Dunántúli Napló, 1985. november (42. évfolyam, 300-328. szám)

1985-11-10 / 308. szám

e Dunántúlt napló 1985. november 10., vasárnap Dini ma elég, holnap már kevés lesz V Harc és együttműködés A bizal mon alapuló szol­gálat Solymosi János, a Pécsi Hőerőmű szakszervezeti titkára A Pécsi Hőerőmű ezerfős kollektívájának 82 százaléka, gyakorlatilag mindenki, aki a választások idején dolgozott, titkosan szavazott a szakszer­vezeti bizottság tagjaira, az szb titkárára. A több, mint nyolcszáz szavazóból mindösz- sze egy tucatnyian döntöttek csak úgy, hogy nem a korábbi szb-titkárt, Solymosi Jánost vá­lasztják. A választás titkossá­ga csak aláhúzza: ez bizony a dolgozók bizalmának elsöprő erejű megnyilvánulása volt. Ezt a bizalmat a sorozatban már kilencedik ciklusra szb-tit- kárnak megválasztott Solymosi János 1959 májusa óta ... S itt elakad az írás folyamata, hi­szen a szokás szerint ide most az „élvezi” szó kívánkozna. Pe­dig pontosabb lenne úgy írni, hogy hordozza a vállán, mint a felelősség terhét, hiszen ki­mondva, kimondatlanul olyan szolgálatnak tekinti szakszer­vezeti munkáját, amelyet csak lelkiismeretesen, belső meg­győződésből lehet és érdemes végezni. De bármennyire igaz is, ezek is olyan „nagy sza­vak”, amelyeket Solymosi Já­nos nem szívesen használ ma­gával kapcsolatban. Lehet ez a magatartás álszerénység? Elvileg igen, de akkor ember- ismeretből életem egyik leg­nagyobb bukását könyvelhetem el. Szerénysége épp olyan ter­mészetes, mint amilyen lebilin- cselően közvetlen a modora. Higgadt halkszavúsága, ahogy életének, mozgalmi munkájá­nak főbb állomásaihoz fűz vil­lanásnyi magyarázatokat, aka­ratlanul is szenvedélyes „ars poétikává” melegedik.- Pécsett születtem 1931- ben. Édesapám lakatos volt a pécsújhegyi szénelőkészítőben. Én is lakatosként kezdtem 1947-ben a munkát a pécsúj­hegyi régi kishőerőműben. Elő­ször kazánlakatos, majd turbi­nalakatos lettem. Nehéz szak­ma, de az egyik legszebb szak­ma. Tizenévesen közvetlenül a felszabadulás után léphetett a kommunista párt tagjai közé, s lett szakszervezeti tag is. A kiserőműben pá rtti tká r-helyet­tes is volt, majd az ötvenes évek első felében a hadsereg­ben párttitkári funkciót is be­töltött. A szakmája azonban visszavonzotta a kiserőműbe, majd onnan került át 1959 ja­nuárjában az akkori új hőerő­műbe. — Nem voltunk még sokan. Szerelésen dolgoztunk, kazáno­kat építettünk. A munkásgárda akkor kezdett csak gyarapodni. Emlékszem: a vállalati sorszá­mom, amikor ide kerültem, a 62-es volt. Néhány hónap múl­va már annyian voltunk a hő­erőműnél, hogy szükségessé vált a szakszervezet kiépítése, így kezdődött az én titkári megbízatásom. S ha a 26 év alatt a Pécsi Hőerőműben év­ről évre folyamatosan mind több eredményt tudott felmu­tatni a szakszervezet, az első­sorban annak köszönhető, hogy stabil a munkásgárdánk, a dol­gozók 80 százaléka törzsgárda- tag. Ami eredményt elértünk, azt közösen csináltuk. Jó a munkahelyi légkör a vállalat­nál, összeszokott a gárda. A munka jellegéből is adódik, hogy jobban egymásra vannak utalva az emberek, s jobban is segítik egymást talán, mint máshol. A vállalat gazdasági, párt- és szakszervezeti vezetői­ről negyedszázados tapaszta­latból tudhatjuk, hogy amit el lehet intézni, azt úgyis meg­csináljuk, amit meg nem, azt szemtől szembe megmondjuk. Olykor bizony sokat kell gyöt­rődni és nehéz beletörődni ab­ba, hogy egy emberileg jogos igényt mégsem lehet teljesíte­ni, mert a feltételek nem adot­tak. És sok esetben nem adot­tak, mert gazdasági helyzetünk nem teszi lehetővé, hogy pél­dául jobban segítsünk a nyug­díjasainkon, vagy a családala­pító fiataljainkon. A szakszer­vezeti jogok véleményem sze­rint az utóbbi negyedszázad alatt töretlenül fejlődtek. A szakszervezeti tisztségviselőnek azonban mégsem lett köny- nyebb a dolga: ma az embe­rek igényesebbek, a problé­mák, ha nem is nehezebbek, de bonyolultabbak. Receptet találni arra, hogy valaki hogyan őrizheti meg egy ezerfős dolgozói kollektíva bizalmát, aligha lehet. Solymo­si Jánostól sem kérdezhettem a csalhatatlan módszer titkát, bizonyára visszahőkölt volna a feltételezéstől is. Arról beszél­gettünk csupán, hogy negyed- százados tapasztalata alapján ő hogyan látja a szakszerve­zeti munka eredményességének emberi, szemléleti feltételeit. A beszélgetés végére mégis­csak elvek, módszerek, emberi tartás alapjai kerekedtek ki válaszaiból: — Mindig azt tartottam: azért választottak meg szak- szervezeti titkárnak, hogy ha valakinek gondja, problémája akad, legyen kihez fordulnia. Amilyen ügy igazáról meggyő­ződik az ember, azt akkor is meg kell próbálni sikerre vinni, ha közben falba ütközünk. Jó- néhány fal ugyanis nem igazi; csak a lustaság, kényelem, a bürokratikus hatalmaskodás által emelt, egyes személytől függő ideiglenes sorompó és nem leküzdhetetlen akadály. Törekedni kell a maximális helytállásra, a feladatokat a lehető legjobban kell elvégez­ni, de soha nem szabad ké­nyelmesen elégedettnek lenni, hiszen ami ma elég, az holnap minden bizonnyal kevés lesz a szakszervezeti munkában épp­úgy, mint minden más terüle­ten. Fontos meghallgatni, is­merni minden véleményt, állás­pontot, de bennük nem a kü­lönbözőséget, hanem az azo­nos részeket érdemes megke­resni, hiszen csak közös neve­zőre jutva lehet megoldani a feladatainkat. D. I. Szocialista építőmunkánk nemzetközi feltételei Korunk egyik jellemző voná­sa, hogy az egyes országok fej­lődésére mind nagyobb befo­lyást gyakorolnak a nemzetközi politikai folyamatok. A nemzet­közi viszonyok alakulását döntő mértékben a szocialista és ka­pitalista világrendszer fő erői­nek érdekei határozzák meg. E» fő erők ma két szembenálló katonai-politikai szövetségben, a Varsói Szerződés Szervezeté­ben és a NATO-ban tömörül­nek. Az imperializmus a tőkés világrendszer egyetemességé­nek visszaállításában és védel­mében, a szocializmus erői a szocialista forradalom világmé­retű győzelmében érdekeltek. A Varsói Szerződés tagjai azon­ban mindig elutasították a for­radalom exportjára és termé­szetesen az ellenforradalom ex­portjára irányuló kísérleteket. Azaz a kapitalizmus és szocia­lizmus világméretű küzdelmé­ben az államok közötti háborút mindig elfogadhatatlan esz­köznek tekintették és egyezte­tett külpolitikai stratégiájuk lé­nyege a különböző társadalmi rendszerű országok békés együttélésének politikájában jut kifejezésre. A békés együttélés politiká­ja értelemszerűen nem terjed­het ki az ideológiai területre, ám a politikai, gazdasági és kulturális területeken az érdek- ellentétek mellett közös érde­keltségeink is vannak. E terü­leteken a nemzetközi osztály­harc és az együttműködés ele­mei, lehetőségei egymás mel­lett vannak jelen. Az enyhülés éveiben a vezető tőkés hatalmak hivatalos kül­politikájában is kifejezésre ju­tott az a fölismerés, hogy a szocializmus és kapitalizmus fő erőinek világméretű katonai összecsapása az emberiség pusztulásához vezetne, ezért a különböző társadalmi rendsze­rű országok békés együttélésé­nek korunkban nincs ésszerű alternatívája. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a békés együtt­élés politikájának érvényesülé­sében objektive mindkét világ- rendszer országai érdekeltek. E kölcsönös érdekeltséget nem szüntethette meg az a kö­rülmény, hogy a hetvenes évek második felében az Amerikai Egyesült Államokban és egyes más tőkés országokban politi­kai jobbratolódás következett be, felerősödtek a katonai egyensúly megbontására irá­nyuló törekvések, az enyhülési folyamat megtorpant. Mivel a szocialista közösség országai rendelkeznek az egyensúly megtartásának képességével, a feszültebbé vált viszonyok mel­lett is fennáll a világháború elhárításának lehetősége. Figyelemre méltó, hogy a ko­rábbi enyhülési folyamat ered­ményei nem mentek teljesen veszendőbe. Az enyhülés évei­ben kötött nemzetközi egyez­mények a fegyverkezési ver­sennyel szemben továbbra is korlátozóan hatottak. Az Egye­sült Államok és a Szovjetunió viszonya az említett okok miatt veszélyesen kiéleződött ugyan, de az európai szocialista és tő­kés országok között ez nem következett be, sőt, kapcsola­taik számos területen még bő­vültek is az utóbbi években. Az enyhülési folyamat meg­torpanásával körülbelül azonos időben lényeges változások kö­vetkeztek be a világgazdaság fejlődési folyamatában. A het­venes évek derekán energia- válságként jelentkező gondokat a szocialista és a tőkés orszá­gokban kezdetben egyaránt rövid távú jelenségnek ítélték, s csak később derült ki, hogy a tőkés világ olyan hosszabb ideig tartó általános recesz- sziójával állunk szemben, amelynek hatásai alól a szo­cialista országok sem tudták teljesen kivonni magukat. Közismert tény, hogy hazánk olyan kis ország, amely Európa közepén a két nagy katonai szövetség határvonalához közel helyezkedik el. Történelmi ta­pasztalataink is alátámasztják, hogy vazartalan fejlődésünk csak békés nemzetközi viszo­nyok között biztosítható. A szo­cialista országok szövetségi rendszeréhez való tartozásunk garantálja biztonságunkat, a KGST-ben való részvételünk pe­dig segíti az általunk válasz­tott társadalmi fejlődés útján előrehaladásunkat. A Varsói Szerződés Szervezetében elkö­telezettségünk nyilvánvaló és ez nemcsak geopolitikai hely­zetünkből adódik. Szövetsége­seinkkel, különösen a Szovjet­unióval olyan sokoldalú poli­tikai, gazdasági, ideológiai, kulturális együttműködés szá­lai kötnek össze, amelyek fej­lődésünknek, gyarapodásunk­nak elengedhetetlen feltételei. A szocialista közösség orszá­gaival kialakított baráti kap­csolatok erősítése tehát szá­munkra a szó szoros értelmé­ben nemzeti érdek. Hazánk „nyitott" gazdasági szerkezetéből következik, hogy a nemzetközi kapcsolatokra nagy mértékben ráutalt ország. Alapvető érdekünk, hogy a szocialista közösség határain túl a tőkés országokkal kiala­kult kapcsolataink is tovább fejlődjenek. Külpolitikai tevé­kenységünk e területeken is kezdeményező és dinamikus. Népköztársaságunk 129 ország­gal áll nagyköveti és egy or­szággal főkonzuli szinten dip­lomáciai viszonyban. Képvise­lőink csaknem ezer nemzetközi szervezet munkájában vesznek részt, nem utolsósorban az ENSZ szakosított intézményei­nek munkájában. Államunk külpolitikai tevé­kenységét harmonikusan egé­szítik ki az MSZMP nemzetközi kapcsolatai. Az MSZMP ápolja és fejleszti az internacionalis­ta együttműködést nemcsak a szocialista országok, de a fej­lett tőkés államok és a fejlődő országok kommunista és mun­káspártjaival is. Gazdagodik a párbeszéd és együttműködés más haladó szervezetekkel, köz­tük a nyugat-európai országok szociáldemokrata pártjaival. Pártunk és a nyugat-európai szociáldemokrácia között igen nagy az ideológiai távolság, a világ politikai, gazdasági és kulturális problémáinak meg­ítélés „ i azonban gyakran azonosan vagy hasonlóak ál­láspontjaink. Egyes szociálde­mokrata pártok hazájukban kormánypártokként, mások je­lentős befolyással bíró ellen­zéki pártokként működnek. A velük folytatott párbeszéd a nemzetközi munkásmozgalom keretein túlmutatva jól szolgál­ja tehát az államközi kapcso­latok fejlődését is. Pártunk XIII. kongreszusa el­ismeréssel állapította meg, hogy „külpolitikai törekvésein­ket kezdeményezően és fele­lősségteljesen segítik a társa­dalmi szervezetek, mozgalmak és a magyarországi egyhá­zak", amelyek saját nemzetkö­zi kapcsolataik tudatos építé­sével, nem utolsósorban a bé­kemozgalom aktív támogatásá­val ugyancsak alapvető nem­zeti érdekeinket szolgálják a nemzetközi politikai porondon. Hazánk ma a nemzetek kö"- zösségének megbecsült tagja. Szocialista nemzeti fejlődésünk eredményei és külpolitikai te­vékenységünk szövetségeseink körében széles körű támogatást élveznek, a más társadalmi rendszerű államok részéről pe­dig elismerést vívtak ki. Ennek az elismerésnek egyik bizonyí­téka, hogy az elmúlt napokban Budapesten rendezték meg a nemzetközi kulturális fórumot. A mértéktartó, tárgyilagos ön­becsülés fejeződött ki tehát az MSZMP XIII. kongresszusán a KB beszámolójában: „A világ haladó és reálisan gondolko­dó közvéleménye ismeri és el­ismeri eredményeinket, becsüli politikánk elvszerűségét, kiszá­míthatóságát. Tudja, hogy szö­vetségeseinknek szilárd szövet­ségesei, más országoknak kor­rekt partnerei vagyunk". A párt és az állam vezető szerveinek határozataiból, dön­téseiből és munkastílusából kiolvasható, hogy politikai irányvonalunk alakításában társadalmi konszenzusra törek­szenek. Ez természetesen nem zárja ki, sőt feltételezi, hogy a konkrét részletekben, a megva­lósítás mikéntjében alkotó vi­ták bontakozzanak ki a külön­böző szervezetekben, kollektí­vákban. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a párt és az állam külpolitikai tevékenysé­gével kapcsolatban más terü­leteknél jóval kisebb mértékű a vitatott kérdések száma és intenzitása, amely bizonyítéka annak, hogy külpolitikai tevé­kenységünknek társadalmi köz- megegyezésre épülő szilárd belső bázisa van. A támogatás eddigi külpolitikánkhoz ad ösz­tönzést. Részünkről ennek a politikának a folytatása segit heti elő szocialista épitőmun- kánk külső feltételeinek kedve­zőbbé válását olyan mérték­ben, amennyire mi magunk is alakító tényezői vagyunk a nemzetközi politikai folyama­toknak. Sikfői Tamás egyetemi adjunktus, az oktatási igazgatóság tanára Haverok, barátok, cimborák Közösségi kötődéseink, tórsas kapcsolataink sűrűjé­ben nyelvünk gazdagon kí­I nálja a választási lehetősé­geket, az árnyalatokat, hi­szen értelem és érzelem más és más tartományait foglal­ja el az öregem, a komám, a pajtás, a haver, a cimbora, a barát, sőt, a kebelbarát ti­tulus. Kérdés azonban: a mindennapi életben létez­nek-e, élnek-e ezek a — nemcsak nyelvileg jogos! — megkülönböztetések? Közösségi kötelékeinket, társas kapcsolatainkat átme­neti társadalmunk viszonyai folyamatosan átrendezik, véglegesen a múlt rossz em­lékei közé lökve a kiszolgál­tatottságra, az alázatosság­ra, a ranglétra mindenható­ságára alapozott ismeretsé­geket. Ma nem számít kü- ' lönlegességnek, ha a hétvégi telken összedugja fejét a két szomszéd, mit is, hogyan is kellene csinálniuk a makacs- kodó szivattyúval, bár egyi­kük tanársegéd az egyete­men, a másik pedig bolti el­adó. Ilyen apró gondok, az asszonyok befőzési módsze­rei, a gyerekek minden kö­töttségtől mentes viszonya azután valóban könnyen for­mál barátságot az ismeret­ségből, amint örömet szerez­het a gyermekkori pajtás felbukkanása, a katonacim­borával történő véletlen ta­lálkozás a benzinkútnál, az étteremben vagy éppen egy főhatósági értekezleten. Va­laha volt kapcsolataink so­ha nem véglegesen elvarrott szálai életünk bonyolult szö­vedékének, ám ahhoz, hogy egy szál erős legyen, folya­matosan jelen legyen érzel­meinkben, cselekedeteink­ben, gondolkodásmódunk­ban, nem elég a felszín, a futó csók a nők között, a hótlapogatás, kézszoronga­tás a férfiaknál, a nahát, hívj már fel, a jó lenne egy­szer összejönni családostól. Hisszük, holdudvarként fog­nak körül bennünket a ba­rátok, ám egy nehéz helyzet, egy új beosztás, a nyugdíjba vonulás gyakran elég ahhoz, hogy e „barátok" — „barát­nők" - holnap már csak bic­centsenek. Közösségi értékrendünk el­lentmondásai, visszásságai hűen tükröződnek úgyneve­zett formális és nem formá­lis, azaz - némi leegyszerű­sítéssel - hivatalos és nem hivatalos kapcsolatainkban, amint magánkapcsolataink összessége, az egyének, a családok, a kisközösségek viszonyrendszerei visszahat­nak a közösségi értékrendre. Ingatag terepen jár mindig az ember, amikor másokkal - tartósabb, tartós, ismétlő­dő — kapcsolatba kerül. A bizalmatlanság éppúgy hi­ba, mint az azonnali kitárul­kozás, ám ezt sokkal-sokkal egyszerűbb a türelmes pa­píron rögziteni, mint a való­ságban gyakorolni A való­ságban ugyanis léteznek — mint a szerelmek - első pil­lantásra kialakult barátsá­gok és évtizedek múltán el­lenségekké lett kebelbará­tok. Vannak cimborák, akik­ből barát lesz, s haverok, akikről évek elteltével sem tudunk többet, csupán azt, hogy remekül kezelik a teke­golyót, ám azt ne higgyük, kapcsolataink nyomtalanul siklónak el életünk felszínén, érintetlenül hagyják egyéni­ségünket...! Valamilyen ha­tása, nyoma, mint a húrhoz ér ő ujjnak, mindazoknak van, akik rövidebb-hosszabb időre a közelünkbe kerültek, azaz beléptek az életünkbe. E rezdülések, nyomok — gaz­dagodás vagy éppen sebek képében, formájában — sem­mivel sem állnak hátrább a fontossági sorrendben, mint a magunk törekvései, szán­dékai egyéniségünk formá­ló sába’n. Legyen ára barátságunk­nak! A viszonosság. Maka­renko azt írta, „semmiféle barátság nem létezhet köl­csönös tisztelet nélkül". S valóban ez, az emberi mél­tóság mindenre kiterjedő tisztelete, a másik helyzeté­nek beleélő megértése, a nyitottság a másik iránt az alapja a barátságnak. M. O. Közösségi kötődéseink

Next

/
Oldalképek
Tartalom