Dunántúli Napló, 1985. november (42. évfolyam, 300-328. szám)
1985-11-10 / 308. szám
e Dunántúlt napló 1985. november 10., vasárnap Dini ma elég, holnap már kevés lesz V Harc és együttműködés A bizal mon alapuló szolgálat Solymosi János, a Pécsi Hőerőmű szakszervezeti titkára A Pécsi Hőerőmű ezerfős kollektívájának 82 százaléka, gyakorlatilag mindenki, aki a választások idején dolgozott, titkosan szavazott a szakszervezeti bizottság tagjaira, az szb titkárára. A több, mint nyolcszáz szavazóból mindösz- sze egy tucatnyian döntöttek csak úgy, hogy nem a korábbi szb-titkárt, Solymosi Jánost választják. A választás titkossága csak aláhúzza: ez bizony a dolgozók bizalmának elsöprő erejű megnyilvánulása volt. Ezt a bizalmat a sorozatban már kilencedik ciklusra szb-tit- kárnak megválasztott Solymosi János 1959 májusa óta ... S itt elakad az írás folyamata, hiszen a szokás szerint ide most az „élvezi” szó kívánkozna. Pedig pontosabb lenne úgy írni, hogy hordozza a vállán, mint a felelősség terhét, hiszen kimondva, kimondatlanul olyan szolgálatnak tekinti szakszervezeti munkáját, amelyet csak lelkiismeretesen, belső meggyőződésből lehet és érdemes végezni. De bármennyire igaz is, ezek is olyan „nagy szavak”, amelyeket Solymosi János nem szívesen használ magával kapcsolatban. Lehet ez a magatartás álszerénység? Elvileg igen, de akkor ember- ismeretből életem egyik legnagyobb bukását könyvelhetem el. Szerénysége épp olyan természetes, mint amilyen lebilin- cselően közvetlen a modora. Higgadt halkszavúsága, ahogy életének, mozgalmi munkájának főbb állomásaihoz fűz villanásnyi magyarázatokat, akaratlanul is szenvedélyes „ars poétikává” melegedik.- Pécsett születtem 1931- ben. Édesapám lakatos volt a pécsújhegyi szénelőkészítőben. Én is lakatosként kezdtem 1947-ben a munkát a pécsújhegyi régi kishőerőműben. Először kazánlakatos, majd turbinalakatos lettem. Nehéz szakma, de az egyik legszebb szakma. Tizenévesen közvetlenül a felszabadulás után léphetett a kommunista párt tagjai közé, s lett szakszervezeti tag is. A kiserőműben pá rtti tká r-helyettes is volt, majd az ötvenes évek első felében a hadseregben párttitkári funkciót is betöltött. A szakmája azonban visszavonzotta a kiserőműbe, majd onnan került át 1959 januárjában az akkori új hőerőműbe. — Nem voltunk még sokan. Szerelésen dolgoztunk, kazánokat építettünk. A munkásgárda akkor kezdett csak gyarapodni. Emlékszem: a vállalati sorszámom, amikor ide kerültem, a 62-es volt. Néhány hónap múlva már annyian voltunk a hőerőműnél, hogy szükségessé vált a szakszervezet kiépítése, így kezdődött az én titkári megbízatásom. S ha a 26 év alatt a Pécsi Hőerőműben évről évre folyamatosan mind több eredményt tudott felmutatni a szakszervezet, az elsősorban annak köszönhető, hogy stabil a munkásgárdánk, a dolgozók 80 százaléka törzsgárda- tag. Ami eredményt elértünk, azt közösen csináltuk. Jó a munkahelyi légkör a vállalatnál, összeszokott a gárda. A munka jellegéből is adódik, hogy jobban egymásra vannak utalva az emberek, s jobban is segítik egymást talán, mint máshol. A vállalat gazdasági, párt- és szakszervezeti vezetőiről negyedszázados tapasztalatból tudhatjuk, hogy amit el lehet intézni, azt úgyis megcsináljuk, amit meg nem, azt szemtől szembe megmondjuk. Olykor bizony sokat kell gyötrődni és nehéz beletörődni abba, hogy egy emberileg jogos igényt mégsem lehet teljesíteni, mert a feltételek nem adottak. És sok esetben nem adottak, mert gazdasági helyzetünk nem teszi lehetővé, hogy például jobban segítsünk a nyugdíjasainkon, vagy a családalapító fiataljainkon. A szakszervezeti jogok véleményem szerint az utóbbi negyedszázad alatt töretlenül fejlődtek. A szakszervezeti tisztségviselőnek azonban mégsem lett köny- nyebb a dolga: ma az emberek igényesebbek, a problémák, ha nem is nehezebbek, de bonyolultabbak. Receptet találni arra, hogy valaki hogyan őrizheti meg egy ezerfős dolgozói kollektíva bizalmát, aligha lehet. Solymosi Jánostól sem kérdezhettem a csalhatatlan módszer titkát, bizonyára visszahőkölt volna a feltételezéstől is. Arról beszélgettünk csupán, hogy negyed- százados tapasztalata alapján ő hogyan látja a szakszervezeti munka eredményességének emberi, szemléleti feltételeit. A beszélgetés végére mégiscsak elvek, módszerek, emberi tartás alapjai kerekedtek ki válaszaiból: — Mindig azt tartottam: azért választottak meg szak- szervezeti titkárnak, hogy ha valakinek gondja, problémája akad, legyen kihez fordulnia. Amilyen ügy igazáról meggyőződik az ember, azt akkor is meg kell próbálni sikerre vinni, ha közben falba ütközünk. Jó- néhány fal ugyanis nem igazi; csak a lustaság, kényelem, a bürokratikus hatalmaskodás által emelt, egyes személytől függő ideiglenes sorompó és nem leküzdhetetlen akadály. Törekedni kell a maximális helytállásra, a feladatokat a lehető legjobban kell elvégezni, de soha nem szabad kényelmesen elégedettnek lenni, hiszen ami ma elég, az holnap minden bizonnyal kevés lesz a szakszervezeti munkában éppúgy, mint minden más területen. Fontos meghallgatni, ismerni minden véleményt, álláspontot, de bennük nem a különbözőséget, hanem az azonos részeket érdemes megkeresni, hiszen csak közös nevezőre jutva lehet megoldani a feladatainkat. D. I. Szocialista építőmunkánk nemzetközi feltételei Korunk egyik jellemző vonása, hogy az egyes országok fejlődésére mind nagyobb befolyást gyakorolnak a nemzetközi politikai folyamatok. A nemzetközi viszonyok alakulását döntő mértékben a szocialista és kapitalista világrendszer fő erőinek érdekei határozzák meg. E» fő erők ma két szembenálló katonai-politikai szövetségben, a Varsói Szerződés Szervezetében és a NATO-ban tömörülnek. Az imperializmus a tőkés világrendszer egyetemességének visszaállításában és védelmében, a szocializmus erői a szocialista forradalom világméretű győzelmében érdekeltek. A Varsói Szerződés tagjai azonban mindig elutasították a forradalom exportjára és természetesen az ellenforradalom exportjára irányuló kísérleteket. Azaz a kapitalizmus és szocializmus világméretű küzdelmében az államok közötti háborút mindig elfogadhatatlan eszköznek tekintették és egyeztetett külpolitikai stratégiájuk lényege a különböző társadalmi rendszerű országok békés együttélésének politikájában jut kifejezésre. A békés együttélés politikája értelemszerűen nem terjedhet ki az ideológiai területre, ám a politikai, gazdasági és kulturális területeken az érdek- ellentétek mellett közös érdekeltségeink is vannak. E területeken a nemzetközi osztályharc és az együttműködés elemei, lehetőségei egymás mellett vannak jelen. Az enyhülés éveiben a vezető tőkés hatalmak hivatalos külpolitikájában is kifejezésre jutott az a fölismerés, hogy a szocializmus és kapitalizmus fő erőinek világméretű katonai összecsapása az emberiség pusztulásához vezetne, ezért a különböző társadalmi rendszerű országok békés együttélésének korunkban nincs ésszerű alternatívája. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a békés együttélés politikájának érvényesülésében objektive mindkét világ- rendszer országai érdekeltek. E kölcsönös érdekeltséget nem szüntethette meg az a körülmény, hogy a hetvenes évek második felében az Amerikai Egyesült Államokban és egyes más tőkés országokban politikai jobbratolódás következett be, felerősödtek a katonai egyensúly megbontására irányuló törekvések, az enyhülési folyamat megtorpant. Mivel a szocialista közösség országai rendelkeznek az egyensúly megtartásának képességével, a feszültebbé vált viszonyok mellett is fennáll a világháború elhárításának lehetősége. Figyelemre méltó, hogy a korábbi enyhülési folyamat eredményei nem mentek teljesen veszendőbe. Az enyhülés éveiben kötött nemzetközi egyezmények a fegyverkezési versennyel szemben továbbra is korlátozóan hatottak. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió viszonya az említett okok miatt veszélyesen kiéleződött ugyan, de az európai szocialista és tőkés országok között ez nem következett be, sőt, kapcsolataik számos területen még bővültek is az utóbbi években. Az enyhülési folyamat megtorpanásával körülbelül azonos időben lényeges változások következtek be a világgazdaság fejlődési folyamatában. A hetvenes évek derekán energia- válságként jelentkező gondokat a szocialista és a tőkés országokban kezdetben egyaránt rövid távú jelenségnek ítélték, s csak később derült ki, hogy a tőkés világ olyan hosszabb ideig tartó általános recesz- sziójával állunk szemben, amelynek hatásai alól a szocialista országok sem tudták teljesen kivonni magukat. Közismert tény, hogy hazánk olyan kis ország, amely Európa közepén a két nagy katonai szövetség határvonalához közel helyezkedik el. Történelmi tapasztalataink is alátámasztják, hogy vazartalan fejlődésünk csak békés nemzetközi viszonyok között biztosítható. A szocialista országok szövetségi rendszeréhez való tartozásunk garantálja biztonságunkat, a KGST-ben való részvételünk pedig segíti az általunk választott társadalmi fejlődés útján előrehaladásunkat. A Varsói Szerződés Szervezetében elkötelezettségünk nyilvánvaló és ez nemcsak geopolitikai helyzetünkből adódik. Szövetségeseinkkel, különösen a Szovjetunióval olyan sokoldalú politikai, gazdasági, ideológiai, kulturális együttműködés szálai kötnek össze, amelyek fejlődésünknek, gyarapodásunknak elengedhetetlen feltételei. A szocialista közösség országaival kialakított baráti kapcsolatok erősítése tehát számunkra a szó szoros értelmében nemzeti érdek. Hazánk „nyitott" gazdasági szerkezetéből következik, hogy a nemzetközi kapcsolatokra nagy mértékben ráutalt ország. Alapvető érdekünk, hogy a szocialista közösség határain túl a tőkés országokkal kialakult kapcsolataink is tovább fejlődjenek. Külpolitikai tevékenységünk e területeken is kezdeményező és dinamikus. Népköztársaságunk 129 országgal áll nagyköveti és egy országgal főkonzuli szinten diplomáciai viszonyban. Képviselőink csaknem ezer nemzetközi szervezet munkájában vesznek részt, nem utolsósorban az ENSZ szakosított intézményeinek munkájában. Államunk külpolitikai tevékenységét harmonikusan egészítik ki az MSZMP nemzetközi kapcsolatai. Az MSZMP ápolja és fejleszti az internacionalista együttműködést nemcsak a szocialista országok, de a fejlett tőkés államok és a fejlődő országok kommunista és munkáspártjaival is. Gazdagodik a párbeszéd és együttműködés más haladó szervezetekkel, köztük a nyugat-európai országok szociáldemokrata pártjaival. Pártunk és a nyugat-európai szociáldemokrácia között igen nagy az ideológiai távolság, a világ politikai, gazdasági és kulturális problémáinak megítélés „ i azonban gyakran azonosan vagy hasonlóak álláspontjaink. Egyes szociáldemokrata pártok hazájukban kormánypártokként, mások jelentős befolyással bíró ellenzéki pártokként működnek. A velük folytatott párbeszéd a nemzetközi munkásmozgalom keretein túlmutatva jól szolgálja tehát az államközi kapcsolatok fejlődését is. Pártunk XIII. kongreszusa elismeréssel állapította meg, hogy „külpolitikai törekvéseinket kezdeményezően és felelősségteljesen segítik a társadalmi szervezetek, mozgalmak és a magyarországi egyházak", amelyek saját nemzetközi kapcsolataik tudatos építésével, nem utolsósorban a békemozgalom aktív támogatásával ugyancsak alapvető nemzeti érdekeinket szolgálják a nemzetközi politikai porondon. Hazánk ma a nemzetek kö"- zösségének megbecsült tagja. Szocialista nemzeti fejlődésünk eredményei és külpolitikai tevékenységünk szövetségeseink körében széles körű támogatást élveznek, a más társadalmi rendszerű államok részéről pedig elismerést vívtak ki. Ennek az elismerésnek egyik bizonyítéka, hogy az elmúlt napokban Budapesten rendezték meg a nemzetközi kulturális fórumot. A mértéktartó, tárgyilagos önbecsülés fejeződött ki tehát az MSZMP XIII. kongresszusán a KB beszámolójában: „A világ haladó és reálisan gondolkodó közvéleménye ismeri és elismeri eredményeinket, becsüli politikánk elvszerűségét, kiszámíthatóságát. Tudja, hogy szövetségeseinknek szilárd szövetségesei, más országoknak korrekt partnerei vagyunk". A párt és az állam vezető szerveinek határozataiból, döntéseiből és munkastílusából kiolvasható, hogy politikai irányvonalunk alakításában társadalmi konszenzusra törekszenek. Ez természetesen nem zárja ki, sőt feltételezi, hogy a konkrét részletekben, a megvalósítás mikéntjében alkotó viták bontakozzanak ki a különböző szervezetekben, kollektívákban. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a párt és az állam külpolitikai tevékenységével kapcsolatban más területeknél jóval kisebb mértékű a vitatott kérdések száma és intenzitása, amely bizonyítéka annak, hogy külpolitikai tevékenységünknek társadalmi köz- megegyezésre épülő szilárd belső bázisa van. A támogatás eddigi külpolitikánkhoz ad ösztönzést. Részünkről ennek a politikának a folytatása segit heti elő szocialista épitőmun- kánk külső feltételeinek kedvezőbbé válását olyan mértékben, amennyire mi magunk is alakító tényezői vagyunk a nemzetközi politikai folyamatoknak. Sikfői Tamás egyetemi adjunktus, az oktatási igazgatóság tanára Haverok, barátok, cimborák Közösségi kötődéseink, tórsas kapcsolataink sűrűjében nyelvünk gazdagon kíI nálja a választási lehetőségeket, az árnyalatokat, hiszen értelem és érzelem más és más tartományait foglalja el az öregem, a komám, a pajtás, a haver, a cimbora, a barát, sőt, a kebelbarát titulus. Kérdés azonban: a mindennapi életben léteznek-e, élnek-e ezek a — nemcsak nyelvileg jogos! — megkülönböztetések? Közösségi kötelékeinket, társas kapcsolatainkat átmeneti társadalmunk viszonyai folyamatosan átrendezik, véglegesen a múlt rossz emlékei közé lökve a kiszolgáltatottságra, az alázatosságra, a ranglétra mindenhatóságára alapozott ismeretségeket. Ma nem számít kü- ' lönlegességnek, ha a hétvégi telken összedugja fejét a két szomszéd, mit is, hogyan is kellene csinálniuk a makacs- kodó szivattyúval, bár egyikük tanársegéd az egyetemen, a másik pedig bolti eladó. Ilyen apró gondok, az asszonyok befőzési módszerei, a gyerekek minden kötöttségtől mentes viszonya azután valóban könnyen formál barátságot az ismeretségből, amint örömet szerezhet a gyermekkori pajtás felbukkanása, a katonacimborával történő véletlen találkozás a benzinkútnál, az étteremben vagy éppen egy főhatósági értekezleten. Valaha volt kapcsolataink soha nem véglegesen elvarrott szálai életünk bonyolult szövedékének, ám ahhoz, hogy egy szál erős legyen, folyamatosan jelen legyen érzelmeinkben, cselekedeteinkben, gondolkodásmódunkban, nem elég a felszín, a futó csók a nők között, a hótlapogatás, kézszorongatás a férfiaknál, a nahát, hívj már fel, a jó lenne egyszer összejönni családostól. Hisszük, holdudvarként fognak körül bennünket a barátok, ám egy nehéz helyzet, egy új beosztás, a nyugdíjba vonulás gyakran elég ahhoz, hogy e „barátok" — „barátnők" - holnap már csak biccentsenek. Közösségi értékrendünk ellentmondásai, visszásságai hűen tükröződnek úgynevezett formális és nem formális, azaz - némi leegyszerűsítéssel - hivatalos és nem hivatalos kapcsolatainkban, amint magánkapcsolataink összessége, az egyének, a családok, a kisközösségek viszonyrendszerei visszahatnak a közösségi értékrendre. Ingatag terepen jár mindig az ember, amikor másokkal - tartósabb, tartós, ismétlődő — kapcsolatba kerül. A bizalmatlanság éppúgy hiba, mint az azonnali kitárulkozás, ám ezt sokkal-sokkal egyszerűbb a türelmes papíron rögziteni, mint a valóságban gyakorolni A valóságban ugyanis léteznek — mint a szerelmek - első pillantásra kialakult barátságok és évtizedek múltán ellenségekké lett kebelbarátok. Vannak cimborák, akikből barát lesz, s haverok, akikről évek elteltével sem tudunk többet, csupán azt, hogy remekül kezelik a tekegolyót, ám azt ne higgyük, kapcsolataink nyomtalanul siklónak el életünk felszínén, érintetlenül hagyják egyéniségünket...! Valamilyen hatása, nyoma, mint a húrhoz ér ő ujjnak, mindazoknak van, akik rövidebb-hosszabb időre a közelünkbe kerültek, azaz beléptek az életünkbe. E rezdülések, nyomok — gazdagodás vagy éppen sebek képében, formájában — semmivel sem állnak hátrább a fontossági sorrendben, mint a magunk törekvései, szándékai egyéniségünk formáló sába’n. Legyen ára barátságunknak! A viszonosság. Makarenko azt írta, „semmiféle barátság nem létezhet kölcsönös tisztelet nélkül". S valóban ez, az emberi méltóság mindenre kiterjedő tisztelete, a másik helyzetének beleélő megértése, a nyitottság a másik iránt az alapja a barátságnak. M. O. Közösségi kötődéseink