Dunántúli Napló, 1984. december (41. évfolyam, 330-358. szám)
1984-12-31 / 358. szám
A Dunántúlt napló 1984. december 31., hétfő A pécsi kobaltágyú naponta elromlik... Kobaltágyú a pécsi Szülészeti Klinikán Lauer Györgyi felvétele Perben a megoldás? Az új berendezés Budapesten várja, hogy Pécsre kerüljön Ijedt kiáltás szakítja meg a beszélgetésünket dr. Csere Tibor adjunktussal, a telekobalt osztályon. - Nem megy visz- sza a töltet! — hallom és látom, hogy máris fut valaki be a zárt sugártérbe, hogy a lehető leggyorsabban tegye, amit ilyenkor tenni kell, a beteget azonnal kihozni és — ha lehet, - a töltetet kézzel kiszabadítani. — Mi történt? — kérdem a laikusnak azzal az ijedtségével, hogy itt most szörnyű nagy a bai. — Semmi különös, csak a kobaltágyú sugárzótöltete akadt el megint — mondja csaknem kedélyesen dr. Csere Tibor adjunktus, a POTE radiológiai klinikája telekobalt osztályának vezetője. — Amikor a kezelés előre beprogramozott ideje lejár, a betegre irányított sugárforrásnak, a töltetnek automatikusan vissza kell csúszni egy sugárvédelemmel ellátott tartályba. Sajnos ez a gép olyan régi, agyonstrapált, hogy ilyen esetek naponta rendszeresen előfordulnak. A helyiséget, ahol a daganatos betegek a sugárkezelést kapják, sugárvédelmet nyújtó, másfél méter vastag barrit betonfal választja el attól a szerkezettől, amelynek feladata különböző súlyok és csigák működtetésével a tölteteknek a megfelelő helyre oda- és visz- szajuttatása. Most éppen egy fiatalember bütyköl rajta valamit szerszámokkal. — Ezért van itt állandóan készenlétben a szerelő? — kérdem. — Ö a sugárfizikusunk, nem szerelő — mondja Csere Tibor. — Kénytelenek vagyunk ilyenkor mindenkit bevetni, hogy menjen a munka. Ezek után semmin nem csodálkozom. Már azon sem, hogy hogyan lehet így dolgozni, ilyen állandó idegfeszült készenléti állapotban, azzal a tudattal, bármelyik pillanatban végleg leállhat a gép. — Itt van az új kobaltágyúnk - mutat Csere Tibor egy színes fényképre — francia ajándék. Csakhogy egyelőre Budapesten van, azt hiszem több, mint két éve, nem tudjuk lehozni, mert nincs hova tenni. Évek óta ígérik, hogy megépül az új kobaltágyúbunker, de a mai napig nem sok történt, és mintha egyre inkább távolodnánk a megoldás lehetőségétől. * A radiológiai klinika profesz- szora, dr. Kuhn Endre a helyzet ecsetelésére tömören fogalmaz: — A sugárterápiás osztályunkon katasztrófahelyzet kezd kialakulni I — Professzor úr, mit ért ezen? — A most működő egyetlen kobaltágyút 1967-ben állították fel. Azóta két műszakban szünet nélkül működik. Hogy ez mit jelent, mutatják a következő számok. 1975-ben 16113 besugárzás volt. 1982-re ez a szám 25 164-re emelkedett. 1983-ban 23 940-re esett visz- sza, de ez nem azt jelenti, hogy kevesebb volt a beteg — azok száma sajnos nőtt —, hanem az állandó hibák, javítások miatt csak ennyit tudtak ellátni. Ez a terhelés maximális, ennél többet ezzel a géppel nem lehet tenni. Az ott dolgozók rettenetesen feszített munkát végeznek, és fennáll annak a veszélye, hogy a gép bármelyik pillanatbon végképp felmondja a szolgálatot. Ez pedia azt jelentené, hogy Dél- Dunántúl itt maradna sugárterápia nélkül, nem tudnánk a daqanatos betegeket ellátni. A radiológiai klinikát ugyanis regionális sugárközpontnak jelölték ki és ide tartozik Baranya, Tolna és Somogy megye. — Mi miatt jutott idáig a klinika? — Évekkel ezelőtt engedélyt kaptunk arra, hogy megterveztessünk, egy új kobaltágyú befogadására alkalmas bunkert. A tervek elkészültek. A kivitelezést a Baranya megyei Építőipari Vállalat végezte volna. El is kezdtek kisebb bontásokat, hogy az építési terepet szabaddá tegyék, aztán elvonultak. Mondták, mégsem tudják elvállalni, mert a tervben szereplő sugárvédő barritbetonhoz a barritot nem tudják beszerezni. Erre új tervet készíttettünk, olyant, amihez nem kell ez a speciális anyag. Kiderült, ez a megoldás olcsóbb is az előbbinél. Mindezek után a BÉV egy- szercsak közölte velünk, mégiscsak megszerezte a barritot. A mi pénzkeretünket pedig közben az olcsóbb tervhez módosították. Most ott tartunk, hogy kiírtuk a kivitelezésre a versenytárgyalást, de senki nem jelentkezett, a BÉV-vel pedig az egyetem pereskedik, amiatt, hogy mi legyen a 2,5 millió forint értékű barrittal? — Kollégái mondták, Budapesten új kobaltágyú vár arra, hogy Pécsre hozzák. — Igen, már harmadik éve. Franciaországból kaptuk ajándékba, ez kerülne az új bunkerbe, és a tervek szerint az idei évtől már működnie kellett volna. Jogos lenne a kérdés, miért nem tesszük ezt az újat a régi helyére? A cserére azért nem kerülhet sor, mert ez az egészen más, sokkal korszerűbb típus nem férne a régi helyére, ehhez komoly átépítéseket kellene csinálni. És erre az időre végképp nem lenne sugárterápia. — Azonban nemcsak ez az egy gondunk van — folytatja Kuhn professzor. — A sugárkezelésre váró betegek számára nincs elég ágy. Minimálisan 60 ágyas osztályra lenne szükség, amely a sugárterápiára szoruló betegek elhelyezését biztosítaná (az optimális 100 ágy lenne!) Jelenleg 14 férőhelyünk van erre a célra. Ez azt is jelenti, hogy a többi klinikán — sebészeten, belgyógyászaton, fül-orr-gégén - kénytelenek fektetni a sugárkezelésre várókat és ezzel jelentős számú aktív ágyat foglalnak el. (Például a fül-orr-gégeklinika 74 ágyának csaknem a felén ilyen betegek fekszenek). A tervek szerint a telekobalt- pavilon mellett épült volna fel ez a sugárterápiás osztály, de hogy ebből lesz-e valami, és mikor. . .? * A telekobalt besugárzással olyan daganatos betegségek is gyógyíthatók, ami eddig nem volt lehetséges. A gyógyulási esélyek — egyes daganattípusokat leszámítva — ezzel a besugárzási móddal a kétszeresére emelkedtek. Azt már a laikus ts tudja, hogy ennél a betegségnél az időtényezők döntőek, nem mindegy, hogy a daganatot milyen stádiumban fedezik fel és mikor kapja meg a beteg az első daganatroncsoló besugárzást. Nos, a daganatok felfedezésére, helyének és kiterjedésének pontos feltérképezésére korszerű diagnosztikai berendezésekkel rendelkezik a klinika. (Pl. komputertomográf.) A besugárzás megkezdésére azonban egy hónapig kell várakozni, ami jelenleg még elfogadható, de bármelyik pillanatban a többszörösére nőhet. Mialatt az egyetem és a BÉV között folyik a pereskedés, a kobaltágyú nap mint nap elromlik, a laboratórium dolgozói az állandó veszélyre felkészülve dolgoznak. — És nem tudom eldönteni, bosszantásnak, vagy reménykedésnek tették-e ki a falra a Budapesten várakozó gyönyörű hófehér borítású francia kobaltágyú képét? Sarok Zsuzsa Negyven éve eltűnt emberek Hol vagy, apám, hol vagy, testvérem ? A család naponta leül a vacsoraasztalhoz és érzi az összetartozás melegét, biztonságát. Sokan évek, évtizedek óta vágynak erre a meghitt együttlétre, mert elszakadtak családjuktól, rokonaiktól. A két világháború, a kivándorlás a gazdasági válság idején, családokat szórt szét — szülőt szakított el gyermekétől, testvért a testvértől. A reményt, hogy újból találkozhatnak, sokan nem adják fel. Ki levélben, ki személyesen keresi fel Budapesten az Arany János utcában a Magyar Vöröskereszt keresőszolgálatát. Sokan kérnek segítséget hozzátartozójuk felkutatásához. Az irattár zsúfolásig teli: csaknem 100 ezer nyilvántartó kartont őriznek itt, a keresettek és keresők adataival. Pedig barátok, ismerősök felkutatására nem is vállalkozik a keresőszolgálat, kizárólag az eltűnt családtagok keresését vállalja. Szinte minden ország Vöröskereszt szervezetével állandó a kapcsolatuk, francia, orosz, angol és német levelezést folytatnak. Bodorkos Józsefné, a keresőszolgálat vezetője 30 éve dolgozik itt, munkatársa, Antal Józsefné pedig 27 éve. Fáradhatatlanok, mert emberszeretők. Köszönetét sem várva, sokszor a lehetetlent is megpróbálják ... Már az első világháborúban — Már az első világháború alatt működött a Vöröskereszt hadifogoly-tudósító irodája, segített kapcsolatot teremteni a sebesült, fogságba esett katonákkal — kezdi a történetet egészen az elején Bodorkos Józsefné. — Majd két évtizeden át szünetelt a szolgálat, aztán a második világháborúban ismét a Vöröskereszt vállalta a humánus feladatot: a honvédek, munkaszolgálatosok aggódó szüleinek, feleségeinek kérésére igyekezett mindent megtudni a fronton harcolók sorsáról, a nyomtalanul eltűntekről, az elesettekről. A háború után nem szűnhetett meg a keresőszolgálat, sőt változtatta, kiterjesztette tevékenységét; foglalkozott a náci koncentrációs táborokba elhurcolt százezrek közül életben maradottak felkutatásával, s mindazok keresésével, akik a béke beköszöntése után sem tértek haza. Családegyesítés, gyermekcsoportok cseréje is a szolgálat feladatai közé tartozott. A háborúban eltűntek veszteség nyilvántartását 1948-ban átadták a Honvédelmi Minisztérium központi levéltárának. — Negyven év múltán még ma is akad olyan jelentkező, aki a háború viharától elsodort családját, testvéreit keresi? — Igen, például egyéves keresés után most az ősszel sikerült két testvér között létrehoznunk a kapcsolatot. Megtaláltuk az Ausztráliában élő fivért. Mindketten hatvan éven felüliek, negyven esztendő telt el az életükben anélkül, hogy tudtak volna egymásról — mondja Antal Józsefné, majd így folytatja: — sajnos egyre kevesebb ebből az időből az örömteli hírünk. Legtöbb hozzátartozó már csak az eltűnt katona halálának körülményeiről kaphat tájékoztatást. Gyakran érkezik levél Lengyelországból is, azoktól, akik a háború idején Magyarországon voltak internáló táborokban. Igazolást kémek, valószínűleg most érték el a nyugdíjas korhatárt. — És 56-ban? — 1956-ban legalább százezer ember hagyta el az országot, távozott Nyugatra, köztük megannyi fiatal. — Igen, abban az időben még a Baross utcában volt az irodánk, hosszú sor állt a bejárat előtt — emlékezik vissza Bodorkos Józsefné. — Gyerekek, feleségek, szülők, akik kiskorú gyermekük hazahozatalát kérték, vállalva minden költséget... — Belföldi keresések? — Évente sok ezer kisgyermek kerül állami gondozásba, s amikor felnőnek, keresni kezdik szüleiket, testvéreiket. A leányanyák között nem egy van olyan, aki elzárkózik, megtagadja gyermekét, kérésünkre sem hajlandó kapcsolatba lépni lányával, fiával, mert időközben házasságot kötött és a férj nem tud az előző évek „botlásairól". A testvérek egymásra találásában azonban jóval nagyobb, sikeresebb a közvetítő szerepünk. A keresésben segítenek a tanácsok, a rendőrség, az egyházak, a vöröskeresztes szervezetek, a gyermekvédő intézetek, a Családi Lapban közzétett felhívások ... — Pontosan mekkora a fo' galmuk? — Évente 4500—5000 levél érkezik hozzánk, ennél jóval több a tőlünk kimenő levél. A levelek jó része visszatérő kérelem. Tavaly 2078 új ügyünk volt, s 386-ot tekinthetünk eredményesen lezártnak. Az idén eddig 1683 új üggyel foglalkoztunk, 412 esetben pozitív eredménnyel. Ezek között például volt olyan, amikor gyermekeit felelőtlenül elhagyó apát kerestünk. Szomorú, hogy a megtalált személyek között nem egy akad, aki nem hajlandó hozzájárulni holléte felfedéséhez. Apám és az arawa táncosnő — Az év legérdekesebb esete? — Még február elején egy fiatalasszony kérte közbenjárásunkat apja felkutatásában, akivel 1961-ben szakadt meg a család kapcsolata. A férfi 1956-ban disszidált, s Új- Zélandban telepedett le. A lány — nyomravezető bizonyítékként — Arne Falk Rönne dán újságíró: A déli tenger hét hulláma című, Magyarországon is megjelent riportkönyvét jelölte meg, amelyben a szerző új-zé- landi útjáról beszámolva említést tesz egy évszázadokkal ezelőtti, ősi formáját megőrző maori faluról, ahol az idegenvezető, aki egyben az arawa törzs első táncosnője, Mrs. Rata ... meghívta összkomfortos otthonába. Ott megismerkedett a maori nő magyar férjével, aki az ötvenes évek második felében vetődött ide a déli féltekére ... A név, egy magánhangzó eltérésével azonos a budapesti fiatalasszony családnevével. — Február 16-án adták fel a keresőlevelet az új-zé- landi Vöröskeresztnek címezve. Április 10-én megérkezett a válasz, benne az apa üzenetével, aki valóban a szigetország nagy idegenforgalmi területén, Rotorua maori „modellfaluban” él és szeretne találkozni a lányával. Mit mond a pesti fiatalasszony? — Nem emlékezhettem apámra, mert másfél éves voltam, amikor elment. Valójában azt tervezte, hogy együtt indulunk, de én éppen súlyosan megbetegedtem, s anyám nem kockáztatta az életemet. Szüleim megegyeztek, hogy majd apám után megyünk. így gondolták akkor ... Az évek teltek, változtak a körülmények és megkoptak az érzelmek is, hiába jöttek-mentek — öt éven ót — a levelek Új-Zéland és Magyarország között. Édesanyám újból férjhez ment, én is felnőttem, férjhez mentem, két gyermekem van. És egyszer csak ajándékba kapom ezt a könyvet. Képzelje el, amikor ideértem a kétszáz- valahányadik oldalhoz és azt olvasom, hogy „Mrs. Rata idegenvezető... az arawa törzs lánya, meggyőződése és érzelmei szerint maori, ám férje magyar...”, hát alig kaptam levegőt! Álmomban sem mertem gondolni, hogy apám ott él a mennydörgő, füstölgő gejzírek földjén és felesége a Maori Idegenforgalmi Hivatal alkalmazottja. Képzelheti, milyen izgalomban éltem, míg bebizonyosodott, hogy valóban ő az apám. A nyáron eljött hozzánk. Még most is nagyon szép ember. Erős, napbarnított. A szakmájában dolgozik, autószerelő. Rengeteget mesélt az életéről, a maorikról, akikkel az ősi fedél alatt él, de házaikban megtalálható a civilizáció minden vívmánya: a szuperképernyős tévétől a mosogatógépig, Impala kocsikon száguldoznak, de történelmük elevenen él bennük, életre kel táncaikban, dalaikban, szokásaikban, szertartásaikban. Gazdag és fantasztikus világról mesélt nekem apám. Azt mondta, hogy sehol a világon nem olyan tiszta a levegő, a víz, mint a maorik földjén. Mégis, amikor a Velencei-tó partján ültünk, így sóhajtott fel: — Kislányom, nem lett volna szabad idejönnöm, nagyon nehéz lesz újból nélkületek ... Amióta visszament, hetenként két levelet kapok tőle és karácsony este, amikor felhív majd telefonon, az ő hangja lesz a legszebb ajándékom. Köszönöm ezt mindazoknak, akik segítettek megtalálnom az édesapámat. Horváth Anita
