Dunántúli Napló, 1985. július (42. évfolyam, 178-208. szám)
1985-07-13 / 190. szám
1 MELIORISZ BÉLA Mandulavirágok Fehérlángú mandulavirágok sikoltanak végigkarmolják az ősinek vélt arcot s lebegnek egyre sejtelmesebben úgyhogy az igeidők teljességgel értelmüket vesztik már Anyám Ha bekopog szerény házatokba és vizet kér tőletek adjatok neki Hátán nyarak nehéz batyujával forró országutakon gyalogolva szomjazott meg Ha marasztalnátok ne kérdjétek miért nem marad Engedjétek útjára mint bárki mást de ne feledjétek arcát ARATÓ KÁROLY Beszélgetve füvekkel, fákkal... Tiszta az ég, szellő se járja: tündöklik mozdulatlan kék kockáiba zárva s a meleg, mint a repkény, kúszik e sima, szőke, júniusvégi délelőttre. Az évszak sárga búzatáblák s barna hegyek közül nyelvét lógatva jön, a várost végignyalja és farkcsóválva elköszön. Nyomában döbbent némaság marad, óriás tejüveg búra alatt búgócsigaként forgó szédület. Az utcán senki sincs, elült a zaj, a lárma. Csak Szindbád lófrál egyedül hümmögve, viharvert pipáját rágva. S mert új kalandra itt sehol se lel, beszélgetve füvekkel, fákkal lassan továbbvándorol, elcsoszog lobogó tengerész-szakállal. KÁLDI JÁNOS A gyermekkor A Bürkös-dülöből — Matild mondatain át — jön, csobog a félmúltas, szelid-hullámú folyó. A partján mély-fehér bánat a virág. Nem emlékezni volna jó. ______________„___________________ P akolitz István Simgringi kényszertartózkodásunk mérhetetlenül unalmas. Ami soványka változatosság akad, az mindössze annyi, hogy régi katonaösmerősöket keresünk föl a többi uszályon; vasárnaponkint, ha nem kell őrséget adni, átrándulgatunk a Duna balparti városába, a műemléKeiröl híres Schelf-be. A koszttal egyelőre nincs baj, a húsellátottság rendszeres; bab, krumpli bőven van, a kenyér azonban gyatrácska és kevés is. Még véletlenül se lehet látni vízben úszó kenyérmaradékot, mert a szárazabját sem hányjuk el, számítva a „kilátásba helyezett" hét szűk esztendőre. Holubánka hajómester, akit elkeresz- telésem után ma már mindenki Holubár- nak titulál, hajdanán, még a harmincas években, jól összeteremtette „a rohatt pazarló bagázs istenit" a vízbe hajigái1 kenyér miatt. Harsul ortályozott, pedagógiai szándoktól vezérelve: „Egésznél nagyobb kenyerek úszkálnak a vízbe!" A kenyérpazarlás okán most nem lehel érkezése, hogy rápirítson a legénységiekre, de ráncbaszedhetné a tisztiasszonyokat meg a kölkeiket a kenyérherdálás miatt, csakhát ez nem a derék hajómester hatáskörébe tartozik. A miénkbe aztán semmiképpen se, bár a nagy tök- vakarászásban, ahogy Holubár nevezi „lébuskálásunkat”, arra is szakítunk időt hogy bosszankodjunk a „paniperda" úri népség gesztusán. A részleges kenyérhiány mellett elke- serítően teljes az asszonyéhség. A csaknem reménytelen helyzetet fokozza egy- egy nőstényvihogás, akár a parton, a faluban, vagy itt, az uszályokon, s a három vontatógőzösön. Az ún. törzszászlóaljnál, a hajómestertől fölfelé, aki tudta, elhozta családját is. Ki a feleségét, ki pedig a kedvesét. A legénységi állományú egyénnek, ha már nagyon hiányzik a nő, kerülhet a silányabb kategóriákból holmi „birodalmi" lotyó, bár a szemközti Schelf-ben meglehetős a nemzetközi választék, természetesen magyai is akad jócskán a piacon. Van, aki a bibliai Onan mester példáján fölbuzdulva, saját hatáskörében elégíti ki sexuális éhségét. Ősi és olcsó módszer. Nemrégiben bizonyos Gyuricza. vagy Gyuricska nevű tizedes kapatott rajta, hogy szerelmi partner nélkül, egyma gára hagyatva elégítette ki szenvedélyét. Nyilván bánatában-unalmában. (Egy ré gi rigmusra — kissé abszurdra — emlékezem kisgimnazista koromból: „Sűrű erdő közepében élt egyszer egy remete/ Bánatában, unalmában született egy gyereke.") A minapában Bozó Adám tiszti pucér esete borzolta föl a kedélyeket. Bozó Adóm Csepreghy Edömér őrnagy úrnál csicskáskodott. Keménykötésű, fekete szemű legény, huszonkétévesnéi alig több ez a pucováns úr, szálfa termettel, zászlónyi bajusszal. Dali István tizedes, Isten kegyelméből ugyancsak idegenbe menekült patkány, úgy tudja, szúrós, nagy bajuszánál is nagyobb ennek a Bozónak a nemiszerve. Egyszerűen nem bírt magával a fiú. Persze Csepreghyné őnagy- sága sem ácsingózott a szentek mártírglóriájára; férjeurát viszont hiába noszogatta házastársi kötelezettségére; így aztán se a csicskásnak, se az őrnagyné- nak nem lehet a szemére vetni semmit sem. Dali tizedes olyan mendemondáról is tud, hogy annak idején, mikor Bozó Ádámot sorozták, a rekruta-jelöltnek többizromban el kellett masíroznia a sorozóbizottság színe előtt. Már-már azt hitte, valami hibát találtak a járásában — enyhén lúdtalpas volt —; igencsak röstellte volna, ha untauglichnak minősítik. A bizottságban egy orvosnő is helyet foglalt; Dali István állítása szerint a doktor néni kíváncsiskodására kellett gyakorolnia Bozó Adómnak a hosszú menetelést: az egészségügy hivatásos istápolója elmélázva bámulta a kuriózumnak számító férfiúi berendezést; nem egy szimpla szakvélemény, de egy disszertáció megszerkesztéséhez is elegendő lett volna az alapos megfigyelés. — Nem lódítok, tanító úr, de olyan bunkója van nekije, akár egy nóniusz- nak! Simán is. Hát még fölhevült állapotban! Képzelheti! Dali István hírszerzői buzgólkodására egykori igazgatóig kitétele nagyon találó; direktorom ui. „törve kettővel" jellemezte és tette helyére a kevésbé hitelt érdemlő anekdotákat. Bozó Adóm tiszti pucér mivelkedeté- ben mindenesetre erőteljesen közrejátszott az a ténykörülmény, hogy az őrnagy úrnak hullában lévő hajszála sem talál- tatik letarolt koponyáján; továbbá, a nagysasszony legalább húsz évvel fiatalabb, ha nem többel; az öregúr teherbíróképességével alighanem már régebb óta baj lehet, ennek arányában nődögéi a menyecskeéveit elrúgni készülő asszonyság kancacsikókedve. Nem kell fantazmagória ahhoz, hogy megállapíttassék: a derék Bozó Ádám olyan gyönyört hozó tevékenységben is helyt állt, ami szorosan véve és hidegen mérlegelve nem tartozott csicskósi hivatalához. Az őrnagyfaun legszívesebben fejbedurrantott i volna Bozó Ádámot, de világéletében kerüli mindenfajta botrányt, párbajozni se párbajozott hosszúra nyúlt élete folyamán egyetlenegyszer sem. A szolgálatkész pucér viszont a fenekét is kitörölte a kél tiszti kölöknek, amely cselekedet szó szerint veendő; nem is említve a mosást, vasalást, favágást. Az elaggott hadastyán- ra az aprófa-bekészítést se lehetett rábízni; enyhén fehérmájú neje még arra is lusta volt, hogy saját kezűleg begyújtson. Nem Bozó Adómon, nem is az őrnagy- nén múlt, hogy mindösszevissza „egyet lenegyszer tévedtek a bűn útjára", — ahogy költőien megfogalmazta a kör- nyülállást Iszterics Bendegúz alezredes (Az ales úr egyáltalán nem különcködésből viselte büszke ősmagyar utónevét, de le is vezette nemes családfáját egészen a Bendegúz véréből való rokonságig.) Persze, ki a fene tudja, hányszor, s milyen jóízűt kamatyolt a két bűnbeesett az egyetlenegyen kívül! A tételesen megfogalmazott „egy eset" is elegendő volt a botrányhoz, a botránkoztatáshoz. sőt, majdnem ahhoz is, hogy Bozó honvéd ne hősi, hanem közönséges polgári halottként hagyja el ezen árnyékvilágot, azzal súlyosbítva távozását az élők soraiból, miszerint szerelemféltés áldozata lett. Mert Iszterics ales úr, a Bendegúz vezér véréből való, Csepreghy őrnagyot is megfölözve, a házasságon kívüli szerelmi latyalkapatyalkát mételyező paráznaság- nak minősítette; erősen őrködött vala „tisztaszemű kiskatonái" ennyedetlen erkölcsén; úgy tervezte, hogy katonái, megőrizve tiszta férfiúságukat, hazafelé menet átkelnek majd az Alpeseken, ahogy annak idején Hannibál és marcona harcosai, csak hát elefántok nélkül. Mand- schaft-ja viszont fütyült az Ájtatos Manó hülyénél hülyébb ötleteire, lelkigyakorla- tos rózsafüzér-ájtatosságaira. A stratégia tudományában járatosabb néhány tisztje Kutuzovhoz hasonlítgatta, merő morhás- kodásból, jókat röhögve a háta megett. Mind a tisztek és altisztek, mind a legénységiek buzgó intenzitással jártak a ferdesarkú leányzók tanyáira, persze még az ántivilágban, vagyis a boldog békeidőben. Iszterics Bendegúz zászlóalját szerteszerint Szentimre zlj-nak nevezték a betyár mufurcok. A Bozó-ügyet lassikán kezdték elke- negetni; hírelték, hogy tulajdonképpen nem is volt tettenérés, csupán a gyanú bizonyult alaposnak. A dolog végül is perfektuálódott, elég simán, elsősorban azért, mert az őrnagyné hisztériás hivatkozással a társadalmi rangkülönbségre, leszerelte megroggyant férjeurát: — Csak nem képzeli, kedvesem, hogy összeadom magam egy szolgalegénnyel?! Ennyivel igazán tartozom az ön rangjának . . . Bozó Ádám csicskás — más alapállásból kiindulva — szintén a rangkülönbségre hivatkozva védekezett: — Ugyan má, miképpön gyöhetnék ilyenesmihő csicskás léttömre? A „pörbefogottok” mondhatnak amit akarnak, mindenki tudja, mi történt. Bozó Ád ómnak nem kellett a gillotin alá dugnia a fejét, megúszta azzal, hogy ki- ebrudalták tiszti puceri magas hivatalából. Csepreghy őrnagy úr új csicskást verekedett ki magának, az ötvenes-forma Bencze Sándor bácsit. Ez az öreg népfölkelő aligha fog veszedelmet jelenteni az őrnagy úr családi békességére. Bár sose lehet tudni . . . mivel az ördög nem alszik. Imre Károly azt ajánlotta Bozó Adómnak, baráti alapon, hogy átmenetileg legyen szíves csomót kötni folyton berzenkedő holmijára. És hozzáfűzte a szentenciát: — Mindazonáltal, ha nagyon jólesett a rúgkapálódzás, ami nyilvánvaló, hó* adja Isten mindkettejük egészségére! Pesti Nagy Ottokár hadapród e szó zatot megtoldotta azzal a vigasztalással, hogy Bozó Ádámot, dekadens magatar- tású hadfi létére, aligha fogják áthelyezni a Szentimre zászlóaljhoz, mert az ilyen tékozló, romlott pasingereket még Iszterics Bendegúz sem mentheti meg a pokof füzétől. Újhelyi János Negyvenen túl Kézit csókolom, uram! Vidéki egyetemi városban egy sikeresnek mondható íróolvasó találkozó után a népszerű kiskocsmában — főleg a diákok részéről kedvelt, mert még mindig viszonylag olcsó hely, két velem egykorú népművelő hölgy értékeli — jobb- ról-balról ülnek mellettem — a találkozót. Elégedettek, a várható „visszajelzést” ecsetelik a magasabb szervek részéről. A találkozó után én hívtam meg őket vacsorázni, én kértem, hogy idejöjjünk, s ismerve erszényük szűk rekeszét, rögtön közöltem velük „a vendégeim!" Jött a pincér, huszonéves fiú, Józsinak szólongatták a fiatalok, s meglehetősen tartózkodóan felvette a rendelést. Akkor éreztem először, hogy korunknál fogva valahogy kilógunk ebből a diákkocsmából. Azért is a legdrágább ételt rendeltem, s a hölgyeket is biztattam: „Csak tessék tessék! Ne szerénykedjenek." A hölgyek nem szerénykedtek. A kis pincér felvette a „nagy", itt szokatlanul *,nagy" megrendelést, jól megnézett és távozott. Ekkor vettem észre a szemközti asztalnál ülő társaságot: két lány, két fiú. Tatárbifszte- ket ettek, sört ittak hozzá. Az egyik lány kente a pirítás kenyereket: falatonként adta a társai szájába. Jókedvűek voltak, frissek, jóétvágyúak — s főleg hagyon fiatalok. Az egyik fiúval összeakadt a tekintetem. Dacosan nézett rám. Úristen, gondoltam magamban, ez ugyanolyan, mint én lehettem jó húsz évvel ezelőtt. . . Erős arcvonásai, szúrós szeme arról árulkodott, hogy paraszt — bocsánat, vidéki — származású. Mindezt jólöltözése nem takarta el. Jött az aperitif: Vilmos körte. Koccintottam a hölgyekkel, s miközben számhoz emeltem a karcsú poharat, lopva a fiúra néztem. Gúnyos mosollyal felém emelte félig ürült sörös korsóját. Elkaptam a tekintetemet, tüntetőleg a hölgyekkel kezdtem foglalkozni. Csak akkor pillantottam újra az asztaltársaság felé, amikor Józsi, a pincér letette elénk a hatalmas, nem tudom milyen módra készült vegyes tálat, s a két üveg bort. Megint a fiú kedvesen, pimasz mosolygó szeme szúrt belém. Valamit súgott a társainak, felém biccentett a fejével, mire a lányok felvihogtak, a másik fiú komoly maradt —- s valameny- nyien átnéztek hozzánk. Hirtelen eszembe jutott Karinthy Frigyes híres novellája: Találkozás egy fiatalemberrel. Mit akar tőlem ez a fiú? Azért, mert két hölgy társaságában látványosan bőségesen fogyasztok, miért kell utálnia? S mi ez a szánakozó, gúnyos kis mosoly a szája szegletében? Menjek oda, és mondjam el neki, hogy nekem az ő korában ösztödíjosztás esetén legfeljebb egy körömpörköltre futotta, s félliter borra? Hogy farmerre csak harmincéves korom utón volt pénzem? Hogy az egyetem elvégzése után 1300 Ft-os gyakornoki fizetéssel kezdtem? Hogy a boldog kollégiumi évek után hat évig egy kétszer-két méteres, fűt- hetelen albérletben laktam? Ugyan. Kiröhögne, ha mindezt elmondanám, talán el sem hinné. Vagy talán a be nem váltott fogadkozásaimat kéri tőlem számon, mint abban a bizonyos Karinthy-novellában az írótól a fiatalember? Rosszkedvűen, étvágytalanul turkáltam az ételben. Hirtelen ötlettel magamhoz intettem Józsit. Megkértem, szóljon a társaságnak, üljenek át hozzánk, meghívom őket egy italra. Józsi kicsit csodálkozva nézett rám, de teljesítette, amit mondtam. Átment a szomszéd asztalhoz, bizalmasan a társasághoz hajolt, nem hallottam mit mondott, csak arra kaptam fel a fejem, hogy mindnyájan hangosan nevetnek, és felém mosolyognak. A tányér fölé rejtettem vörös arcomat, nyilvánvaló volt az elutasítás. Józsi vissza sem jött hozzám. Tüntetőleg falni' kezdtem, hangosan (túlhangosan) anek- dotázni kezdtem a hölgyek legnagyobb örömére. Sikongva vették minden poénomat, s elárasztottak pletykakérdésekkel. Megadóan válaszolgattam, sőt néha rá is dupláztam. Már csak a hangúját miatt is. Akkor emeltem fel újra a fejem (fülemmel érzékeltem), amikor is a társaság menni készült. A fiúk a lányokra segítették az irhabundákat, s maguk is a legmodernebb, legdivatosabb szerelésbe bújtak. A fiú gúnyos mosollyal az arcomat pásztázta. Keményen visszanéztem rá. Az asztalunk mellett mentek el. Az alacsony, zömök, de kísportolt alkatú fiú megemelte felém a sapkáját, és azt mondta: „Kézit csókolom, uram." A lányok ismét felvihogtak, egymásba karolva távoztak el. Nem néztek hátra. Mikor a kábulatomból magamhoz tértem, intettem Józsinak. Egy üveg pezsgőt rendeltem. A hölgyek ezt már nem várták meg, arra hivatkozva, hogy várja őket a család — gyorsan távoztak. Egyedül ittam meg az üveg pezsgőt. HÉTVÉGE 9. Pandúr József rajza Éhség
