­tia legifjabb képviselője. — Hátrány nekem ez a név, nem is szeretem, ha „Latyiz- nak”. Én, én vagyok. Latabár csak lehetek, vagyis szeret­nék lenni. Ifj. Latabár Árpád Esztergom­ban végezte el a középisko­lát, aztán sikertelenül felvé­telizett a színművészetire, az­óta nem próbálkozott újra, hanem leszerződött Zalaeger­szegre. Két évet töltött ott kisebb epizódszerepeket ját­szott. — Ezt is lehetett mindig másként csinálni, no és meg­tanultam bemenni a színpad­ra. Ez is valami —, mondta egy szuszra, aztán elhallgat, kis szünet után folytatja: Többre vágytam. Zenés da­rabokra. — Mint az elődök . . . — Hagyjuk az elődöket! " Én soha senkitől sem tanul­tam színészetet. Engem ott­hon lebeszéltek a szakmáról, pedig egyetlen gyerek vagyok a családban. Imádok mozog­ni és dobolni. Nem is olyan régen műrepülő-oktató akar­tam lenni, nagyon szeretek repülni. Ez a hobbim. Most is csinálnám, de alig van időm. Szerencsére. Nem bántam meg, hogy elfogadtam a pé­csiek meghívását. Ifj. Latabár Árpádot két szerepben láthatja Pécsett a közönség. Játszik az Alice Csodaországban cimű darab­ban és a Bajadérban. Az utóbbiról így írt a pécsi kri­tikus: ,,bemutatkozása az operett igazi szenzációja. Teljesen felszabadultan, elő­deihez méltó -tehetséggel, ügyességgel és furfanggal alakítja Cloche Napóleon szerepét”. — Fontos a közönség? — Elsősorban nekik ját­szom, mindig azoknak, akik éppen ott ülnek. Kell a kont­roll. Könnyen tanulom a szö­veget, de éjjelenként néha felriadok, aztán megnyug­szom, ha ,,megy a nóta”. — Latabár Kálmán látta már az új darabokat? — Még nem —, néz rám hirtelen. .— De hétfőn meg­nézi jóapám a Bajodért. Na­gyon kemény kritikus. Leg­utóbb is egy órát oktatott, aztán volt, amit meg is fo­gadtam. Bozsik László iillllllllllllillllllii Kezdődik a vaddisznószezon Nagy érdeklődés - értékes díjak Vadkanra lő a francia Negyvenhat dél-dunántúli középiskolás nevezett számítás- technikai versenyünkre, mely­nek döntője november 16-án, szombaton lesz a Kodály úti kollégiumban. A Dunántúli Napló tavaly hirdette meg először ezt a ver­senyt: akkor mindössze hu­szonnégyen küldték be azokat a számítógépprogramokat, me­lyek alapján meghívtuk őket a döntőre. A tavalyi versenyen a zalaegerszegi Zrínyi Gimná­zium csapata lett az első, az egyénit pedig a pécsi Leöwey Gimnázium tanulója nyerte. Idei versenyünkön nagy számban vettek részt újra a Zala megyeiek: a 12-es döntő­be heten jutottak be: hárman a zalaegerszegi Csány László Közgazdasági Szakközépisko­lából, ketten a Zrínyi Gimná­ziumból, s ugyancsak ketten a nagykanizsai Dr. Mező Ferenc Gimnáziumból. Somogy megyét egy fonyódi gimnazista lány képviseli. (Míg tavaly egyetlen egy lány sem pályázott, idén hárman is, s ketten a döntő résztvevői lettek: a fonyódi és egy nagykanizsai gimnazista.) Baranyát két „nagylajosista”, egy „széchenyista" s egy sik­lósi „táncsicsista” képviseli. S noha minden dél-dunántú­li középiskolának kétszer is el­küldtük a számítástechnikai verseny kiírását tartalmazó la­punkat, úgy tűnik, Tolna me­gyében csak naoyon kevesek­hez jutott el: mindössze egy bonyhádi diák küldte be pá­lyamunkáját, ő sajnos nem ke­rült a döntőbe - így csak há­rom megye diákjai versenge­nek jövő szombaton Pécsett az értékes díjakért. De nemcsak a versenyzők száma gyarapodott, hanem a versenyt támogatóké is. A négy megye tanácsának mű­velődési osztálya és a megyei KISZ-bizottságok elsősorban - hiszen e verseny tanulmányi célokat is szolgál. A támoga­tók között ott-találjuk a szá­mítástechnikát használó válla­latokat, intézményeket, melyek bizonyára már a jövendő szak­embereit segítik: így a Com- porgan Rendszerház és a Szá­mítástechnikai és ügyvitelszer­vező Megyei Vállalatok, a Vo­lán és a DÉDÁSZ. A versenyzők arányában nőtt a zalai patronálok száma: a Zala és Kanizsa Bútorgyár, a Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat, a zalaegerszegi Ke­rámiagyár és Hűtőház is érde­mesnek tartotta a verseny tá­mogatását. Baranyából a Car­bon és a Pannónia Agrárinno­vációs Vállalat, s a Konzum Áruház sem tartja kidobott pénznek a középiskolások ver­senyének támogatását, mely­nek révén értékes jutalmak várják a legjobbakat. Az idei döntőn a legjobb is­kolának szóló díj egy iskola­számítógéphez csatlakoztatha­tó sornyomtató lesz — melyet kedvezményesen szerezhetünk be a SZÁMALK-tól. Az egyéni verseny legjobbjai személyi számítógépeket és értékes ju­talmakat kapnak. Az első menetek kétségkívül a disznóké: hiába a sok hajtó, a majd annyi vadász, mégcsak puska sem dörren. Pedig hát, azzal az elhatározással kereke­dett fel Francia-Elszászból tu­catnyi vadász, hogy ötven vad­disznó trófeáját viszi haza mu­tatóba. Igaz, a tegnapi csak az első volt a háromnaposra tervezett vadászatból, s a harmadik haj­tásra, hiába no, három a magyar igazság: három kan fe­küdt el a sárga-bordó avarban. Ugyancsak büszkén tűzte a ka­lapja mellé a vad vérébe már­tott falevelet, a töretét a ven­dégvadász, pedighát tíz méter­rel előtte éppen pihenni állt meg a kan, s tán gondolkodni — mire ez a nagy felhajtás. Merthogy a Mecseki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság nagy­mátéi vadkertjét három éve ke­rítették körül, s azóta, sőt az­előtt két évvel sem volt itt haj­tő-vadászat vadkanra. így már csak a nagyon örek, agyaratört véneknek derenghetett valami a fákat verdeső, rikkantgató haj­tőkről, no meg a hasadékok szélén meglapuló vadászokról. Mondja Püspöki Árpád fő­vadász, hogy a szezonnyitó disznóvadászatnak még korai az idő: a vad szétszéled az er­dőben, makkol, csatangol, ne­héz megtalálni még a közel kétezer hektáros bekerített kertben is. De mert még meg nem hajtott az állomány, nem is tapasztalt, azaz még nem ta­nulták ki a vadak, hogy miként törjenek ki a hajtők között, ho­gyan lapuljanak meg a vízmo­sásokban. Dehát ez a szép a vaddisznó­vadászaban, mondják, némikép­pen magukat is vigasztalva, s főképpen tisztelegve az ellenfél előtt a vadászok: a disznó az ilyen, vagy ott van a bekerített részben, vagy nincs, s ha ott is Van, ezernyi módját tudja, hogy elkerülje a puskairányzé- kot. S lehet valami magyar vad­disznósajátosság, s nemcsak az agyarhossz, hogy érdemes le­gyen átautózni fél Európán hoz­zájuk, s értük a baranyai er­dőkbe, vállalni a szigorúbb va­dászetikát — nálunk nem sza­bad automata fegyvert még duvadra sem használni —, s elviselni még az eredménytelen hajtást is: hiszen különben nem dicsérnék a magyar erdőket, s bennük a magyar vadakat a külhoni vadászok. B. I. Nyílik a Sopianae Nem vagyok olyan idős, hogy hajdani ismereteimet felújítva — ha erre szükség lenne — még mindig gyakorlott mozdu­latokkal csavarintanám — mint a régiek — a vékony papírba a vágott dohányt — mert mondjuk újabban állandóan szétmenne a cigaretták papír­ja. Különben is: ebbéli felké­szültségemmel mire sem men­nék e hetek gondjával — szo­rosabbra véve a kört: a do­hányzók, még szorosabbra: a Sopianaet szívók gondjával —: nem tudnék segíteni azon, hogy ezek az átkozott cigarettás do­bozok ne nyíljanak szét. Mert nyílik a Sopianae. Feltételezem, szakmai isme­retek hiányában is: a ragasz­tóval van a baj. Hogy ez mifé­le szer lehet, megmondani nem tudom, annyit csak róla: nyom­kodhatom, nyalhatom, ez ugyan az istennek sem tapasztja a doboz szétnyílott végeit egy­máshoz. A kezdetekhez kell vissza­nyúlnom: először a zsebeim lettek tele dohánnyal, utána a táskám, ma már az egész kör­nyezetem, mert persze a vé­kony ciaarettarudacskák nem bírják doboz nélkül, ezek is szétmennek ... Tudom, természetesen, hogy a dohányzás káros az egészség­re, mégis azt kell mondjam: egy slukk sok esetben meg­nyugtató. Káros, vagy nem ká­ros többek között ezért vásá­rolják az emberek. Most hom­lokegyenest az ellenkezőjére fordult a képlet: kezd nyugtala­nítani, hoqy több hete már minden doboz Sopianae szét­esik. Kétszer annyit cigarettá­zom, hogy lehűtsem magam: lesz ez majd jobb is. Na már most: ha minden Sopianaet szívó kétszer annyit gyújt rá a szétesett dobozok fe­letti idegességét nyugtatandó, mint korábban — ez nem is rossz üzleti fogás. Én enélkül is hű maradok egyelőre a pécsi gyár közkedvelt termékéhez — amíg kötődésem a Sopianae- hoz szét nem hull, mint a do­boza ... M. A. Gergely Róbert sikere Naqyszerűen szerepelt Ger­gely Róbert, a Pécsi Nemzeti Színház művésze a rádióban és a tévében is sugárzott Sláger­barátság ’85 című szovjet—ma­gyar közös műsorban, ahol je­les hazai énekesek adták elő szovjet szerzők műveit magyar nyelven. Gergely Róbert elnyerte a neves szakemberekből álló zsű­ri és a közönség előadói díját, a Slágerbartáság '85 abszolút győztese lelt. Gergely Róbert, a Slágerba- rátsáq '85 versenyen Bulat Okudzsava Vándortrombítás című zenéiét és szövegét adta elő, Rigó Béla fordításában. Az élet peremén... / Almok a szemétdombon A mecsekqljai kisállomá- son lépésben halad a Pestről érkező szerelvény, úgy tűnik, meg is állt néhány másod­percre, amíg nem kap sza­bad jelzést, a meleg kupék­ban az utasok már emelik a bőröndöket, selymes hajú szép nő hajol ki az ablakon, a másikon gyerekfejek nyom­ják orrukat az üveghez, nó­taszó is átszűrődik a kerekek ütemes kattogásán, ami az­tán felgyorsul és a szerel­vény besiklik a főpályaudvar irányába. A kisállomás épü­lete mögött, az út túloldalán megroppant kerítés, belül gyom, csenevész aljnövény­zet és szemét: horpadt és rozsdás edények, flakonok, rongyok, aztán a viskó, amelynek nyílásában sovány, fiatal férfi áll, mocskos far­merban, rövid szárú csizmá­ban, gubancos haja csatakos a homlokán. Félrelép, ha kí­váncsi vagyok, nézzek be. Ugyanaz a rongy- és papír­halmaz, térdmagasságig, mint a nyáron, csak most la­kója van a „háznak". — Nem az enyém, csak néhány napja lakom itt, va­laki ajánlotta, háromezerért a házat meg a telket. — Nem sok érte — jegy­zem meg neki — ha valaki egy dózerrel lekotorja az egész ganékupacot.. . — Mond valamit — vála­szolja egykedvűen. — Egyéb­ként a háromezer csak ősztől tavaszig áll, nem örökbe. Ha megfelel, utána tárgyalha­tunk a végösszegről, így kap­tam az üzenetet a tulajdo­nostól ... — Honnét jött? — Pestről. Fönt hagytam az igazolványomat is, itt most munkát keresek majd, de előbb visszamegyek a holmi­mért. Maga rendőr? Mondom neki, nem vagyok rendőr, de a nyáron keres­tem itt a telek gazdáját és a vasutasok szerint világgá- szaladt, nem látták már a tél óta. A farmerruhás bó­lint, c sem ismeri, csak a cí­met tudta, be is költözött, aztán majd elválik, mi lesz. A viskó mögött megzörren- nek a száraz bokrok, egy nő bújik elő és kartonszoknyá­ját igazgatja a piros melegí­tőnadrág fölött. Kifele csör­tet az útra: „Hová mész?!” — kiált utána a férfi, de nem válaszol, elfut a sorompó fe­lé. — Ö kicsoda? — Honnét tudjam? Két napja bekéredzkedett, a ne­vét sem tudom. Mondtam ne­ki, tőlem maradhat, de csak ha dolgozni akar. — Mit? — Tudja, az a helyzet, hogy a kertet rendbehozom, a zöldségből árulok annyit, hogy téglát meg egyebeket vegyek, valami rendesebb kócerájt építenék, lehet itt állatot is tartani, abból is van pénz. Belelkesedik, a deszkatákolmánynak támasz­tott ásót mindjárt elő is húz­za és az élével csapdossa az elszáradt bozótot, jelezve, hogy terveit valóraváltandó, rögvest meg is kezdi a mun­kát. — Lehet, vissza sem jön az a nő .. . — Nem hiányzik. Vissza sem engedem, még bajom származhat belőle, ki tudja miféle ribanc ez . . . — Most miből él? — Mondom, hogy néhány napja vagyok itt, a mélyépí­tőknél ígértek munkát, csak a papírokért kell visszamen­nem. Ügy gondoltam, hogy a kerítéstől beljebb építem fel a házat, az ablakok meg abban az irányban néznek, látja, hogy a nap besüssön, lesz majd kerítés is, oda meg egy kutyának ólat ütök össze, ne legyen az ember egyedül . . . Rab Ferenc A Dunántúli Napló és az MTV Pécsi Stúdiója Beremenden Találkozóra hívjuk beremen- di és a környékbeli olvasóinkat november 14-én, csütörtökön a községi tanács székházába. A baráti beszélgetésen szeret­nénk bemutatni a lap és a te­levízió stúdió munkáját, vala­mint várjuk olvasóink és a te­levízió nézők véleményét. La­punk csütörtöki számának 6. oldalán fényképes összeállítást közlünk a községről, valamint a pécsi körzeti stúdió munkatár­sai filmet forgatnak Beremend eredményeiről, gondjairól, jö­vőjéről. Délután 2 órától a községi tanács székházában várjuk mindazokat, akik személyes problémáik megoldásához kér­nek tanácsot, illetve közérdekű kérdésük, javaslatuk van. Jogi és társadalombiztosítási kérdé­sekben díjtalan tájékoztatást ad dr. Somogyi Árpád. Az újságíró—olvasó találko­zó délután 5 órakor kezdődik a községi tanács nagytermé­ben. Részt vesznek: Báling Jó­zsef, a Dunántúli Napló főszer­kesztő helyettese, Sóvári Gizel­la, a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójának helyettes vezetője, Braun Károly, a Bara­nya Megyei Lapkiadó Vállalat igazgatója, Barlahidai Andrea újságíró, Eszterhai Katalin, szer­kesztő-riporter, Füzes János, ve­zető szerkesztő, Gáldonyi Mag­dolna, Kapuvári László, Kozma Ferenc, újságíró, Läufer László fotóriporter, Miklósvári Zoltán, Roszprim Nándor újságíró, Stangl Márta szerkesztő ripor­ter és Benked Tibor terjesztési előadó.

Next

/
Oldalképek
Tartalom