Dunántúli Napló, 1984. november (41. évfolyam, 301-329. szám)
1984-11-07 / 307. szám
s Dunántúli napló 1984. november 7., szerda Velemir Hlebnyikov A szabadság felé Majd eljön a pőre szabadság, virágba borít szíveket. Követve szilaj hadimarsát, tegezzük a tiszta eget. Lépünk, szigorúan, dübörögve, pajzs kondul az öklök alatt. A nép legyen úr ma örökre, hatalmas, végre szabad! Most, lányok, nyíljon az ablak, zengjen hidakról az ének, szövetségéről a Napnak, országlásáról a népnek! Rab Zsuzsa fordítása Takács Zoltán rajzai Uj feladatok művészetpoliti Icánkban Állandóság és változás Műhelyek és kritika Televízió és szórakoztatás „... a művész a valóság feltárásával, művészi megjelenítésével, ezen belül társadalom- kritikai attitűdjével maga is felelős részese a társadalom alakításának." Ez a megállapítás a maga alapvető és kikezdhetetlen igazságával különböző formában ott szerepel minden olyan történelmi, ideológiai, művészetelméleti műben, amely a művészetet és a társadalmat együtt egymásra való hatásában elemzi. Az. idézett megfogalmazásában az MSZMP KB mellett működő Művelődés- politikai Munkaközösség állásfoglalásában olvasható — megadva mintegy az alaphangját annak az elemzésnek, amely az MSZMP művészetoolitikáiá- nak időszerű feladatairól szól. Az állásfoglalás 1984. szeptemberi dátummal jelent meg s ez két szempontból is jelentős. Az egyik: 1958 óta, amikor a konszolidáció ideién ,,a művészértelmiséggel kiküzdött alapvető politikai egye'értés” után a pórt megfogalmazta művelődéspolitikai irányelvéit, nem jelent meg hasonló dokumentum, márpedig huszonöt év alatt hatalmas változások mentek végbe társadalmunkban. S ha a politika alapelvei nem is változtak azóta (hogy ti. a párt „érdekelt és illetékes az emberek tudatának, ízlésének formálásában” az alkotás feltételeinek megteremtésében, de stíluskérdésekbe nem avatkozik bele; hogy a marxizmus— leninizmus eszmei befolyását az érték szennti differenciált támoaatással, meggyőzéssel és ideológiai vitákkal akarja növelni, változtak életkörülmény°- ink, a művelődés feltételei és rendszere. Ezért másmilyenek a társadalom iaénvei a művészet iránt: az állásfoglalás ennek lénveaét és a jövő feladatát foglalja össze. A megjelenés dátuma azért is’ érdekes, mert napjaink nehéz gazdasági körülmények között telnek, s a közfigyelem érthetően ezzel foglalkozik többet. Gyakran meg is fogalmazódik, hogy a jelenlegi helyzetben kevésbé fontosak olyan kimutatható anyagi haszonnal nem járó, tevékenységek, mint a művészetek. De önmagában az a tény, hogy a párt szükségesnek tartotta ezen a szinten foglalkozni a művészet társadalmi szerepével. bizonyítia: a kulturális politika az egész politika egyenrangú része; hogy tisztában kell lennünk azzal: a művészet, a kultúra nem valamiféle haszontalan dísz, hanem segítséa a társadalmi és egyéni konfliktusok felismerésében és megoldásában, a fejlődés személyes és közösségi lehetőségeinek tudatosításában. Hogy a kultúra, a művészet szerepe semmi mással nem pótolható a nemzeti azonosságtudat, az űj erkölcsi értékrend kialakításában, megszilárdításában; hogy számos olyan, a tanulással és a munkakultúrával összefüggő kérdés, mint az innováció, a termékszerkezet átalakítása, a szakirányú műveltség emelése stb. elválaszthatatlan az általános műveltségtől stb. „A művészet ma úgy töltheti be ... a magyar kultúrában immár hagyományos progresszív küldetését, ha sokoldalúbban és szélesebb közönségre hatva teljesíti ember- és értékformáló szerepét", állapítja meg az állásfoglalás, majd leszögezi: „Fel kell lépni a társadalmunkban helyenként tapasztalható művész- és művészetellenes hangulatokkal, a művészet társadalmi szerepének, jelentőségének megkérdőjelezésével, lebecsülésével szemben." Az állásfoglalás sorra veszi a művelődési, szórakozási szokások elmúlt negyedszázad alatt bekövetkezett változásait. Az alapos elemzésből két kérdés- csoportot külön is érdemes kiemelni. Az egyik ilyen a szórakozás, a szórakoztatás. A szórakozás, a kikapcsolódás utáni vágyat „természetes emberi igényként" említi és arra hívja fel a figyelmet, hogy mind a művészetpolitikának, mind az intézményeknek és a kritikának a korábbiaknál alaposabban és körültekintőbben kell foglalkozni ezzel. Művész, kritikus, néző egyaránt ismeri a hétköznaDokból a szórakozás körüli elméleti vitákat és gyakorlati nehézségeket. A nehézség nemcsak abból adódik, hogy ízlésünk — bár életkor, iskolai végzettség, társadalmi helyzet szerint bizonyos fokig objektiven meghatározod és mégis olyannyira személyes ügy. Hanem abból is, hogy vannak alkotók, művészeti- műhelyvezetőle, művelődéspolitikai irányítók, kritikusok, akik saiát személyes Ízlésüket az adott körben már-már kultúrpolitikai szintre emelik, s ebből néha arisztokratikus, a közönség valódi iqényét nem ismerő vaqy lekezelő orodukciók és konceociók születnek —- gyakrabban azonban olyanfajta üzleti szellemű szórakoztatás, amelv a leqalacsonyabb szintű tömegízlésre hivatkozva olcsó és színvonaltalan termékeket nyújt át a nézőnek, ai hallgatónak. Alighanem önkritikusan kell megállapítani például a napisajtónak, hogy miközben „ez nem művészet” jelszóval nem értékeli, nem bírálja a szórakoztatóipari termékeket, azonközben a közönség tekintélyes része művészetként fogyasztja ezeket a produkciókat, s így a nívótlan szórakozás iránti szükséglet újjátermelődik. Persze, erről nem a kritika tehet csupán, hanem azok az alkotók, előadók is, akik művészi felelősségüket feladva és piaci kényszerűségre hivatkozva kiszolgálják az igénytelenséget. Az állásfoglalás azokat az alkotókat és irányítókat segíti, akik hisznek abban, hogy „a szórakozás és a művészi érték nem állítható szembe egymással", s akik a jövedelmezőségre való törekvést nem akarják felhasználni sem eszmei, sem minőségi engedményekre. Remélhetőleg a szórakoztatás művészeti és közművelődési, művelődési és kereskedelmi szempontokat egyaránt figyelembe vevő, egységes állami irányítása, amelynek megteremtését a pártdokumentum sürgeti, megerősíti őket ebben a munkájukban. Külön és többször esik szó az alkotóműhelyek és a kritika felelősségéről — ezek mint a művészetpolitika fontos tényezői aligha választhatók el egymástól. Már csak azért sem, mert mindkét póluson tapasztalható bizonyos funkciózavar, eszmei bizonytalanság, szakmai felkészületlenség. „Művészetünk jobb mint művészeti közéletünk", olvassuk az aforisz- tikus megállapítást. A dokumentum tárgyilagosan elemzi a közélet gyengeségeinek okait ..a művészértelmiség stag- náló-romló életszínvonalától” kezdve a generációs ellentéteken át a művészeti-mesterségbeli tudás hiányosságaiig. És újra meg újra a műhelyek, a kritika, a művészeti intézmény- rendszer és az irányító szervek elvi-orientáló munkájára tér vissza, mint amelyek nem tudtak lépést tartani a fokozódó követelményekkel. A kritikától azt várja a művészetpolitika, hogy „elsődleges feladatának a közönség tájékoztatását és esztétikai igényességének Ízlésének fejlesztését tekintse, emellett igyekezzen orientálni az alkotókat is." Az alkotók, a műhelyek figyelmét pedig arra hívja fel, hogy (az „elmélet- és kritikaellenes hangulatkletés" helyett) szüntessék meg az „elemi rendet veszélyeztető működési zavarokat", amelyek helyenként tapasztalhatók, és erősítsék a műhelymunka felelősségét, emeljék eszmeipolitikai színvonalát. Az irányításnak pedig ideológiailag-po- litikailag érzékenyebben, tájékozottabban és szakmailag felkészültebben kell végeznie munkáját. * # A terjedelmes dokumentumból nincs mód idézni, kommentálni minden fontos részt, pedig érdekesek az egyes művészeti ágakról szóló megállapítások, és újdonság erejével hat, hogy az alkalmazott művészetek, a környezetkultúra is milyen hangsúlyt kap. De mindenképpen szólni kell arról, hogy megkülönböztetett figyelmet f ordított a dokumentum a tömegkommunikáció, különösen a televízió és a rádió munkájára. Ez nem véletlen. Mert már régóta minden más kultúraközvetítő eszköznél jobban befolyásolja szabad időnket, értékrendszerünket, sőt mindennapi kultúránkat a televízió (minden magyar, átlag napi két órát tölt a képernyő előtt, és a lakosság majdnem fele csak a tömegkommunikációs eszközök kulturális szolgáltatásait veszi igénybe): mégis, a művészeteket, a kultúrát közvetítő rendszerünk nem vette tudomásul eléqgé ezt a változást. Sem el- méletilea, sem gyakorlatilag nincs eléggé kimunkálva, hogyan lehet felhasználni a televíziózást a műveltség emelésére a hagyományos, az ún. autonóm művészetek terjesztésével és a sajátosan televíziós műfajokkal. Nem általában, hanem a mainál jobban, magasabb színvonalon. A televíziózás áltglápos elterjedése kihívást jelent az alkotók; szerkesztők, irányítók és a hagyományos művelődési intézmények számára. Művészi tekintetben éooén úgy mint technikai értelemben és eszmeileg is: elég itt a videózás rohamos terjedésére és a külföldi tévéadók ..korántsem ideológiamentes” versenyére utalni. Ám nemcsak a televízió, hanem minden művészeti, kulturális áqazatra érvényes, hogy az elmúlt huszonöt év alatt megnőtt a befogadók köre és e kör igénye, igényessége is. Ez pedig fokozott felelősséget kíván meg mindazoktól, akik hivatásszerűen ezeknek az igényeknek a kielégítésén, formálásán dolgoznak. G. T. Leon/id Pervomajszkij IDEGEN BOLDOGSÁG Vannak dolgok, melyek nem követelnek magyarázatot — tisztán látjuk bennük az összefüggést ok és okozat között, jól beleillenek fogalmaink megszokott rendjébe, s a vaslogikának sem hagynak kétségeket. De vannak esetek, melyeket nem lehet megmagyarázni, mert szokatlan voltuk már a fantasztikussal határos. Gondolom, az ilyen esetek zavaró hatása abban áll, hogy az okozati kapcsolatok hosszú láncolatából hiányzik valamilyen láncszem, melynek össze kellene kapcsolni a mindennapi benyomásaink folyamatában bekövetkezett hirtelen szakadást — egyetlen láncszem csupán, de ez már elegendő, hogy a zavar és a nyugtalanság hosszú időre befészkelje magát a szívünkbe, s még évek múlva is felkavarjon bennünket... .. .Estefelé autóval indultunk el egy nagy lengyel városból. A városszéli ötemeletes házak után az országút nyugat felé kanyarodott. Előttünk kitárult a szeptemberi mezők térsége — üszkös tarlókkal, halomba rakott szürke káposztafejekkel, a mezsgyéken itt-ott kökénybokrokkal. A kristálytiszta levegő teli volt aranyló, meleg ragyogással. A láthatárt lankás, de elég magas domb zárta le, melyet az aszfaltozott út rózsás-két szalagja kettészelt. A tisztafényű nap éppen a dombot koronázta. Balra az út mellett a dombhajlatban egy katolikus temető bukkant elő. Fehérre meszelt falát vadszőlő futotta be, melynek levelei már pirosodni kezdtek. A falon túl kőkeresztek erdeje látszott, közöttük egy-egy márvány síremlék. Az egyik sírhalmon törött szárnyú, alabástrom angyalszobor állt, arcát eltakarva a karjával; a falról leomló vadszőlőindák úgy borultak rá pirosló lombjukkal, mint egy vértől átitatott lepel. A városban nem sikerült megebédelnünk. Ezért megálltunk itt, leültünk a temetőfal tövébe, s a sátorlapra kiraktuk a kenyeret meg a konzerveket. A fal mögötti angyal kiterjesztette felettünk alabástrom szárnyát, piros levélpalástja lengedezett a könnyű, alig érzékelhető szélben, s ettől olyannak hatott, mintha vérezne. Mélységes csend ölelt körül bennünket, a nap szinte simogatott meleg sugaraival. Az egész tájon a nyugodt szépség parttalan tengere áradt szét. Nem lehetett fájdalom nélkül gondolni arra, hogy valahol egészen közel, ezen az őszbe fáradt, gyönyörű földön harcok dúlnak, vér folyik és emberek hunyják le örökre a szemüket. Olyan érzésem támadt, hogy már jártam valamikor ezen a vidéken, ugyanígy ültem a fehérre meszelt fal tövében a rozsdabarna sátorlapon, ugyanígy hallgattam a fénnyel és szomorúsággal teli csendet, ugyanígy néztem az idegen várost, mely ragyogott messze az alkonyra hajló nap sugaraiban. Ez persze csak az érzékek hamis játéka volt — soha nem láttam még ezeket a helyeket, s talán nem is látom, ha nincs háború. Sem a dombról patakként lefolyó rózsás-két országutat, amint beletorkollik a városba, sem a szürke és fehér házakat lent a völgyben, sem a közöttük itt is, ott is felbukkanó, zöld meg sárga színekben pompázó szeptemberi kerteket. Egész idő alatt az utat néztem, s el sem tudom képzelni, hogyan szalasztottam el a pillanatot, amikor feltűnt rajta az a két- fogatú, vasalt homokfutó. Már csak akkor vettem észre, mikor eqészen közel járt hozzánk. Érthetetlennek tűnt, honnan került fclő ilyen hirtelen? Tulajdonképpen ekkor támadt bennem az a furcsa, nyugtalanító érzés, mely rögtön hatalmába kerített, s néha még most is, tizenöt év múltán elfog olykor-olykor. A két jóltáplált, fehér sörényű ló patkói lágyan koppantak az aszfaltozott úton. Valami arra kényszerített, hogy türelmetlenül várjam a bricska közeledését. Már meg tudtam különböztetni a rajta ülő két emberi alakot — egy férfi,és egy nő volt. — Indulunk? — kérdezte a sofőr, miután elrakta a maradék ennivalót és kirázta a ponyvát. — Nem, még várunk egy percet — mondtam, de a szememet nem vettem le az. útról. A bricska egyre közeledett, a lovak könnyedén repítették a domb irányába. Meg-megrázták a sörényüket, halkan, jókedvűen fújtak. A férfin katonai egyenruha volt, sapkáját hetykén félrecsapta, a mellén érdemrendek sorakoztak. Harmincöt, negyvenéves lehetett. Szép, dús bajsza alatt a szája sarkában cigaretta parázslóit. Egyik kezével a hajtószárat fogta, a másikkal pedig egy fiatal, szépsége teljes virágában lévő nő vállát ölelte. Szorosan egymás mellett ültek a keskeny bakon, lábukat a kocsi deszkájának támasztották. A nő hullámos, aranyszőke haja szabadon lebegett a szélben. Ujj- tlan selyemruha volt rajta, nagy élénkszínű virágokkal. Erős, hosszú ujjait összefonva térdére kulcsolta a kezét, melyet mintha rózsás, meleg viaszból mintáztak volna. Nagy, szürke szeme magába fogta a világot és megtelt gyöngédséggel, szerelemmel. A levegő olyan tiszta volt, hogy csillogásában élesen kiütközött arcának minden vonása, a bőre színének minden árnyalata; még a szája sarkában megbúvó halvány árnyékot is láttam. Csodálatosan szép volt ez az arc, az ember nem tudta levenni róla a szemét. A sofőr megint emlékeztetett, hogv ideje indulnunk. Nem válaszoltam. Ekkor elővette az ülés alól a pumpát és nekilátott felfújni a kerekeket. A bricska már egyvonalba került a temető falával. A nap mintha arannyal öntötte volna le a rajta ülő két embert.
