Dunántúli Napló, 1984. november (41. évfolyam, 301-329. szám)
1984-11-07 / 307. szám
1984. november 7., szerda DunQntűlt Haplo fUlagyarországi bemutató Mátyás Ferenc A Néva partján A katona végigszívta a cigarettát. Egy széles mozdulattal az útmenti árokba dobta a csikket, s a nő felé fordult. Az hunyorgott, összehúzta a szemét, akárha az egész világ kigyulladt volna körülötte. Az ajka megremegett. A katona lesimította a bajszát, magához szorította és megcsókolta. Amikor elhajolt tőle, a nő szeme még mindig csukva volt, arcán halvány, múló piros- ság látszott. így, behunyt szemmel röpítettek el mellettem a fehér sörényes pejlovak. Hosszan néztem utánuk. Még sokáig láttam a katona széltől duzzadó gimnasztyorkáját, könyökben behajlított karját, mellyel a nőt ölelte; a nő lobogó haját, amint játszott vele a kavargó légáramlat. Aranyszőke zuhatagába mintha fénysugarak fonódtak volna. A nap egyre lentebb ereszkedett, bár még mindig -magasan állt a láthatár felett. A bricska sebesen távolodott, lassacskán elhalt a kerekek tompa dübörgése és a lópaták kopogása. Hamarosan a kocsi is, a két emberi alak is meg a lovaik is csak sötétzöld sziluettnek látszottak a sárgálló ég hátterében; még egy pillanat, s mind eltűntek a domb mögött, mintha feloldódtak volna az alkonyati fényben. A sofőröm csak akkor érezte jól magát, ha gurultak alatta a kerekek. Beültem a kocsiba, indított, s helyből úgy kilőttük magunkat, mint akiket üldöznek. Gyorsan elsuhantunk a temetőfal mellett, mögöttünk hagytuk a törött szárnyú, alabástrom angyalt, melynek bíbor levélpalástja messzire világított, majd elhalványult, mintha belefáradt volna a lángolásba. Azzal a nem titkolt reménnyel ültem a kocsiban, hogy újra látom majd a kétlovas homokfutót, s rajta a boldog emberpárt. De sehol sem láttuk őket az úton. Már rég utál kellett volna érnünk a bricskát! Aggodalom, szorongás támadt bennem. Valami titokzatosságot sejtettem. Hiszen a föld csak nem nyelhette el őket! Furcsa érzésem nem múlt el. Mi okozhatta ezt? A hirtelen fellobbant szerelem, mely mint az éles kés, úgy járja át az ember szívét? A bánat, hogy eltűnt a szemem elől a szépség, s már soha életemben nem láthatom? Vagy talán az idegen emberek boldogságát irigyeltem meg, mely arany lovakon elsuhant és semmi nyomot nem hagyott a földön? Nem tudom. „Biztosan letértek az országúiról" — gondoltam magamban, de különösebb meggyőződés nélkül, mert egyetlen földút sem torkollott bele az aszfaltfolyóba, melyen sebesen robogtunk előre. — Ott felejtettem a késem a temetőnél — mondtam a sofőrnek. — Sötétedik — felelte az, — most már úgysem találjuk meg. — Azért csak meg kellene próbálnunk ... Kedvetlenül megfordult, s elindultunk visszafelé. Hamarosan szemünkbe villogtak a város tűzpiros fényektől izzó ablakai. Az alkonyat a fehér és szürke házak falait kiszínezte a láng összes árnyalatával. A városon túl, keleten már ereszkedett le a sötétség, s gyors iramban közeledett felénk. Nem tévedtem —az országutat mindkét oldalon mély vízlevezető árok választotta el a földektől. A homokfutó sehova nem térhetett le. Lehet, hogy egyáltalán nem is létezett? Hogy csak álmodtam az egészet? Nem láttam értelmét, hogy a sofőrtől megkérdezzem — akkor éppen el volt foglalva a masinájával, semmit sem vett észre maga körül, meg aztán szégyelltem volna bevallani, hogy ábrándot kergettem. Ide-oda topogtam azon a helyen, ahol ültünk. Az alabástrom angyal mereven állt a sírhalmon, arcát eltakarta a kezével, olyan érzésem volt, mintha most miattam szégyenkezne. — Ezt már elvitte az ördög — morogta a sofőr. — De ne búsuljon, szerzünk egy másikat! Szótlanul beültem a kocsiba, s ismét elindultunk. A nap.már lebukott a fényes láthatár alá. Nemsokára halk sötétség ringatott bennünket. Még hosszú ideig nem tudtam megszabadulni az érthetetlen szomorúságtól, mely megérintette a lelkemet... Aztán mégiscsak feledésbe merült az egész... De néha úgy tűnik, újra a lengyel temető falánál ülök, felettem a vadszőlő lombja felnyúlik a kék égig, s mellettem, meg sem állva, elsuhan az egyszerű, tiszta emberi boldogság, hív, hogy menjek utána — és örökre nyoma veszik ... Kovács Sándor fordítása Vasas Károly rajza Csanády János Ma rad an dóság Hétköznapi maradandóság készteti nyilni a rózsát, s az ökörkórót is, a gazot, — ne tartsd meg, csak az igazat — forgat a szüntelen áram a Nap körül, és forgat a gömbön, mely síkságnak látszik, a jó öröm, amely visszatér álmaidban — Hétköznapi maradandóság vet fényt rád az árnyoldalon, — hegyek, erdők árnyán, s feldereng északról a szivárvány — terád vár a sokadalom, napraforgó-erdő a domboldalon, — kering a föld, nyílik a rózsa, pirosra sárga rimel — a rózsa a napraforgóra! Megyek a Néva partján, miként ha valakit keresnék, a begyes Izsák-templom harangkondulása hozza az estét, a felszáradó könnyzáporok párája ködük az angol kerten át, alatta névtelen civilek, elesett katonák csontjait ropogtatja az idő. A téren tulipánok vereslenek, olyanok, mint a levágott gyerekfejek, Leningrád mégse temető. Százezrek reménye porlad lábad alatt, amerre jársz, s amerre ismét állnak a Nagy Péter építette paloták, s hol a fölkelés hősei annyiszor végigjárták a Golgotát. Ezerkilencszáznegyvenkettőben sem adta az idő alább, mégis legyőzték a halált. A sétányon a költő szobra áll, e bronzba öntött hideg jelkép cseréli versről versre lelkét nemzedékeken át. O volt a hó alatt alvó szabadság, a hatalom, erkölcs, s derűs ég, akit nem teríthetett le a golyó, se a sortüzekkel felgyújtott keserűség. Mennék tovább a Néva partján, de a kőszobor rámkiált; Lábujjhegyen járj, itt hősök alszanak, e kőtáblákról szemek néznek reád, névtelen nevek aránylanak. Lábujjhegyen járj, — súgja a Néva is, mint halk imát a balladába vonult nyolcéves karabélyos kislány tetteiről a legendát, az ellenállást, és az éhhalált... miközben németek fényképezik az Ermitázsban Van Gogh napraforgó csendéletét, és Cézanne-t. A megkerült fiú Magyarországi bemutatót láthattunk legutóbb a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában, Atekszandr Vampilov: A megkerült fiú (szó szerinti fordításában: Az idősebbik fiú) című kétfelvonásos darabját. A mű központi problematikája hasonló Vampilov többi darabjához, az ember és kapcsolatainak vizsgálata, az, érzékeny és bonyolult viszonyok rezdüléseinek kutatása, a szándék, az akarat, a személyiség alakulásának kérdései. Mindezt a mindennapok szűkebb vagy tágabb határain belül, mindvégig megtartva vagy közelítve a realitásokhoz. S reménykedve, hogy a pesszimizmus és az optimizmus küzdelmében az utóbbi kerül ki győztesen. De nem a fellegekben járó optimizmusban hisz Vampilov, nem a lekerekített, sémákba zárt Jóságban. A szatíra és a groteszk is Vampilov sajátja, a tragédia és a vígjáték is. A megkerült fiú egy kalandos és megdöbbentő ötlettel indul; a vadidegen Buszigin és a „nagydumájú” Szilva menekülve az éjszakai eső elől, beállít Szarafánovékhoz, és Buszigin kiadja magát Szarafá- nov első, házasságán kívüli fiának. A jópofa linkség aztán lépésről lépésre veszít „balhé”- jellegéből és átalakul önvizsgálattá. A hétköznapok szürkeségében és értetlenségében felhalmozódott ellenségeskedések kezdik megfojtani a családot, amely már-már ahhoz a bizonyos süllyedő hajóhoz kezd hasonlítani. Ekkor toppan be Buszigin, aki egyedül él édesanyjával. Szarafánov a gyermekeit szeretné megtartani, keresi a velük való kapcsolatot, csak a módját nem tudja már helyesen megformálni. Buszigin, a megkerült fiú AZ APÁT, az összetartó erőt kutatja, ez után sóvárog gyermekkora óta. Ez az a kiélezett közös pont, ahol a szereplők találkozni tudnak, és ebből az attitűdből is érthető meg egymásratalálásuk és ragaszkodásuk az újonnan megtalált érzelmi harmóniához. Ezen alapmotívum mellett másmás kiindulási pontból és sokszínű árnyalattal is közelítenek egymáshoz a szereplők. De eközben a nevetés is minduntalan felbukkan. Az égyik drámai csattanó ■— a magabiztos kérő leleplező támadása az apa ellen — a fokozódó feszültség és. az ugratások, viccelődések váltakozása közben következik be. Az érzelmek, a cselekedetek indíttatásának széles és egymásba átmenő, viliódzó skálája a jeleneteken belül, szintén Vampilov darabjainak ismertetőjele. Kritikusainak egyike így fejtette ki a „vampilovi színház" lényegét; „a személyiség lelkierejének próbatétele, azé a lelkierőé, amely segíti az embert embernek maradni és a hétköznapok, a környezet nyomását ellensúlyozni." A már elemzett érzelmi hullámzás, tömörítés adta jelegzetesség következtében állt elő az az érdekes helyzet, hogy Vampilov darabjainak műfaji meghatározásai sem egyszerűek. Nemcsak tragédia és nemcsak komédia, nemcsak tragikomédia és nemcsak szatíra. Az élet sűrítményei. Alekszandr Vampilov egyébként nem hagyhatott maga után lezárt életművet, hiszen igen fiatalon meghalt. Suksin és Raszputyin kortársa. Szülővárosán, Irkutszkon kívül ép- penhogy elkezdte megismerni darabjait a tágabb környezet. Tizenkét évvel ezelőtti halála után és óta legjobban külföldön kedvelt színpadi szerzővé avatták. Munkásságának egy része Magyarországon sem ismeretlen, például a Vígszínházbeli Vadkacsnvndászat, a kecskeméti Búcsú júniusban, vagy a televízióban sugárzott Kaland a főmettőrrel című komédia nyomán. A klasszikus értékű orosz és szovjet irodalmon nevelkedett és alakult figyelemreméltó egyéniséggé. A darabot Valerii Fokin rendező és Vlagyimir Poglazov játékmester, a moszkvai Szovre- mennyik Színház tagjai vitték Pécsett színpadra. Fokin jó ismerője Vampilov darabjainak. A megkerült fiút Lengyelországban is rendezte. Az eredeti szöveghez képest némi módosítást hajtott végre, átformálta az első jelenetet, kihagyta a szomszéd figuráját vagv frappáns ötlettel a néma telefon- készülékbe reitette Szarafánov dugi italát. Fokin Vampilov darabjának, mondandójának a lényegét ragadta meg, a jelenetek érzelmi hullámzását értő módon irányította, észrevétlenül és természetesen vezetve, kalauzolva az egyik síkból a másikba, együtt vibrálva a szerző gondolataival, értékes intenciókat adva a színművészeknek. Kiemelkedőek Vota Emil díszletei, a külvárosi negyed, a megkopott, szürke családi otthon ábrázolása. A szereplők láthatóan kedvvel állták meg a helyüket a darabban. Elsőként Szilva megformálóját, Balikó Tamást kell említeni. Természetes arroganciát, belülről jövő poénkodást, a vagányság elemei mellett egy leplezett magányossággal is gazdagítja Szilvát, atmoszférát teremt maga körül — erőltetettségtől mentesen. A megkerült fiú, Kulka János fokozatosan illeszkedik a iátékba, és már a második jelenettől elhisszük neki a mélv érzelmi töltéseket, a kétkedést és az őszinte szere- tetet. A „kisebbik fiú” Va- szenyka, Safranek Károly alakításában szintén Jelenetről jelenetre válik eavénibbé, a kamaszok suta kedvességét érzelmi viharait is érzékeltetve. Kicsit nehezebb a helyzete a nővért megformáló Oláh Zsuzsának. Szerepe kevesebb lehetőséget nyújt a sokszínűségre, helyenként alakításé is túl „harapóssá” vált. Ferenczi Krisztina kellőképpen csábító szirén és társkereső nő. Élvezetes Csu- ja Imre Kunyimovjo. Erőtlenebbé formálódott Gyorv Emil Sza- rnfánovia. csak villanásokban talált egymásra a színművész és a szerep. Barlahidai Andrea Balikó Tamás, Oláh Zsuzsa, Csuja Imre, Kulka János és Győry Emil. Fotó; Cseri László
