Dunántúli Napló, 1985. április (42. évfolyam, 89-117. szám)
1985-04-06 / 94. szám
Kiváló művész Bretus Mária Lü Negyedszázados művészi pálya zárul ezzel a művészeti díjjal. Negyedszázad a pályán, a Pécsi Balett alapító tagjaként, Pécsett. Szóló és főszerepeinek száma megközelíti a százat. Mindegyikben rendkívüli fölkészültséggel, igényességgel; kivételes tudással, állandóan megújuló képességgel és mindig friss intellektussal láthattuk táncolni. Olyan művészként, mint akinek mindig volt és van gondolata a világról. Végigtekintve ezen a 25 évadon, vajon létezik-e a sok közül néhány szerep, amely az ő számára is különösképp emlékezetes, maradandó? A mindennapos délelőtti gyakorlat után ülünk le néhány szóra. Igen, A csodálatos mandarin lányszerepét említi elsőként ma is, csakúgy, mint 13 éve, amikor hasonló ügyben megkérdezték. A Fölszállott a páva, a Ta-_ vaszünnep, a Carmen női főszerepei vagy — Hetényi Jánossal — a Ketten a világban c. több részes balett jutnak eszébe legelsősorban, ha visszagondol, s újra és újra a Lány a Mandarinból, akit nemrég, talán a pálya szép záróakkordjaként, húsz év után ismét eltáncolhatott, a három alapító tag Jutalomjátékában. Ezt a szerepét tartja az első igazi nagy főszerepnek. S talán ez volt a legnagyobb sikere is, amely- lyel bejárta a fél világot - vagy az egészet? —; s amelyről film is készült. A film egyébként Sorrentóban Ezüst Nimfa díjat nyert, s benne kiemelten Bretus Mária alakítása. Majd Nápolyban vetítették, ahol olasz szokás szerint -a bemutatót éjszakába nyúló vita követte. Itt — mint egy korabeli sajtóközleményben olvastam —, fölszólalása külön viharos tetszést aratott. Amikor-lassan kiürült már a terem, egy fiatal olasz szociológus, kifelé kísérve a táncosnőt, megjegyezte: maga nemcsak rendkívüli tehetségű művész, de a világ dolgaiban is jártas, talán azért is táncol olyan remekül. Nem, kérem — válaszolta derűsen Bretus -, az a napi hatórás gyakorlástól van, a másik meg attól, hogy ebben a világban élek . . . Egész pólyája, művészi habitusa a bizonyság erre. Energikus, egész világot átfogó egyéniségét kdrán fölismerték, így Eck Imre koreográfiáiban törekedett alkatához illeszkedő „bretu- sos” szerepeket megkompo7 nálni. Olyanokat, ahol nem vele történnek dolgok, hanem ahol a női főszereplő aktív részese az eseményeknek. Ezeket a szerepeket kapta feladatul elmondani úgy, ahogyan a ma embere látja, érzi. Amit csak a legmagasabb hőfokon lehet — s érdemes. Sokszor foglalkoztatott: hogyan lehetséges ezt a mindig magas szintet, előadási nívót évtizedeken át megtartani - elégés, ellob- banás nélkül? . . . Egy, most öt éve készült interjúban találtam meg rá az igazi választ. Ebben Bretus Mária kiemelte: nagyon Bretus Mária a Carmenben hisz albban, amit csinál: s az élete voltaképpen színházban, a próbatermekben telik el, állandó készenlétben, állandó felkészülésben. Most, nemrég, a Jutalomjáték lányszerepében elbúcsúzhatott a pécsi közönségtől. Néhányszor szerencsére látjuk még. Legközelebb a most kitüntetett művészek április 4-i gálaműsorában. Bizakodom, azt érezzük majd, amit egy régi Fölsrál- lott a páva előadás után levélben írt neki valaki: „Bretus Mária csak azok emlékezetében él, akik látták. Élete, művészete a legnagyobb fényűzés: néhány csodálatos pillanat, anyagtalan alkotás, tovatűnő írással, testetlen anyagba. De a mozdulatok elválnak tőle, velünk maradnak . . ." W. E. rációjára is: Gábor Jenő volt az, aki a pályára kalauzolta. Valamikor nagy útnak tetszett Pécsről nekivágni a képzőművészet nemzetközi sztrádájának, mégis, többen megtették. Olyanok is, akik aztán örömmel tértek meg később, amikorra már egyértelművé vált, hogy városuk, egykori pátriájuk mind jelentősebb állomás lesz eme út mentén. Szándékosan képzőművészetről beszéltünk és nem egyszerűen festészetről, mivel Gyar- mathy Tihamér mindig is lelkes áttörője volt a műfaji korlátoknak, mind a mai napig képes plasztikában, grafikában vagy éppen fényképben gondolkodni; arról nem is szólva, hogy műterme voltaképpen maga is műalkotás: egymáshoz épített tárgyak bámulatos szerkezete, emléknyomok és gondolatcsirák, pásztázó reflexiók a lényeGyarmathy Tihamér; Grafika (a Pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményéből) Érdemes művész ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Gyarmathy Tihamér Hetvenéves mestert ért a kitüntetés, a megtiszteltetés, a rang. Természetesen nem az érdemrendtől lett mester, hanem éppen fordítva: mesterként szolgálta meg azt. Olyan művészként, aki immár évtizedek óta tekintély szakmájában — itthon és idegenben egyaránt. Gyarmathy Tihamér hét évtizeddel ezelőtt Pécsett látta meg a napvilágot, sőt, itt töltötte kora ifjúságát, itt ismerkedett meg hivatásával, itt kötelezte el magát a képzőművészet mellett. És éppen egy kiváló pécsi művésztanár inspiges összefüggésekre. Egy olyan tér, amelyet mór régen filmnek kellett volna földolgoznia^ hogy egyenrangú társként szerepelhessen kiállításain festményeivel, grafikáival vagy éppen plasztikáival, hiszen mindennél jobban mutatja alkotója elemző gondolkodását, konstrukciós érdeklődését. Természetesen nem állítjuk ezzel, hogy festészete vagy éppen grafikai munkássága, esetleg nagyméretű fotogramjai szűkebb alkotói teret mutatnának. Éppen Gyarmathy Tihamér az a művész, aki egyetlen festményben is képes fölérezni és fölmutatni a világegyetem rejtélyeit, aki törvénnyé kristályosított szerkezetekben foglalja össze minderről művészi mondandóját. Kísérletező művész, de egészítsük ki nyomban azzal, hogy mindenkor a sikeres kísérlet ke- csegtetésével. Alkotói felelőssége óvja minden fölszínes és könnyű szellemi kalandtól, művészi szenvedélye szorítja rá az átgondolt és következetes munkára. Arra is, hogy amikor a szervezés az elsődleges feladat, akkor azt vállalja, mert tudja, a művek létezéséhez életföltételekre, megfelelő aurára van szükség. Törvényszerű hát, hogy ez az élettér egyre bővüljön, törvényszerű az is, hogy befogja immár az indító szülőföldet is. 1983-ban jelentős kiállítással foglalta el az őt megillető helyet Pécs művészeti mozgás- folyamatában, és egyre közelebb az idő, hogy életművének döntő hányada — állandó anyagképpen — ugyancsak itt, a Modern Magyar Képtárban látható. Fábián László Gyarmathy Tihamér; Ritkulás és sűrűsödés 1974
