Dunántúli Napló, 1985. április (42. évfolyam, 89-117. szám)

1985-04-30 / 117. szám

1985. április 30., kedd Dunántúli napló & CSORBA GYŐZŐ Zöld és fény Csordulásig a világi — Szinte már kicsap szőlők, fák és újra fák zöldjéből a hab. Forr, tajtékzik, szédülök, zöld alul, felül; lépek, állok, eldülök, zöld kivül, belül. Zöld, zöld, lelkes újulás, nagy, termékeny öl; tarthatatlan bolydulás föl, föl, egyre föll Fű, fa, gyom, szőlő emel, körforgó dagály. Zöld és fény: — e két elem árján ring a táj. Nézem, érzem, bámulok, s engedem magam. Zöld és fényi dagad, forog, szólnék, s nincs szavam. S míg ragyogva nő velem, s hord a két elem, pólyái az időtelen és a végtelen. ZELK ZOLTÁN Kőtörők Alkonyattájt, hazafelé már a nagy völgybe értem; a bányában, a kőtörő parasztokat néztem. Számolgattam, hányszor lendül egy perc alatt karjuk, hányszor sebzi a fölcsapó kősörét az arcuk? Húszszor tán ... egy óra alatt egyezerkétszázszor... Alkonyodik. S ők dolgoznak reggel hét órától. Ezerkétszáz ... Hány ezer is tizenkétszer annyi? Eltűnődtem: tudhatnak-e ők még simogatni, puha kézzel érinteni asszony, gyermek-arcot? Vagy úgy megszokta karjuk már a sújtást, a harcot, hogy csak ütnének örökkön ... Álltam még tűnődve. Puha zápor — este ömlött a fákra, a völgybe. (A költő kiadatlan verse, 1937.) ILLYÉS GYULA Két kéz (Részletek) Aki kezelt e kézzel, szoborral kezelt, érccel; nem melegséget érzett: vas merevséget. Mintha nem egy érző lényé volna e kézfő, hanem egy óriás nép nyújtaná biztatásképp. De ez a tenyér nem holt, az élő-eleven volt, ez olyan hű erő volt, mint maga a termőföld. Ezzel a természet szólt, ha épp okosat gondolt; olyasmit mondott ezzel, mint virággal, gyümölccsel. Mert hogy szállt az ostorfa, ha kézbe e kéz fogta! Kapta hogy sürgött-pörgött, ha őhozzá szegődött. Zsákok hogy telítődtek, telten hogy emelődtek, padlásra hogy repültek, teltek és ürültek. E kézzel állva párba a kalapács hogy járta, s hogy csengett, ahogy illő, hozzá az üllő! Ha ujjal csak hozzáért, megindult a kazángép füttyentve a másik gépnek egy óriásit. Ő műve volt kis varsám, rézpatkóm csizmám sarkán; a fatalpon szól drót, mely első korcsolyám volt. Mintha mindegyik ujjba kis mester lett volna bújva, Tíz pici mester, — járták; hogy is csinálták? E két kéz után kaptam, ha elzuhantam; ez simogatott, ez vert, ez gyúrt belőlem embert. Oláh János Kouöcsmühelyben Héphaisztosz I A kéz, mint patás kő, gurul. Láng és s-é! bicegve. Kilenc, hosszúnál hosszabb, éven át Thetisz és Eurünomé ölében. A halvány­zöld elem egész a felszínig vi­lágolt. Ott, ott kavartam a szikrát. Kéz, amit nem tudsz, az eleven röhejt kéne tűz és szerszám nyűgébe gyűrnöd. A szekrényben vasalt ruhák, tö­rékeny ingek. Várják, hogy fel - öltsék őket; várják őket is, egyfelől a megtört test, más­felől a vasárnap délelőtti láng. De két ünnep között rendsze­rint egy egész hétnek kell el­telnie. Egy egészen hosszú hétnek. Addig rossz idők jár­nak a ruhákra: molyirtó szag, bútorok ropogása emészti haj­dani. frisseségük. A mester pedig, aki nagyapám, kint a műhelyben koptatja, amíg el nem kopik egészen, mert hát egyszer majd az lesz a vége, ezt nekem is be kell látnom, akinek ehhez semmi kedvem, hajdan volt gyermeki frissesé­gét. így egymáshoz gyűrnek, koptatnak mindent az évek. Már engem is munkába vet­tek, engem isi aki mit sem tu­dok még erről. Lobog, éppen úgy, mint bárki körül, körülöt­tem is a szikra. Elnyeli minden ütés után az egész műhelyt. Amikor fölmerül, látszanak a falak; a vertföld falon egye­netlen a sározás, a meszelés hártyája erre a felszínre lapul, a tűző fehért alig tompítja el a korom homálylása. A falon szerszámok feketédnek. Néme­lyik rozsdás a hosszú pihenés­től. Az a kevés, amit fényesre csiszolt a használat: néhány kalapács, fogó. vágó, lyukasz­tó, ott hever az üllő körül, a döngő fatuskón. Éppen csak beléptem e szikra^hullámve- résbe. Az üresen hagyott kö­zökre derengés homálya bo­rul, mint fölizzott vasra a ké­kesszürke hűlés. Ebből a de­rengésből bontakozik ki a lát­vány: a műhely, a szerszámok, aztán nagyapám, végül Gál Gyula, de annyira rövid ideig csak, hogy sose mérhetem föl, harmadáig, negyedéig se egy­szerre a látvány teljes egé­szét (. . .) — Itt a gyecök — rikkantja el magát Gál Gyula, és bicegve áll odébb. Jobb kezében még mindig a nagykalapács, bal­jával meg hibás térdét tá­masztja meg. 'Fényes meggyfa botja ott van a sarokban. Át­megyek a műhelyen a szángáz dermesztő szagában. Nagy­apám mellett állok. A fújtató óvatosan szuszog. Látom a parázsban fészkelő vasat. — Hadd verjek rá! — Jó’ van — mondja nagy­apám. A hang alig jön ki ösz- szeszorított foga közül. — Ehun e, nesze a kalapács — nyújtja felém Gál Gyula a magáét. El is venném. — Vidd csak a kisebbiket? — Elbírom ezt is! — Már a kezemben van. Tenyeremben a nyél megbízható üveghüse.- Ezt jobban szeretem. - Most, most figyelj! - Elképzel­tem már többször is, és még mindig nem történik semmi. Csak a fújtató szuszog óvato­sabban. Most. Most egészen megállt. Csönd van. Emelem a kalapácsot. Nagyapám közben, legalábbis így látom, a ha­zugságig rövid mozdulattal a kohótól az üllőhöz fordul. Meg sem pihenhet a laskára vert, kormos üllőn a vas, lezuhan az egyik kalapács, aztán a másik, a nagyapámé, és rá rög­tön az enyém, ütés zuhan ütésre, mintha csontra zuhan­na, mint az álom. Akadozó parádé. Sánta harangok kon- dulása. Hallom. Hangjuk ki-be jár a fülemen. Bi-bamm, bi- bamm, bi-bamm. Itt, az üllő két oldalán, mi .magunk va­gyunk a kettős nyelv: furcsa, hogy nagyapám a kisebb, és én a nagyobb. Nagyapám ke­zében csilingelve ugrik meg, mintha más ütemre vágyna, szinte elszalad, faképnél hagy­va lassan emelkedő, mélyen ledöngölő ütéseimet, a kiska­lapács, de mindig, ha egy ki­csit vontatottan is, bevár a vé­gén. Együtt egy ösztökélő, s egy csillapító ütem. Nem, ezt a játékot nem erő szabja — nemcsak hogy nem a mi erőnk, de senkié. A kalapácsok ma­guktól teremtik. Mégis úgy áll pillanatnyi csengésében-bon- gósában a műhely, mintha öröktől fogva állna, s ki tudja még, talán ugyanilyen sokáig. Az első ütések nyomán bőven szakadt a szikra. Nagyapám azt mondja: a hicc. Most már éppen, hogy leugrik egy-egy, aztán az se. A fehér izzásból vörösbe, lilába, majd hűlő kékbe vált a vas. Az ütések nyoma is feketén, fényesen látszik meg rajta. Egészen el­vékonyodott. Azt hiszem, pat­kó lesz, de biztosat nem tu­dok. Lassan fölenged az üté­sek tompasága, finom, pengő felhangot kap mindenik, s már alig hagy nyomot a megkemé­nyedett vason. Nagyapám most teszi vissza a tűzbe. Mel­lé állok. Most én kezelem a fújtatót. Lábbal lökdösöm az agyonkoptatott pedált. Hará- kol, köhög, nyüszít, de megy. A nedves szén sercegve adja meg magát, s áll össze fehér salakcsomókká. Nagyapám néha közéjük túr egy hosszú, hegyes piszkálóvassal, a végé­re tűz egy-egy izzó, de már halott csomót, s hótraveti a kohó sarkában toronyló rozs­dáslila halomba. Friss szenet rak a helyébe, és megint a fúj- tatónak kell a tüzet megbékí­teni. Gál Gyula segít. Odabi­ceg a fújtató láncához, sza­bad kezével, a másikkal tá­maszkodik, megragadja, s rán­gatni kezdi a láncot. Ólomne­héz karok. Amíg újra meg nem puhul a vas. A kohó padkáján fényes nyelű fogók sora, ott hevernek a szénporos tapasz- táson. Jobboldalt, a legszéltül kis mélyedésben a nedves szén, benne a lapát. Baloldalt ég a tűz. Nagyapám arcába világít. Az arcon izzadság máza. Mennyire megváltozott. Pedig ismerem. Egy más világ pokla visszafénylik itt. Meg­szokások halmaza választja el ugyan, de a rokonság mé­lyebb, semhogy megbolygat­ható volna. Már az, hogy itt ketrecbe zárják, láncon veze­tik a tüzet, ha nem is olyan különös, ha láthatod másutt is, lenyűgöz. Tudom, és mégis, összevissza beszélek. Ezek a kis kihagyások annyira meg­zavarnak, hogy nem tudok egészen biztosat mondani sem­miről. Itt állok még a homá­lyos műhelyben, s már itt meg­feledkezem erről-arról. Később aztán, amikor emlékezni sze­retnék, persze, hogy nem megy (. . .) ütjük a vasat. Kötelesség? Fokozatosan jutok a fáradtság már-már ellenőrizhetetlen kö­zelébe, lüktetése, mint egy mo­hó száj, befal. Ott, ahol az iz­mok a csontra tapadnak, ott állandósul, legalábbis valahol arrafelé, a fájdalom. Erőfeszí­tés és elernyedés között ekkor már alig van külöbség. Egy egészen kicsi, éppen csak hogy. Ez teszi lehetővé mégis, hogy cselekedjem. Nagyon-kell figyelnem. így megy, pereg, fo­lyik tovább minden. Most még abbahagyhatnám, úgy érzem, nem teszem mégsem. Miért? Ha abba hagyom, ha nem is­merem meg már ekkor, a kez­det kezdetén csaknem egészen azt, amit esetleg később sem kellett volna ennyire, talán más úton megyek tovább. No, per­sze, ez sem biztos. Játék. Any- nyira elérhetetlen, s érthetet­len, hogy még csak a csábí­tása se érint. Pereg tovább a féltés: a saját útját járja min­den. Jövő és múlt? Kiegyezek mindennel én is. Hanyatló kedv fölött toporzékol a nap. Szikrákat szór tovább a mun­ka, s bebugyolálja a műhelyt. Forrasztunk. Szívesen elhagy­nám már a helyem, de hiába nézek az ajtó felé, a halvány, napszagú fény üres, senki sem lép vissza belőle felém. Kicsit elbámészkodtam. Káromkodva röppen ki a vas a fűzből, nagyapám gyorsan, gyorsan - remeg a keze, mert gondosan kellene - egymásra illeszti őket, eldobja az egyik fogót, a kalapácsot keresi, a fatus­kón kapkod, alighogy megta­lálja, lesújt vele máris, puhán huppan az ütés, mintha sárba süppedne el, ott marad a nyo­ma. Aztán szelídebb nyomok kerekítik el a kezdeti sebeket. A szikra pergő áradása a mel­lemig ér, meztelen lábam, s a derekam alatta van. Feltartom a kalapácsot. Megint a sorom­ra várok. A nyél kinyúlik bal hónom alatt, a fej, a súlyos fej leesni készül, még visszatar­tom. — Most - mondja nagyapám. Elengedem. Sőt! Talán még arra is van időm, erőm, hogy egy kis lendületet adjak bele. Bamm, bamm, ba-bamm. Mint­ha beszélne. - ölég! — Közel hajol hozzá, vizsgálja a forra­dás vonalát. Aztán meg mesz- sze tartja magától. Mégis be­lejátszik a hűlés hideg fénye a vörösbe, hihetetlen, hogy ennyire gyorsan. - Mögfórt - dörmögi szinte csak magá­nak. Visszateszi a tűzbe. Most már minden nyugodtabb. Las­san zakatol tovább a fújtató, és én leengedem a kalapá­csot. Pihen. Pihenj I Dehát ez nem tart sokáig, ahogyan semmi sem. Újra ott van a vas az üllőn, szinte remeg papír* színe. És zuhognak az ütések. Csak arra figyelek, pontosan oda, oda, az üllő egyetlen pontjára sújtsam mindegyiket. Van alkalmam újra és újra ja­vítani. Látom az ütések nyo­mát. Megint. A vas előbb meg­nyúlik, aztán görbülni kezd. Nem nagyon tudom felfogni, hogy esetleg nekem is részem lehet abban, ami itt történik. Most a kalapács helyett egy vágó fekszik a vasra, nyelét nagyapám tartja a kezében, ütöm. Az óvatosan mászik elő­re, vékony vájatot hagyva ma­ga mögött — hát igen, a pat­kószegek tömött fejének. Az árok végighúzódik a hűlővö­rös, üveges felszínen. Most jön a másik hajlat. Aztán a lyu­kak. Még azt is nekem kell csinálni. Aztán a kisebb javí­tások. Letehetem a kalapá­csot. A kékes vaspernyébe fú­Kass János rajza jók. Elég volt. A küszöbön ül­ve bámulom tovább nagyapá­mat, aki újra a tűzbe mártja a patkót, előkapja, pedig még nem is piros, igazít rajta ke­veset. Forgatja, nézegeti, oda- odacsendít egyet-egyet. Ké­szen van. Fölemeli a fogót, és a műhely közepe felé nyújtja. A fogó szája kinyílik, s a kék patkó lehuppan a porba, ser- ceg, füstölög, és kis karikát éget maga köré.- Lehűthetem?- Hagyd!- Miért?- Mer’ mökkeménszik.- És az baj?- Baj hát.- Miért?- Mert e’törik.- El?- Hát persze.- Attól, hogy lehűtöm?- Attu.- A papa is le szokta hű­teni.- Csak később.- És később lehűthetem?- Le.- Sokára?- Hücsd má, ha annyira c ka rod.- És most nem keményszik meg?- Dehonnem.- Akkor még várok inkább egy kicsit.- Várj.- És mikor lesz jó?- Hát ha már nem piros.- Már nem piros.- Dehonnem.- Csak egy kicsit.- Hát egy kicsit se lögyön.- Értem. - Ott állok a szür­ke vasdarab fölött, piszkálom, forgatom. Az az érzésem, már nem is meleg, megfoghatnám akár szabad kézzel. Csak, ha föléje hajlok, csapja meg ar­com a meleg, vibráló levegő. Mint a rongy, egyformán gyú­ródik mögötte a por, a vas. Ott hagyom. Nagyapám keres valamit. Az ócskavasban túr- kál. Talán még várnom kelle­ne, de már nincs hozzá türel­mem. Különben is, olyan hosz- szú az az idő, ami egyik perc és a másik perc között elmú­lik, beláthatatlan. - Most már lehűthetem?- Hücsd I — mordul föl mér­gesen nagyapám. Kicsit meg­ijedek, de tudom, nincs této­vázásra időm. Fogóba fogom az ártatlan patkót, és a vizes­hordóhoz megyek vele, ott áll a fújtató agyonfoltozott bőr- lebernyege alatt, és belemár­tom. De ki is kapom azonnal. A víz fehér habot vet, gőz, forró gőz fröcsköl ki belőle, a buborékok alól. Az újra szá­razra került vas hirtelen veti le magáról a sötét nedvességet, hamuszürkén, hamisan dereng. Visszaengedem a vízbe. Most jó mélyre dugom. Halk mor­gás hallatszik, s a nehezen felszínre vergődő gőzbuboré­kok pukkanásai. Aztán ennek is vége. Ott a mélyben inté­ződik el íjiinden. Kiemelem, hogy meleg-e még. A nedves­ség sötét és összefüggő réte­ge most már csak lassan sza­kadozik le róla, a pára szelí­den száll le, s nehéz porsza­got hagy maga után. Fáradt kéz söpri le a légutakat. Az­tán újra visszaengedem. Lent himbálózik egy kicsit a víz fekete tükre, amikor elnyeli, de különben semmi, néhány gyűrű csak a fogó nyele körül. Lá­tom a saját arcomat a torz felszínbe gyűrve. Amikor újra kiemelem a fogót, a nedves­ségtől egészen fekete a pat­kó, s csak lassan alakulnak ki rajta a világosszürke, szá­raz foltok. Egészen lassan. Alig párolog. A víz visszacsu­rog a hordóba. Megérintem az ujjammal. Még mindig me­leg, de csak annyira, mintegy állat. Ledobom a kiégett por­ba. S ahogy ott fekszik, már szárazon, a fogó nyitott szája lassan összecsukódik. (Részletek a Közel című re­gényből)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom