Dunántúli Napló, 1985. július (42. évfolyam, 178-208. szám)

1985-07-13 / 190. szám

Krleza-mű a Tettyén Az előadás egyik mozgalmas jelenetét próbálja a Baranya táncegyüttes Fotó: Körtvélyesi L. Búcsúhangulatú délszláv orgia ' Egy magyarországi ősbemutató elé Ismét hangos, zsibong a Tettye. Sok emlékezetes, szép estét idéző romjai között fel­pezsdült az élet. Színjátszók és színpadi szövegeket reci­táló néptáncosok töltik be, ki- sebb-nagyobb tömegjelene­tekben, a megszokottnál most nagyobbnak, tágasabbnak tet­sző játékteret. Olykor lágy kólódallam úszik be az ágáló- tömegelő nép közé. S a le­szálló est hűvösében didergő melegítős alakok, szereplők, statiszták mozgásából szöve­géből lassan kibontakozik valami furcsa népünnepély-fé­le; tánccal, ivászattal, vesze­kedésekkel összekeveredő vá­sárhangulatú jelenetek sora. Miroslav Krleza Szentistván- napi búcsú c. drámáját készí­tik elő a Pécsi Nyári Színház programjában, a Tettye rom­jai között. A díszletekből még kevés látszik. Mindössze néhány ácsolat, s a játéktér centrumá­ban álló hatalmas, a rom­falak tetején is túlmagasodó vastogtörzsű fa. S átellenben egy kisebb, 'ez gyökereivel föl­felé meredő kiszáradt akác lehet. A nagyobbik csaknem teljesen pucér, csak a legfel­ső ágait koronázzák levelek, így is betölti a színpad légte­rét. Ez az Életfa, a másik a halál fája. Körülötte zajlik, for­tyog kavarog a zágrábi bú­csú zajos kavalkádja egy fül­ledt augusztusi éjszakán. A darab Krleza első művei közül való, tehát nem a ná­lunk is jobban ismert Blembay- trilógia (Agónia, Léda, Glem- bay Ltd.) korszakából való, ha­nem valamikor az első világ­háború éveiben íródott. (Né­mely adatok szerint 1915-ben, mások szerint 1918-ban szü­letett.) S talán az egyetlen a tízes-húszas évekből, amely olvasva is a tiszta színházi hatásokat tükröző totális szín­ház tudatos alkotói koncepci­ójára utal. Zene, tánc, poézis, prózai szöveg és képzőművé­szeti hatáselemek túlburjánzó áradata kerít a hatalmába; olyan ez az egész színházi lá­tomás —, amely reális cselek­ményszálakból indul ki —- mint egy ókori bacchanália, „mo­dern" monarchia-korabeli ala­kok, típusok megszámlálhata- lan sorával. Vagy ahogyan az író egyik monográfusa jelle­mezte: egyetlen „őseredeti po­gány szláv" dallammá olvad össze itt minden. A színfalak mögül tambura-zenekarok szólnak, extatikussá fokozva a szentistvánnapi vigadalmat. Mindezek a vonások is sej­tetik, hogy expresszionista képsorokról, expresszionista színpadi műről van szó. Va­gyis olyan „izmusról", amely a századelőn bontakozott ki, s egyik fő jellemzőjeként a mű az alkotó szubjektív életérzé­sét; a lelki világában viharzó titokzatos folyamatokat vetíti ki. A stílusirányzat egyébként más, a naturalizmus elleni iz­musokkal együtt, fontos meg- újítójóvá lett a kor színházi gondolkodásának (E. Toller; Brecht korai műveiben ;G. Cra­ig, Piscator rendezéseiben). Ebben a stílusban íródott az eredeti címén Kraljevo (Bú­csú). Ma is megfoghatatlan előttem, hogyan, hogy egy 22 éves fiatalember stílus- és színházi eszköztárának tökéle­tes fölvértezettségében. A fia­talember, aki a Monarchiának a pesti Ludovikán avatott ele­gáns hadnagyából — poli­tikai emigráció-kísérlet, élet­veszélyek után — szökés miatt bakává lefokozva; az első vi­lágégés harctereit megjárva, valahol drámát, expresszionis­ta, remekművet ír. Drámát, amely kiállta az idők próbáját. Stílusbeli sajátosságként a darabnak nincs abszolút fő­szerepe, epizódalakok népesí­tik be. S a hagyományos drá­maépítkezés elemeit is hiába keresnénk benne. Epizódok, jelenetek láncolata áll össze sajátos egésszé, amelyben a reális történés átúszik a va­lóságfelettibe; és misztikus alakok viselkedése olybá tűnik, mintha hús-vér vendégei len­nének ennek a vásári orgi­ának. S történik mindez Zágráb­ban, augusztus 20. éjszakáján, nem sokkal 1914 előtt... W. E. Meglepetések és tanulságok Jegyzetek a szövetkezeti néptánctalálkozóról Egyre izmosodó hagyomá­nyai vannak Pécsett a szövet­kezeti támogatással működő néptáncegyüttesek találkozá­sainak. Immáron a hatodik al­kalommal rendezték meg az elmúlt héten a nyári feszti­vált, amelyen ezúttal kilenc magyar és bolgár együttes mutatkozott be több alkalom­mal is. Tekintettel arra, hogy a találkozó egyben verseny is volt, a pécsi Ságvári Művelő­dési Központban lezajlotl szakmai bemutatókhoz fűzünk néhány észrevételt, annál is inkább, csak mert jtt láthat­tuk a résztvevők teljes mű ta­rát. Amit az első pillantásra is megállapíthatunk, az a kis­városok, nagyközségek túlsú­lya a szövetkezeti néptáncmoz­galomban. A pécsi KISZÖV együttesét leszámítva jószeri­vel nem is volt olyan csoport, amelyik nagvobb városból ér­kezett volna. Örvendetes módon ez ma már nem jelent feltét­lenül színvonalesést. A mintegy hatórás program részletes elemzésére természe­tesen nem vállalkozhatunk. Az összbenyomást tekintve legin­kább a jászberényi, a gyulai, és a nyíregyházi együttes produk­ciója tetszett, s ezen belül is 8. HÉTVÉGE azok a pillanatok, amikor sa­ját tájegységük táncait mutat­ták be. A szakmai verseny utol­só száma volt a nyírségiek ecsedi táncösszeállítása, amely­ből sugárzott az a. biztonság, fesztelenség, amély csak a szűkebb haza, az otthoni táj táncéletének jó ismerőit jellem­zi. Ugyanezt érezhettük a gyu­lai együttes Méhkeréki táncok című produkciója alatt. A ma már országszerte ismert és járt román táncok élettel teltek mneg a színpadon, s ezt a ha­tást minden bizonnyal az ered­ményezte, hogy a „Körös” Tánc- együttes tagjai még eredetiben láthatják a békési románok táncait. Persze, az igazán felkészült együttesek szívós munkával, a táncanyag kellő tanulmányozá­sával és tiszteletével el tudják érni ezt a hatást akkor is, ha tőlük messze eső területek tán­cairól van szó. A legjobb pél­dát erre a szövetkezeti találko­zón a jászberényi „Jászság“ Néptáncegyüttes műsora szol­gáltatta. Papp Imrének, az együttes veterán vezetőjének kalotaszegi legényese torokszo­rító élmény volt, de élménysze- rűen táncoltak gyimesi, györgy- falvai és szamosháti táncokat is. Mint minden jó együttes előadását, az övékét is a be­mutatni kívánt táncanyaq tisz­telete jellemezte, ami koránt­sem zárta ki, hogy kitűnő ka­rakterek jelenjenek meg o színpadon. A találkozó legkellemesebb meglepetését a „Nyírség" sze­replése okozta, - ezt a verseny­ben elért helyezésük is bizonyít­ja -, a legkellemetlenebbet vi­szont a kalocsaiak műsora. Szinte érthetetlen, mi történt né­hány év alatt ezzel a nem is olyaji régen még színvonalasan működő együttessel,, amely Tóth Ferenc vezetése alatt egyebek között arról volt ismert, hogy négy generációt tudott a színpadra állítani, és nem is akármilyen programmal. Most olyanok voltak, mintha egy IBUSZ-hirdetésből léptek volna ki azzal a szándékkal, hogy vendégeket toborozzanak egy Duna menti betyárvacsorára. A házigazda Pécsi KISZÖV Táncegyüttes sikeréről ezúttal sajnos nem számolhatunk be. Nagy akarással előadott szá­maik nem nyerték meg a zsűri tetszését, s úgy tűnik, érdemes lesz megismételni, amit a né­hány héttel ezelőtti bemutatko­zó estjük kapcsán írtunk: nem volna haszontalan megszívlelni a szakemberek véleményét. Mű­soruk uqyan érdekes és hangu­latos, de félő, hogy átbillen azon a határon, amelyet a ma­gyar néptáncok karaktere, az őket körülvevő, és figyelmen kí­vül a színpadon sem hagyható hagyománykörnyezet állít a táncosok elé. Kiállítási napló IX. Országos Kisplasztikái Biennálé 1967 óta rendezik meg Pé­csett az Országos Kisplaszti­kái Biennálét, a kortárs ma­gyar szobrászatnak ezt a szé­les körű bemutatójá't. 1977 óta Sopronban külön ércmbiennálét szerveznek, amelynek időpontja 1979-től egybeesik a pécsi biennálé- val. Ez értelemszerűen meg­változtatta az anyag összeté­telét: a hagyományosan kis­plasztikaként számontartott érméket részben elvonta a pécsi kiállítástól. Ennél azon­ban sokkal fontosabb válto­zások is lejátszódtak, ame­lyek megváltoztatták a kor- társ művészet arculatát, a művészek helyzetét, művészet és közönséq viszonyát. így a napjainkra kialakult helyzet alig vethető egybe a hajda­nival. A kisplasztika Magyaror­szágon a két világháború közt élte virágkorát, amikor már jelentős műveket felmu­tató, kimagasló szobrász­egyéniségeket tudhatott ma­gáénak, olyanokat, mint Medgyessy vagy Vedres Márk, akik művészetükben megvalósították magyarság és európaiság magasrendű szin­tézisét. Az első világháborút követően a polgári mecéna- tura - azaz egy művelt és fo­gékony réteg - számára a kisplasztika volt a leginkább elérhető és megfizethető szobrászi műfaj. A nagy anyaqi erőket igénylő, meg­bízáson alapuló köztéri szob­rászat kevés művész számára volt elérhető lehetőség, azon­kívül a köztéri szobrászat jel­legénél fogva szorosan kötő­dik az aktuális politikai hely­zethez, így az alkotói szabad­ságot erősen korlátozza. A műteremben, kisebb ráfordí­tással előállítható kis szobor tág teret biztosít a kísérlete­zésre, akkor is, ha ez azzal a hátránnyal jár, hogy a kö­zönség számára nem válik hozzáférhetővé és a szakma számára is csak esetlegesen. Általánossá vált ez a mű­teremnek szóló gyakorlat — az asztalfiókba süllyesztett irodalomhoz hasonlóan - az ötvenes évek káros művészet­politikája következtében, amit később a hatvanas évek nyi­tottabb, minden újra fogé­kony légköre szüntetett meg. Ezért volt olyan nagy jelen­tőségű az országos kiállítá­soknak az n meginduló so­rozata, amelyben egyik igen fontos láncszem a pécsi kis­plasztikái biennálé. Azóta csaknem húsz év telt el, és eközben ismét jelentő­sen megváltozott a helyzet: sohasem oldódtak föl a mű­faji határok annyira, mint napjainkban. Sőt: nemcsak a műfaji határok feloldódásá­nak, de új, eddig nem ismert eszközök birtokba vételének, új médiumok alkalmazásá­nak, a művészet és az élet közti határok lerombolására tett tudatos és elszánt kísér­leteknek lehetünk tanúi. S ezzel egyidőben sohasem mélyült el a szakadék művé­szet és közönséq közt annyira, ■mint napjainkban, amikor válságba kerültek a hagyo­mányos értékek és normák, s a mindennapi életben való eligazodás is komoly nehéz­ségeket okoz. Művész és kö­zönség kölcsönös elfogultság­gal és ingerültséggel mére­geti egymást, és hihetetlen erőfeszítéseket tesz a maga elveszett paradicsomának megtalálására. Különösen nehéz a művé- •szek helyzete ma Magyaror­szágon, ahol az elmúlt negy­ven év alatt fokozatosan ki­épített gyakorlat megszűnő­ben van, vagyis az állami mecénatura jelentősen csök­ken, ugyanakkor egyelőre nem bontakoznak ki egy óhajtott új, részben piaci törvényekre épített gyakorlat körvonalai. Ilyen körülmények között érthető a bizonytalanság, amely most művészeti éle­tünkben tapasztalható, és az sem váratlan, hogy egy ilyen szemle mintegy dokumentálja a bizonytalan helyzetet. Idén kisebb az egybegyűlt anyag, és kevesebb a kiemelkedő művész. Hiányoznak az iga­zán jelentős, meghatározó erejű darabok. Gyakoriak vi­szont a jól bevált sémák, visszaköszönő formai megol­dások. Úgy tűnik, mintha a kiállító művészek görcsösen ragaszkodnának többé-kevés- bé bevált gyakorlatukhoz, s ez akkor is csüggesztő, ha egyébként olyan vonzó az eredmény, amilyen csak egy jellegtelen műtárgy lehet. Művészeink mintha félnének a változástól, és erőtlenek lennének a változtatásra. A Nemes Hagyományok nevé­ben ezúttal be kell érnünk a szolid unalommal. Zaklatott és változó hétköz­napjainkból mintha más vi­lágba csöppennénk: olyanba, amelyet heverészö nők, idilli­kus tájacskák és némileg fel­frissített szocreál szobrok né­pesítenek be,. üdítő színfolt Tornay Endre András három álló alakja, amelyekkel I. díjat nyert. A jelszerűen megformált, gaz­dag szimbolikus tartalmú szobrok fából készültek, fron­tális nézetűek, s körvonalaik, lendületes íveik különleges lí­rát sugároznak. Az 1976-ban Erdélyből áttelepült művészre nyilván erősen hatott az az archaikus, népi fafaragó gya­korlat, amely Erdélyben ele­venen él. S a XX. századi művészetnek egyik jelenté­keny vonulata az a felfogás, amely egyszerre követ népi hagyományokat és régészeti kutatások, távoli kultúrák fel­fedezésének eredményeként feltárt archaikus, jelszerű for­mákat. A szobrászatban ez a tendencia Brancusi nevével fémjelezhető, aki ma Romá­niában közismert és népsze­rű. Tornay világának önálló­sága, szimbólumteremtő ereje vitathatatlan. Egészében az idei kisplasz­tikái biennálé nem ad képet a szobrászat élvonaláról, do­kumentum-értéke azonban így is jelentős. Kovács Orsolya Báron László bábjai a Kisgalériában A felnőttbábfesztivál ki­egészítő programjaként ren­dezték meg a Pécsi Kisgalé­riában, az előző fesztiválon Blattner Géza emlékplaket­tel kitüntetett bábos kiállítá­sát. Báront képzőművészként is jegyzik. Szobrai, festmé­nyei, tűzzománcai többször közönség elé kerültek már, de a kecskeméti Óvónőkép­ző Intézet tanárát mindenki bábművésznek tartja elsősor­ban. A kiállítás keresztmet­szete a Báron László vezette Ciróka Bábegyüttes huszon­öt éves repertoárjának. Együttesének tervezte, készí­tette az itt látható figurákat, s mivel a Ciróka a hazai amatőr bábjátszás élvona­lába tartozott mindig, a tár­lat bábstílustörténeti doku­mentum is egyben. A hatvanas évek hazai bábművészetében a purita­nizmus uralkodott; még a látszatrokonságot is tagad­ni akarták a paprikajancsi­vagy hajasbaba-stílusú ko­rábbi törekvésekkel. Ekkor terjed el a vonallá, fakanál­lá egyszerűsödő báb vagy a háromszögek, négyszögek s a meztelen emberi kéz já­téka. E látványos kiállításon már csak a régi emlékek után kutató fedezi fel az ajtó melletti sarokban szerényke­dő két falovat, az 1963-ban bemutatott Bábrevűből, s nem akarja elhinni, hogy két díszítettségében is jelen­téktelen téglalap, Rónay György: Chartres c. versé­re készült, s 1966-ban Bé­késcsabán úgy mégcsodált produkció eleme. Emlékei szerint kockákból, hasábok­ból, szavalókórusból épült a bábkatedrális, s ahogy a vers mondja: „a kő a vég­legesség", s most itt van két szerény téglalap belőle. De azt is mondja Rónay György verse: „Az ember ugyan mint a nád, de minden kő­nél többet ér: tovább építi önmagát, amíg csak él." Báron is tovább építette önmagát. Fehér László szekercével faragott bábfigu­rái 1971-ből a mozgalomnak azt a vonulatát idézi, amely­ben divat volt nagyon ko­molyra venni a népművésze­tet, s főként a népballadát. Az avangard puritánsá­gán, a népművészet letisztult ságán fölnőtt magyar báb­művészet a nyolcvanas évek­ben már nem meghökkente­ni, nem „elmélyíteni" akar, hanem megteremteni az em­bernevelő derűt. Formanyelve a kifejezés szolgálatába sze­gődik, és stílusegységről csak egy-egy produkción be­lül beszélhetünk. A Kisher- ceg, a Hetet egy csapásra, a tanyaszínház Don Quijote produkciójának bábúi csak­úgy derűt árasztanak, mint a Világ teremtése bumfordi emberpárja vagy hangsúlyo­zottan bal-lábbal fölkelő ba­bonái maiom. Ami igen ritka a Kv>galéi:ában, a kiállí­tásnak nagy közönsége van. Gyerekek, felnőttek nevetgél­nek például Mészöly Miklós: Sosem volt cirkuszának tár­sulata előtt, pedig nem is tudják, hogy Henye Egyed állatidomárt látják, hogy Da- ‘ li Dó a zenebolond egy lyu­kas babszemben tartotta a hegedűjét, amit megettek a papagájok, s ettől kezdve a papagájokon veri el a nó­táját, hogy Marinus a fél­lábú köté’táncos nappal négykézláb jár, hogy annál frissebb leqyen este a kö­télen, s hogy a 120 kilós szakács három hüvelyknyi mutatóujjával keveri a le­vest... Nem tudják, de ér­zik. Ezért nevetnek. Bükkösdi László Havasi János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom