Dunántúli Napló, 1985. augusztus (42. évfolyam, 209-239. szám)
1985-08-10 / 218. szám
őrzik a falusi múlt emlékeit Skanzenek Magyarországon „Valahol már találkoztunk” „Valahol már találkoztunk” - ezzel a címmel sugározza a televízió a héten Soltész Rezső műsorát. Ezért találkozót kértem tőle, hony személyesen mondja el életét, sorsa alakulását. — Amatőrként kezdtem gitározni. Aztán jöttek a Ki mit tud?-sikerek. 1972- ben megalakult a Corvina, kis- és nagylemezek, televízió, bel- 'és külföldi tapsok, elismerések következtek. Nagyon jó munka volt. Aztán, mint annyi más együttesnél, abbamaradt, pedig szerettek minket. De zenei és emberi összeférhetetlenségek, a perspektíva hiánya miatt megérett a döntés: feloszlottunk. — A folytatás nem volt egyszerű. Nem volt előzetes elképzelésem, hogyan tovább, s bár a döntést megfontoltam, a folytatást nem. Megalakult a rövid életű Oxigén együttes. Aztán elkészült Csehszlovákiában első szólólemezem, az angol nyelvű nagylemez, a Codex, megkezdődött szólóénekesi pályafutásom. A Codex rekordpéldány- számban fogyott az NDK- ban, Csehszlovákiában. 1980-ban volt a drezdai fesztivál, ekkor kaptam a legnépszerűbb énekesnek szóló közönségdíjat. Ezeknek a külföldi sikereknek ■itthon is hírük terjedt. 1981: Szóljon hangosan az ének . . . Fesztiválsiker idehaza. Aztán ezzel a számmal bejártam a világot. Mindenütt tetszett. Még most is tetszik, hisz a Szentendre Rózsája külföldi szerkesztői kérték, hogy szerepeljen a műsorban. 1982-ben jött a Made in Hungary első díja, a bulgáriai Arany Orfeusz első díja, meg az amerikai fesztiváldíjak. Az első itthoni nagylemezem több mint negyed- millió példányban fogyott el. A második, a Valahol már találkoztunk, hamarosan aranylemez lett. Anyagából koncertturné állt össze, amelyet rögzített a televízió. Szerencsének tartom, hogy mindkét nagylemezem egy következő nagylemez bemutatásának időpontjára esett: néhány napja jelent meg a Jókedvű vagyok. Most gyors egymásutánban sugározza a tévé a Szentendre Rózsáját, a Valahol már találkoztunk- ot, és augusztus 23-án a Hétvégében is benne leszek. Erdős Márta Mintha éppen csak reggelizni szaladt volna ki a háziasszony húga, aki látogatóba érkezett a szctmári kurtane- mescsaládhoz. A látogató az első pillanatban megdöbben, a . másodikban jobban is körülnéz: mennyire élethű az, amit évtizedek és száz kilométerek távolából teremtettek újjá. S a harmadikban már ott érzi magát a száz esztendő előtti magyar szatmári faluban vagy a kisalföldi, németül beszélő gazda házában. Mindez együtt - és még sok minden - a szentendrei Szabadtéri Múzeum. Egy az öt közül, amelyet az elmúlt évtizedek során az ország különböző vidékein létrehoztak — de első az egyenlők között, lévén országos intézmény, a Művelődési Minisztérium közvetlen felügyelete alatt, míg a többiek a megyei múzeumi igazgatósághoz tartoznak. Múltjuk közös. Magyarországon először a nagy millen- neumi készülődés jegyében, a múlt század utolsó évtizedében gondoltak arra, hogy meg kell (vagy meg kellene) őrizni a falusi múlt emlékeit. Akkor készült el - 1896-ban, az ezredéves ünnepségre — a Néprajzi Falu. Aztán sokáig nem történt semmi. Jóllehet a szakemberek akkor is sürgették a falusi, kisvárosi életforma megőrzését múzeumi formában, hazánkban erre sokáig nem került sor. Közben már számos országban — elsőként Svédország fővárosában, Stockholmban — elkezdték gyűjteni a népi élef már-már veszendőbe ment értékeit. (Onnan van a szabadtéri múzeumok közismert idegen neve is: skanzen.) Aki ma elmegy Szentendrére, s végigjárja a szabadtéri múzeumot, el sem tudja képzelni. mennyi munka, tudományos kutatás, épületkiválasztás, bontás, dokumentálás, konzerválás és tervezés kellett ahhoz, hogy ma zavartalanul szemlélhessük két (és hamarosan három) tájegység egykori lakóházait és életformáját. Ez sem egészen pontos: a Felső-Tiszavidék és a Kisalföld kiállítási egységei készen állnak, látogatható - ezektől távol, teljesen külön — a mán- doki görögkatolikus templom és temető, s az idén nyílik a nyugat-dunántúli kiállítás egy része. A tervezett 300 közül 60 építmény áll, több mint ötezer műtárgy látható, további 25 ezer van raktárakban és még vagy 60-80 ezret szándékoznak a szentendreiek gyűjteni vagy hivatalos másolatban elkészíteni. A Szentendrei Szabadtéri Múzeum 1967 elején nyitotta kapuit, s azóta további öt hasonló jellegű — de nem országos - múzeum kezdte meg működését. Hozzátehetjük: ott, ahol a helyi vezetők idejében felismerték, hogy a régi életforma emlékeinek szakértői gyűjtése sürgős feladat, néhány év, egy-két évtized múlva - helyenként változóan - már alig lehetne találni megmenteni valót. így alapították meg a Somogy megyei Szennán a tájmúzeumot a Somogyterv lelkes mérnökeinek kezdeményezésére. A szombathelyit, a zalaegerszegit, és a nyíregyházasóstóit a városi és megyei vezetők szorgalmazták elsősorban. Az ötödik, az ópusztaszeri — nemzeti emlékhely. Ott állítják fel — remélhetőleg most már hamarosan — Feszty Árpádnak egykor a budapesti Városligetben volt híres körképét, a Magyarok bejövetelét. Valamennyi szabadtéri múzeum 1982-ig szorosan együttműködött a Szabadtéri Múzeumok Országos Tanácsa keretében. Sok hasznos tapasztalat- csere, tudományos együttműködés kezdődött és hozott eredményeket abban az időben. Am akkor - ki tudja, miért - ez a tudományos tanács is áldozatául esett az átgondolatlan decentralizálások hullámának. Azóta - a tapasztalatcserék legfeljebb alkalmiak és a kapcsolatok inkább személyekhez fűződnek. S ha nincs rivalizálás, az csupán a tudományuknak és közérdekű terveiknek élő muzeológusoknak, tudósoknak köszönhető. Pedig volna miért vetélkedni, mert - nem újság, hiszen az életnek és a kultúrának sajnos nagyon sok területéről mondható el ez manapság — kevés a pénz. Elsősorban ezért készülnek lassan a szabadtéri múzeumok. Szentendrén - ha a jelenlegi ütemben folytatódik a múzeumépítés, a tájegységek házainak és műtárgyainak végleges helyükre telepítése — csak a jövő évezredben lesz készen a skanzen. Szombathelyen (ugyancsak anyagi okokból) a levegőben l-n az építés második üteme, Nyíregyháza-Sóstón szintén a második ütemnél tartanak, azaz csak a fele készült el mostanáig. Zalaegerszegen viszont csaknem teljesen készen áll a szabadtéri múzeum, Szennán közelednek a befejezéshez, Ópusztaszeren pedig évenként egy-két épülettel gazdagodik, ütemesen fejlődik a nemzeti emlékhely. És vannak, egyre nagyobb számban országszerte: tájházak. Éppen az említett decentralizálás tette lehetővé, hogy ott alakítsanak ki tájházat, ahol éppen van egy gyűjtő szenvedélyű tanító vagy egy erősen lokálpatrióta tanácselnök. Néhol — talán nem is kevés helyen - hozzáértő módon rendezik be, valóban megőrzésre méltó tárgyakat gyűjtenek hozzá. De fölös számba vannak olyanok is, amelyeknek legföljebb az épülete érdemli meg, hogy fennmaradjon. S azok is jobb helyen lennének valamelyik szabadtéri múzeumban. Volt példa arra is, hogy a szentendreiek találtak védelemre méltó épületet, a Műemléki Felügyelőség ki is mondta rá a védettséget — aztán a megye élt (netán visszaélt?) a védettséggel és az épületből tájház lett. S az ellenkezőre példa: az egyik helyi tanács ingyen adott át épületet az általa kisajátított területről. Várkonyi Endre A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Falumúzeum (Fotó: MTI—KS reprodukció) A világok vándora Egri László tengerész O perettek, slágerek, regények, krimik, filmek hősei, kikötők vándorai: egyszóval tengerészek. — Hogy áll be valaki matróznak? — érdeklődtem Egri Lászlótól, a MAHART másodtisztjétől. — Pécsi gyerek vagyok, az Ércbányászati Vállalatnál kezdtem dolgozni. Az MHSZ-nél búvárkodtam több-kevesebb sillerrel, míg elhatároztam, hogy tengerész leszek. Két évig húzódott az ügy, aztán huszonnégy éves koromban matróz lettem. Rijekában szálltam fel a „Székesfehérvár" fedélzetére 1969. április 23-án. Azóta bejártam a világot. Dél-Ame- rikától Távol-Keletig sokfelé megfordultam. Közben tanultam — az angol nyelv mindenkinek kötelező — jelenleg másodtiszt vagyok, de megvan az első tiszti vizsgám is. — Mi a legnehezebb a tengerészeknek? — Kezdetben a beilleszkedés. Már bemutatkozáskor vannak íratlan tengerészszokások: mindenkivel le kell kezelni, és mondani, ez és ez, első hajós vagyok. Az első út után egy 6, HÉTVÉGE keresztelőt tartanak az újoncnak. Szólnak neki, hogy a kapitány hívatja, ezért öltözzön a legjobb ruhájába. Aztán a fedélzeten sugárcsövekkel fogadják, és alaposan megöntözik. Az egyenlítői keresztelő ennél komolyabb. Meghatározott stáb dolgozik benne. Meg- éneklik csasztuskában a meg- keresztelendők tetteit, szokásait. A NEPTUN, vagy az ORVOS szólítja őket és megvizsgálja, hogy áthaladhatnak-e az Egyenlítőn? Leróják az engesztelő áldozatot — italnemű — utána egy pohárka tengervizet, majd ugyanannyi gint kell felhajtaniok. Végül a kapitány a tengerészek közé fogadja NEPTUN nevében a „pogányságát elvesztő" új társakat. De ez csak a móka. A munka mindig percre kiszámított, és nagyon komoly. Kisebb hajón kétszer hat, nagyobb hajón kétszer négyórás szolgálatot teljesítünk. A kötelező hajózás hat hónap, utána lehet kérnj a váltást. Nekem a legutolsó utam tizenhárom hónapig tartott. — Az önök szakmája divatos, irigyelt. Sokan az élményeket, mások pedig a pénzt irigyelik. — A fizetési átlag beosztástól, szolgálati időtől is függ — ötezer forint körüli. Ehhez még jön havi 150 dollár költőpénz. De vegye azt is számításba, hogy nagyon kevés a szabadidő, és az ember a családjától tartósan távol van. Élmény? A kis hajókon nincs hajóorvos — ezt a munkát a másodtiszt végzi. Fogat húz, fájdalmat csillapít. Igaz, három éven keresztül alaposan felkészítettek az egészségügyi tanfolyamon minden eshetőségre. Állandó a rádiókapcsolat a MAHART üzemorvosával, elmondjuk neki a tüneteket. Ha kórház szükséges, és partközeiben vagyunk — akkor kikötünk, ha nem lehet, akkora fájdalmat csillapítjuk. Igen, már operált másodtiszt vakbelet. Ha valakin pedig egyáltalán nem tudunk segíteni — infarktus — három napig tudjuk szállítani, hogy partra juttassuk. Tovább nem lehet, mert trópusokon óriási a hőség . .. Akkor tengerésztemetést kap, és a hajó félig leeresztett zászlóval hajózik tovább .. . — Mit szólnak mindehhez a feleségek? — Tudják, hogy mit vállaltak. A vállalat megadja nekik azt a kedvezményt, hogy egy- egy útra elkísérjék a férjeket. Sokan élnek is vele*. Az én feleségem is két alkalommal eljött: egyszer két és fél hónapig, egyszer öt hónapig hajóztunk együtt. Utána már nem kell a munkánkról magyarázni... Adóm Erika HIT A Emelni kell-e a nyugdíjkorhatárt? Érdeklődve olvastam a DN 1985. július 20-i számában Jóriné Kiss Magdolna „De te Fabula narratur" címmel megjelent Írását, amelyben a szerző a nyugdíjrendszer néhány gyenge pontja közül részletesebben a nyugdíjra jogosultság egyik feltételével, a korhatárral foglalkozott. Magam is olvastam az Élet és irodalom 1984. október 19-i számában Miskolczi Miklós ,,A téma elé térdepelve” az öregség problémájával szenvedélyesen foglalkozó írását, amit kimondva-kimondatlanul ugyanolyan indíttatásból írt, mint amire Jóriné is hivatkozik. „Lehet, hogy nálam sem véletlen, hogy ez a kérdés foglalkoztat, de hát ez már így van", majd Simone de Beauvoire-t említi, aki az öregedést témájául akkor választotta, amikor úgy érezte, hogy ez nála is visszavonhatatlanul bekövetkezik. Hadd csatlakozzam hozzájuk és ennyiben véleményem természetesen szubjektív színezetű, amit magamra vállalok. A probléma megközelítése szempontjából az eddigiek folyamán is tanulságos elemzések, írások jelentek meg a napilapokban, a folyóiratokban. Számomra igen tanulságos „nyugdíjrendszerünk a szocialista társadalom kiemelkedő vívmánya" című elemzés, amely a Népszava 1983. szeptember 6-i számában jelent meg, és ahol a szerkesztőség megbízásából Dankovits László beszélgetett az „akkori" SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatóság helyettes vezetőjével, dr. Kurucz Bélával. A Magyarország című hetilap ugyancsak még abban az évben megjelent 32. számát, amelyben közük Várnagy Margit írását a nyugdíjpolitikáról, szakemberekkel folytatott beszélgetését, a lehetséges „variációkról”. Ezzel szerettem volna érzékeltetni, hogy a téma már nem hat az újdonság varázsával és Jóriné végső következtetései, amely szerint: „Felül kellene vizsgálni a nők nyugdíj korhatárát is, avagy ezt is fakultatívvá tenni alapjában véve összeegyeztethető az említett cikkekben részletesen kifejtett, a „rugalmas” korhatárral foglalkozó nézetekkel, véleményekkel. A korhatár mainál magasabbra emelését szorgalmazók érvei között szerepel a nyugdíjjal való „takarékosság" sajátos megfogalmazása is. Ez könnyen belátható, hiszen férfiaknál a korhatár 65 évre való emelésével várható életkorukat figyelembe véve csökkenne nem kevés számban a nyugdíjukat igénybe vevők, „a munkával szerzett jog”-gal ténylegesen élni tudók száma. A szerző már említett írásában egy táblázatban szemléltette néhány európai országban érvényes törvény szerint biztosított nyugdíjkorhatár alakulását, hadd tegyem hozzá, hogy a legfejlettebb nyugat-európai tőkés országokról van szó, ami önkéntelenül azt sugallja, hogy nekünk is tenni kellene már valamit ebben az ügyben. Valóban ezekben az országokban „a jogszerző" idő magasabban lett megállapítva és ha a „miénket" nézzük, „igen előkelő helyen állunk". A különbségeket — mert véleményem szerint az összehasonlítás nem helytálló és téves következtetések levonásához vezethet — a társadalmi lét feltételeinek eltéréseiben a termelőerők eltérő állapotában lehet és kell megindokolni. Véleményem szerint ez a magyarázata „a szinte egyedülállóan alacsony nyugdíjkorhatárnak” és ezért nem tartottam véletlennek, hogy a mezőgazdasági szövetkezet tagjai nyugdíjkorhatárát a társadalombiztosítási törvény 1980. január 1- től férfiaknál 60 év, nőknél 55 évben állapította meg, nem téve különbséget a bérből és fizetésből élők korhatára között. A korhatár esetleges módosításánál egy nem „nagyléptékű” jelenségre azonban figyelemmel kellene lenni, ami ellentmondani látszik a „jogszerző" idő felemelésének. Arról van ugyanis szó, hogy a társadalombiztosítási szabályok korábban szinte minden munka- területen és munkakörben, 1981. január 1-től pedig csak fizikai munkakörökben teszik lehetővé, hogy azok a biztosi- tottak, akik öregségi nyugdíjra jogosultságot szereztek, más szóval a korhatárt betöltötték, ösztönző nyugdíjpótlékért a nyugdíj megállapítása nélküi tovább dolgozhassanak. Ez azt jelenti, hogy jelenleg is van lehetőség — fizikai munkakörökre korlátozva — a munkaviszony, az életpálya további folytatására. Ezzel a lehetőséggel azonban 1981. január 1. előtt és ma is nézetem szerint igen kevesen élnek. íme néhány adat a Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság statisztikai jelentéseiből: A nyugdíjazásukat kérők 15,8%-a (1979), 14,7%-a (1980), 13%-a (1981)... és a legfrissebb adatok szerint fizikai munkakörben 10%, szellemi foglalkozásúak körében 8,2% dolgozott tovább korhatárt betöltve. Az adatokból érzékelhető, hogy a nyugdíjba menők döntő többsége nem, szívesen választja ezt, vagy vállalja „a korhatáron túli" munkát. Ez persze arra is visszavezethető, hogy jelenleg a nyugdíj melletti foglalkoztatás „kifizetődőbb". Ezek az adatok tehát néma korhatár emelése mellett szólnak, hanem annak éppen az ellenkezőjét bizonyítják. A szerző foglalkozik a munkahelyek „hozzáállásával" úgymond o1 „főnökök jó, vagy rossz indulatának" kiszolgáltatott és az életpályát hivatásszerűen magukénak vallók helyzetével. Bizonyára ilyen is van, de azt hiszem nem ez a jellemző. Ha ezt fogadnánk el megalapozottnak, úgy ez nagymértékben sértené azoknak a munkáltatóknak a becsületes és tisztességes, a leendő nyugdíjasok érdekeivel számoló eljárását, akik a jelenlegi körülmények között is a nyugdíjba vonulásnál a kétoldalú megegyezésre helyezik a hangsúlyt. A rugalmas korhatár vacy Jóriné megfogalmazásában a „fakultatív" korhatár mellett nem mellékes azt hangsúlyoz- ni> hogy akinek a munkájára’ szükség van, vagy társadalmi lag hasznos tevékenységet végez (nem alibi munkavállalásról van szó) és ezzel a megítéléssel a munkaadó egyetért, az továbbra is dolgozhasson. A korhatár betöltése pedig legyen egy lehetőség „de ne legyen kötelesség", más szóval felmondási ok. Alapját pedig, mint ahogy erre utaltam ai egyén és a munkahely megegyezése szolgáltassa. A szerző írásának befeiez3 részében — ez a szubjektivizmus megengedhető — a nők gondjaival, problémáival, nyugdíjaztatásuk fonák oldalaival foglalkozik. A rugalmas korhatár esetleges bevezetése vagy emelése nem növelné, de nem is csökkentené a két nem közötti különbségeket. Azt hiszem, más területen kellene a női dolgozók ún. „lépéshátrányát" behozni, nevezetesen, hogy a nyugdíjrendszer reformja során oondolni kellene arra, hogy az elismerhető nyugdíjban kifejezőbb és meggyőzőbb legyen a nőknél a gyermeknevelés időszaka. Végezetül szeretnék arra utalni, hogy a nyugdíj — ideértve a korhatárt is — munkával és járulékfizetéssel szerzett jog. A nyugdíj intézménye pedig „olyan tényező, aminek a mai magyar társadalomban stabilnak kell lennie", amire az emberek létbiztonságot, életprogramot alapozhatnak. Dr. Temesvári Tibor, a Megyei Társadalombiztosítási' Tanács elnöke
