Dunántúli Napló, 1984. november (41. évfolyam, 301-329. szám)

1984-11-03 / 303. szám

A Pécsi Szimfonikus Zenekar

ZENEI KRÓNIKA

A Mecsek alján: Bécs, Prága, Pécs

Pécs zenei életének erejét, rangját jelzi, hogy három legutóbbi koncertjén, hat nap alatt valóságos közép-európai muzsikus-mezőny jött össze falai közt. Múlt kedden a prágai ARS Trió játszott a Liszt* Teremben, vasárnap a bécsi' Zenegimnáziunj Kama- razenkara mutatkozott be a Csontváry Múzeumban, végül hétfőn este a Pécsi Szimfonikus Zenekar adott hangversenyt az orvosegyetemi aulában. Talán jelképesnek is tekinthető, hogy középütt az a Bécs állt, amely egykor az egész közép-európai zenének stílust, etalont adott, s érzékenysége, kifejezőkészsége ma is egyedülálló a világon.

Az ARS Trió három kiváló muzsikusa egy Beethoven-, egy Sosztakovics- és egy Dvorzsák-trióval kezdte a sort. Beethoven szikrázó jókedvű, majd meg komoran fájdalmas D-dúr triójának

előadásából kiderült, hogy az együttes lelke Martin Bally, a pompás technikájú és muzikalitású zongorista:

Dana Vlachová visszafogott és mértéktartó hegedűjátékkal főleg a Sosztakóvics-mű- ben nyújtott nagyot; s mint egy jó szereposztásban: a csellista Jan Palenicek nek, a bravúros Dumky-trióban jutott babér. Ám mindez nem feledtetheti, hogy — egyrészt — az utóbbi hangszeres művész mindvégig kissé indisz- ponáltan játszott, s főként, hogy e kis együttes még korántsem érett eggyé, bár kétségkívül szép jövő előtt áll.

A bécsi zenei gimnazisták főként árnyalt vonóshangzásukkal bűvölték el vasárnap délelőtt közönségüket. Herbert Otmayr vezényletével, kiváló koncertmesterükkel az élen, egyformán otthonosan mozogtak a preklasszikus, a klasszikus és a modern művek világában,

zenei szövetében, egy-egy Corelli-, Mozart-, Haydn-, Bartók- és Britten-művet megszólaltatva.

Händel g-moll concerto grosso-jával (op. 6. no. 6.), Mendelssohn e-moll hegedű- versenyével és Beethoven Eroica szimfóniájával sikerműsort ígértek a POTE-aulá- ját csaknem teljesen megtöltő közönségnek a pécsi szimfonikusok, és a siker — egészében — nem is maradt el. Pontos, szabatos, érett produkció volt — a zárótétel technikai hibáit leszámítva — a concerto grosso, majd Vass Ágnes tolmácsolta Mendelssohn hegedű- versenyét. Az áttetszőén könnyed és finom, ám technikailag a szólistát alapos próbára tevő versenymű ez utóbbi szempontból nem sikerült mindenütt kifogástalanul, s a zárótétel „csipke- finom tündértánca” kissé túl „hegyesre", keményre sikez, hogy >

évedheredett. Ám az is igaz, a hegedűművésznőt tévedhetetlen muzikalitása mindig átsegítette a nehéz ponto-. kon és volt ereje arra, hogy

— tökéletes, minden egyes hangot egyenként átélő „meggondoló" frazeálással

— valósággal újrafogalmazza, újraköltse számunkra Mendelssohn művét.

Sajnos, nem mondhatom el ugyanezt az „Eroicg" előadásáról, amely keveset valósított meg a zenei anyag által felkínált lehetőségekből. Josef Helperin, kiváló manuális adottságai ellenére, szinte teljes mértékben adós maradt a küzdő, démoni, az emberiség sorsát fel- és magára vállaló Beethoven megmutatásával vagy újrafelfedezésével — még a II. tétel is valamiféle „szomorú zene” volt csupán, de nem gyászinduló. Ehhez talán épp ama „közép-európaiság” szükségeltetett volna, amire céloztam, de nyilván ludas benne az egyelőre „érzékelten" aula-akusztika is.

Varga János

RENDÜLETLENÜL

Dokumentumok 40 év pécsi sajtójából

A Dunántúli Napló zsebkönyvtárának újabb, ötödik kötete ezúttal is a bányásznapkor jelent meg, de nyugodtan álTíthatjuk azt is, hogy a felszabadulásunk 40. évfordulójának a tiszteletére jelent meg a 34. magyar bányásznapon. A kötet ugyanis válogatását adja azoknak az írásoknak, melyek ai pécsi újságokban jelentek meg az elmúlt 40 évben. Egyszóval dokumentumkötetről van szó. Az a kérdés, a szerkesztők mit tartottak érdemesnek kiemelni abból a hatalmas, óceán- nyi .írástömegből, melyek ez alatt az egy emberöltőnyi idő alatt megjelentek a helybéli újságokban. Mi kell egy ilyen előkészítő válogatáshoz? Óriási türelem, a történelmi kor ismerete, mértéktartós, a szakma iránt érzett tisztelet, s egészséges szeretete e tájnak, ahol ezek az írások születtek. Az alapkérdés: tükröződnek-e az írásokból a 40 év apró és óriási horderejű változásai, képesek voltak-e a szerkesztők felülemelkedni az akkori jelen

— ma már történelmi múlt — a sajtót nagyon is befolyásolható szemléletén? Kikereke- dik-e belőle az egész történelem?

Aztán a minőségi válogatós. Születtek bizony, az elmúlt 40 évben nagyon is egyoldalú, elfogult, sőt roppant gyenge írások is. És ezek is jellemezték a kort. Mi kerüljön ezekből a kötetbe? A háromtagú szerkesztőgárda mindezekből jelesre vizsgázott. Ismerik a történelmet, tudják kezelni a forrásokat, munkájuk nyomán egy kulturáltan — politikusán

— összeválogatott dokumentumkötet látott napvilágot.

Ekkorcr terjedelmű kötetről (394 oldali) nehéz úgy írni, hogy minden kedves, a pécsi

vagy baranyai ember számára felelevenedő emléket kiemelje, az ismertetés írója is lehet ezért ez esetben szubjektív, és a számára is igen kedves, érdekes vagy tanulságos írásokat emelheti ki. Még az a vád sem érheti a válogatást, hogy egy-egy írónak különösen kedveztek, hisz a szerzőknek mindössze a névsorát ismerjük, az egyes írások alá nem kerültek nevek — feltehetően még a szerkesztők sem tudtak minden szerzőt azonosítani.

Mindenekelőtt kiemelésre érdemesek azok az írások, melyek közvetlenül a felszabadulás után jelentek meg, vagy melyek a felszabadulásról íródtak. Szeretettel emlékeznek meg az 57. Hadsereg egykori parancsnokáról — különben Pécs díszpolgáráról —, Mihail Sarohin vezérezredesről, aki 1970-ben, mint a város vendége „újra meghódította a várost”. Megszólalnak a fasizmus elleni háború szovjet és magyar hősei, az újjáépítés, az újra meginduló köz- igazgatás, az irodalmi, művészeti élet vezetői, sportolók s az egyszerű emberek.

Szólnak az írások a beinduló életről, a földreformról, az államosításról, a stabilizáció legnagyszerűbb vívmányáról, az új pénzről, a forintról. Ebben az újrainduló életben kiemelkedő szerep jutott a bányászoknak. Az országnak szénre volt szüksége, termelni kellett. Ez nem volt könnyű egy szelet kenyérrel meg hagymával, esetenként 25 deka havi szalonnafejadaggal. 1946-ban elindult a széncsata. Emberfeletti feladat: az emberek „mezítlábasak, rongyosak, a' hiányos táplálkozástól és a föld alatti levegőtől beesett mellűek, soványak, szikárak”, mégis „zúg a kalapács, boszorkányos gyorsan emelkednek a lapátok”. S dől a szén ... de még többre volt szükség. Munkaverseny, ciklusos termelési mód, százméteres mozgalom, 100 százalék, 150 százalék, 200 százalék . .. a legfelső határ a csillagos ég.

Ekkor jött 1956. Úgy tűnt, minden összeomlik. A hirtelen támadt vezetők kijelentették: „nem dolgozunk, a sztrájk tovább tart, s aztán elindultak ebédelni. A műszakot beíratták, elvégre valamiből élni is kell!” De ez is véget ért. Új széntelepek, új aknák, új remények, új eredmények, örömök, bánatok tragédiák, vízbetörés. sújtólég, aztán a re- ménvtelenség sokkolta a munkásokat — nincs tovább, nincs szükséq a szénre, leépítés következik. Szerencsére ez sem tartott sokáig.

Hol állunk ma? Hoqy élünk? 1946-ban az Óbányán nyaraló gyerekek élelmezéséről íqy nyilatkozott a járási titkár: „Élelmezésük kitűnő. Reggelire tej, vajas kenyér, tízóraira gyümölcs, ebédre mindennap leves, főzelék, gyümölcs, vacsorára pedig tej vagy tészta a menü.” Vajon a mi gyerekeink is kitűnőnek találnák ezt a napi étrendet 1984-ben, s a szilvás gombócot kitörő lelkesedéssel üdvözölnék-e? Hogyan, s miért dolgoztak? 1945-ben ezt írták róluk: „Fáradtságot, nélkülözést nem ismerve dolgoznak, harcolnak, mert tudják, hogy minden csákányütés fájdalmas szúrás a tőkések testében .. Nem mondták ki, de tudták, a jobb életért, a jövőért dolgoznak elsősorban.

Úgy tűnik az írásokból, az emberek szeretnek a múltról mesélni, visszaemlékezni a harcra, a munkára. Tanulságosak ezek a történetek, igazak és őszinték. Egyikük így mondta: „Nem akármilyen

emberek voltunk."

Bezerédy Győző

Illyés és a szülőföld

André Gide, a modern francia irodalom kiváló alakja egyik tanulmányában az emberi életet érintő különféle hatásokról elmélkedik. Gide kétféle hatást különböztet meg. Vannak úgynevezett általános, közös, kollektív hatások, és vannak sajátos, egyéni, választott hatások. Választott hatás például a könyv, az utazás, a barátság. Az ember életét formáló, nem választott hatás például a szülőföld, az anyanyelv.

Illyés Gyula életének, költői világának egyik sarkalatos motívuma a szülőföldhöz való viszony. Úgy is mondhatjuk: ez írói munkásságának egyik arkhimédészi pontja. Arkhimédésznek, a görög tudósnak, a csigasor megalkotójának tulajdonítják a mondást: Adjatok nekem egy szilárd pontot a Világegyetemben, és én sarkaiból kimozdítom a Földet. Jól tudjuk, ilyen szilárd pont nincs a Világegyetemben. A művészetben, egy-egy jelentős életmű megértéséhez azonban gyakran találunk olyan „kilátókat”, „csúcsokat", „magaslatokat", „arkhimédészi pontokat”, ahonnét áttekintés kínálkozik egy-egy alkotásra vagy akár egy egész életműre.

Ilyen értelemben Illyés életműve megértésének alighanem egyik legfontosabb mozzanata a költő és a szülőföld viszonyának az ismerete.

Mit adott a költőnek a szülőföld, a szűkebb és a tágabb gyerekkori környezet, Felső- rácegrespuszta, Simontornya, Ozora, Dombóvár, Bonyhád, egész Tolna vármegye, ahol gyermekéveit töltötte?

A szülőföld Illyésnek mindenekelőtt anyanyelvet adott: a magyar nyelv végtelenül pontos és tiszta használatát, a képekre, a metaforákra hajló érzékenységet, a nép lelkü- letének a nyelvben tükröződő megismerését.

A gyerekkori környezetnek köszönheti a család, pontosabban a nagycsalád élményét. Szülők, testvérek, nagyszülők, a tág rokonság tagjai vették körül. Jó volt a szomszéd pusztára hozzájuk szeke- rezni, velük beszélgetni, náluk meghúzódni.

És o't volt körülötte a szá- zadeleji dunántúli puszta sajátos világa: a pusztán lakó emberek, ai béresek, a cselédek, a gazdák, az iparosok sora, amelyben az uradalmi főgépész apának is megvolt a helye, és ott~ voltak hatásukkal mindazok, akiktől ez a hierarchikus fölépítés függöd,- az intézők, az ispánok, a bérlők, a grófok. Illyés igen korán alapos és személyes társadalmi tapasztalatra tesz szert. A közvetlen emberi szó, c* családi-rokoni asztal körüli beszélgetések, az istállóajtóban kihallgatott történetek viszont históriai ismereteit gazdagítják, a magyar múlt birtokbavételét segítik.

Vegyük mindehhez, hogy életének első tizenöt évét az ország egyik legszebb táján, a lankás tolnai dombok közt, a lassú vizű folyókkal tagolt vidéken tölti. Amire szeme először rányílt, az az emberméretű, az emberi kéztől megművelt, szép és harmonikus természet volt.

A szülőföld Illyés világképének egyik központi jelképe, élet-metaforája. Sors és küldetés, tanú és bizonyosság, egyetlen és pótolhatatlan, ajándék és menedék, otthon és szövetség megtartó erő és kiröptető fészek.

„Hű nevelőim, dunántúli dombok, / ti úgy karoltok, hogy nem korlátoltok, / nem fogtok rabul, amikor öleltek, / ti úgy öveztek, hogy égig emeltek!" — írja a Jegyzőfüzet egyik axiomatikus tömör- séqű darabjában.

Hogy mit jelent Illyésnek a szülőföld, hogy milyen mitikus szerepet tölt be életében a puszta, talán éppen a mitológia, a görög hitvilág segít megérteni. Itt van szó Antai- oszról (a latin változatban An- taeusról), a tenger istenének és a föld istenasszonyának a fiáról, aki mindaddiq legyőzhetetlen maradt, amíg anyjával, a földdel érintkezett. Hiába vágták földhöz ellenfelei, ő éppen attól kapott új erőre.

Illyés fiatalon elkerül szülőföldiéről előbb Pesten, majd évekig Párizsban él. De pályá: jón akárhányszor nehéz, válságos helyzetbe sodródik, sorsfordító események előtt áll, mindig at szülőföldre tér vissza. Valóságosan, egy-egy utazás,

rövidebb-hoszabb ott-tartóz- kodás keretében, és képletesen, a szülőföld ‘ élményviláoá- ból választott téma formájában.

Amikor a húszas évek közepén hazatér Párizsból, ahol a szürrealista képzelet iskoláját is kiiárta, a honi tájékozódást Felsőrácegresousztán kezdi. Első naa”'zabású írói vállalkozása, a Puszták népe: vallomás a szülőföldről, at gyerekkorról. a fölnevelő tájról. Amikor 1944—45 nagy sorsfordulata után -mérlegre teszi a végérvényesen eltűnt múltat, és a jövő lehetőségeit keresi, eqy üíött-kopott. a háborúból itt maradt autóba ül, és a Dunántúlra látogat, a földosztás tavaszi életfakadását tanulmányozza. Erről az útról szó! Honfoglalók között című rioortsorozata. És amikor az 1956-os traqédia után ismét fontossá válik az egész magyarság és a saiát számára a „hogvan tovább?" kérdése, ismét beveszi magát a pusztába: ekkori történelmi számvetésének eredménve az Ebéd a kastélyban önéletrajzi írása.

Illyés a szülőföld tartóoszlopaira boltozta költői világát. Újító és megőrző hagyományok folytatója és maga is hagyományt teremtő, magyar és európai műveltségű, otthon van Tolnában és Párizsban.

Gazdag műfaji változatosságot fölmutató életműve egyetlen kicsiny és a világban szétszórt néphez, a magyar anyanyelvűek közösségéhez köti. De neve olyan erkölcsi erő, hogy a nagyvilág legszélesebb terein is róla ítélhetik meg az idegenek népünket.

Szülőföld, szülőház, bölcsőhely — olyan fogalmak, amelyekről manapság sokan úgy vélik, hogy „emléksárrá" váltak, a múlt rekvizítumai közé sorolhatók. Ma bábaasszony helyett orvos és képzett szülésznő segíti világra az újszülöttet, faragott bölcső helyett francia gyártmányú gyerekkocsi ring velük, s a személyi igazolványban egyre ritkábban szerepel szülőhelyként az a helységnév, ahol gyermekkorukat töltik az emberek.

Devalválódott, értékét vesztett fogalmak érdekében perelnénk talán?

Amikor az ötvenes években Illyés egy alkalommal Felső- rácegrespusztára látogatott, azt látta, hogy szülőházát — a puszta más épületeivel együtt — lebonto'ták, és tégláit a közelben fölhúzott új házakba falazták. Ezt írta akkor: „Eszem ágában sincs

sajnálni azoknak a nyomorúságos falaknak az eltűnését. Őszintén örülök a buta anyag átalakulásának. Jól esik tudnom, hogy szülőházam téglái fél kilométerre ide egészséges házak alaofalaiban sorakoznak, s külön jólesik, hogy nem tudom, melyikekben is vannak. S azt gondolom, valamiképp így kell az elemeire szétszedett múltból nekem is építkeznem."

Bizonyára nem minden fájdalom nélkül írta le ezeket a sorokat. De nem feleselt a változással; az átalakulásra, a továbbélésre, az új falak fölhúzására szavazott.

Hiszem, hogy a szülőföld ma is erkölcsi érték, szellemimegtartó erő. A szülőföld ma is anyanyelvet, a család élményé1, történelmi és társadalmi ismereteket, természeti környezetet ad. Olyan értékeket, amelyeket a teljes és harmonikus élethez a huszoneqyedik századi ember sem nélkülözhet. A szülőföld ma is és minden embernek olyan érték, amilyen Illyésnek volt.

Az igazán jelentős és maradandó életműveknek nemcsak emberfölötti röpte, megcsodálható értéke, küklopsz-kövek- ből épített fala, megbámulni- való mérete van, hanem mind- annyiupkhoz szóló tanulsága is.

Azzal a gondolattal köszöntjük Illyés Gyulának a si- montornyai vármúzeumban megnyíló emlékkiállítását, ami életművének egyik legidőszerűbb üzenete: ma is csak az elemeire szétszedett múltból, megbecsült, valódi értékeinkből építkezhetünk.

Tüskés Tibor

A héten, fiatalon elhunyt Kígyós Sándor szobra Pécsett, a Sétatéren