Dunántúli Napló, 1984. szeptember (41. évfolyam, 240-269. szám)

1984-09-01 / 240. szám

Egy szerencsétlen mozdulat miatt vált meg a bányától

Á világéletében nyughatatlan Molnár

A pécsi Szigeti út egyik szép családi házának kapuját nyitja Molnár István, meglehetősen szemrehányóan:

— Nem mondhatnám, hogy fenenagy erényetek a pontosság ...

Ezt le kell nyelnünk, főleg Molnártól, akinek egész munkásságát átszőtte a pontosság, a precíz tervezés, a termeléssel kapcsolatos ötletek gondos illesztése. Ő volt az, aki — munkatársaival — meghirdette és végre is hajtotta a 100 méteres feltárási mozgalmat Komlón, 1952 nyarán. Egy hónap alatt 100 méternyi „alagutat" vájtak ki Anna-aknán, később aztán ez a feltárási sebesség meghaladta a 200 métert is ...

— Sárika, főzzél nekünk egy kis kávét...!

Az előszobából nyíló utcai szobában ülünk, innét átlátni a nyitott szárnyasajtón a következő helyiségbe, ahol drapp színű öblös sarok-kanapé teszi otthonossá a lakást.

A Dunántúli Napló zseb- könyvtár-sorozotának tavalyi száma idézi fel azt az emlékezetes 1952. évi, június 25-i komlói délutánt: „... Anna- akna udvarán teherautó áll meg: megérkezett a bányász- zenekar. Az irodisták . kisettenkednek a folyosóra, megtelnek kíváncsiskodókkal az ablakok ... Még tiz perc van két óráig ... Aztán két óra lesz, de nem történik semmi. A helybeli vezetők zavartan nézelődnek, a zenekar új számba kezd... S ekkor a csatlós elkiáltja magát: megjöttek! .... öten jönnek, öt kormos, rongyos, rossz testtartásé ember. A sáros gumicsizmák szára betűrve, egyikük fején ütött-kopott bőrkobak, a másikon egyszerű svájci, a harmadikon siltes sapka. A fekete ingek köldökig nyitva. Porálarc a nyakban ... öt átlagember ... Melyik lehet Molnár? Nyilván a legerősebb, az a vállas,...' De nem ... Molnár majdhogynem a leakisebb ... Vékony lábszárán klaffogva lötyög a csizma ... Zúg a taps, zúgnak a hangszerek ... Molnár István ifjúsági vágathajtó csapata teljesitette vállalását, s elérte a havi 100 méteres előrehaladási sebességet. Megtörtént, amit senki sem hitt. .. Egy hónap alatt közel három hónapi teljesítményt értek el... ölelések, csókok, virágok . .."

— így történt?

. — Igen. Boldogok voltunk, örültünk a sikernek.

— Miért volt ez akkoriban nagy szenzáció?

Közbevetöleg: nevükkel tele volt a hazai sajtó: többek között a Szabad Nép, a Szabad Ifjúság, a Magyar Rádió, a Népszava, és természetesen a Dunántúli Napló és az Új Komló szinte

rendszeresen hírt adott Molnárék munkájáról.

— Azért, mert a meghirdetett program szerint Komlónak két éven belül el kellett érnie az 500 vagonos napi termelést. Ennek egyik fontos feltétele volt, a feltárás ütemének növelése ... Bizonyítanunk kellett.

— Mit?

— ... Azt, hogy a százméteres előrehaladást nem lehet csupán a fizikai erőnkre bízni. Több napon és éjszakán át kidolgoztam egy munkaszervezési módszert, egy újszerű ciklikus technológiát, munkarendet. Ez volt a titka.

— Az elisnTerés osztatlan volt?

— Nem mondhatnám. Veszekedés-veszekedést követett, a műszaki feltételek megteremtéséért. Kezdetben akadozva érkeztek a csillék, gyakran alacsony volt a sűrített levegő nyomása, lerobbantak a rakodógépek, máskor meg hiányos volt az alkatrész-ellátás.

Manapság sokan gyanakodva értékelik — így visszamenőleg — a Sztahanov-mozga- lom tisztaságát. Mondván: „A műszak mindent a kezük alá tett, így aztán a csillagokig felverhették a teljesítményeket. ..” Nos, előfordulhattak mesterségesen felfújt teljesítmények — a mozgalomban

részt nem vevő munkások teljesítményének rovására, — de ez nem volt általános. Pontosabban: anyagról, alkatrészről, pontos anyagmozgatásról, jó szerszámokról és gépekről gondoskodni kellett akkor is, ma is. Ma tudjuk csak igazán, mennyire lényeges feltételei ezek a hatékony termelésnek.

Sára asszony behozzo a kávét. Nem akarok bókolni, de a néhány ősz hajszálat leszámítva ma is fiatalos és csinos. Vaav így még inkább? Annak idejét? — egészen véletlenül — belecsöppentem az esküvői szertartásba, Komlón, a kedves jó öreg, Simek Árpád tanácselnök szobájában, amikor.

— ... Amikor a rendőrökkel „elraboltatok” bennünket és kikocsiztunk Sikondára, a Vadásztanyára. Azt mondtótok; Pistát el kell búcsúztatni... Minket meg itthon vártak a lakodalmi vendégek... —■

mondja Sárika, most már megenyhülve (igazán haragosnak soha nem láttam), bár akkor elpityeredett és egy órán át szavát sem lehetett venni.

— Engem beavattak az „eltérítésbe", tudtam milyen „igazoltatás” vár ránk a kökönyösi kanyarban — mondja Molnár Pista.

Térjünk vissza a korábbi eseményekhez. Molnár Istvánt sem kerülte el a korabeli káderpolitika némely elképesztő „húzása". Országos hírű bányász, — miért ne lehetne belőle jó katonatiszt: elviszik tiszti tanfolyamra. Alig tud megszabadulni: neki a báhya kell és közvetlen munkatársai. Aztán: kiemelik függetlenített párttit- ■kárna'k (négyezergtszáz forint helyett azonnal lecsökken a fizetése 800 forintra I) Ismét visz- sza verekszi magát a termelő- munkába. Már kétszáz métert is túlhaladnak a feltárásnál, amikor Czottner Sándor bánya- és energiaügyi miniszter — aki mellesleg rendkívül szerette, tisztelte és becsülte Molnáré- kat — megkérte a csapatvezetőt :

— Át kell menned az Ércbányához. Ott van rád szükség, országos érdek ez Pista.

Megvált a szénbányától, közben folytatja országgyűlési képviselői ténykedését is. Mint képviselő, 1954-től 1967-ig

igyekszik olyan feladatokat végrehajtani, amelyekkel választói megbízzák. Kollektív munka ez persze, de ő részese a megyében több út, illetve villanyhálózat létrehozásának, ehhez a pénzt kellett megszerezni és persze a kivitelezésre a felsőszintű „áment”.

— Az‘ Ércbányában megsérültél és hirtelen vége lett mindennek ...?

Nagyot, keserveset sóhajt:

— így is mondhatjuk. Egy szerencsétlen mozdulat — elvágtam baltával a drótkötelet és egy szilánk a szemembe pattant — szomorú következményeként — végérvényesen megváltam a bányától. A korai ' nyugdíj senkinek sem kellemes, főként nekem, aki világéletemben örökké nyughatatlan természet voltam.

Lélegzete nehézkes —, a tüdeiére hajdan lerakodott kőportól. A ház mögött van egy kis kertje, és néhány négyszögölnyi szőlő Deindol elején. Megtaiulta a metszést (ebből nem enged, ez a „lelke a szőlőtermesztésnek), más munkát nem nagyon tud végezni a sorok között, hamar kifárad. A lányok férjhez mentek, két naqyszerű vője van, beülnek kéthetenként a kocsiba és meglátogatják őket (unokákat!) a dunántúli kisvárosban. Vagy ők jönnek, szintén 'kéthetenként, és akkor benépesül a ház, a Szigeti úton.

Rab Ferenc

A pécsi szénmedence történetéből

A régi lámpás- völgyi bányák

Ötven éve beszüntették a termelést

A Lámpás-völgyben a

XVIII. szd.-ban kezdődött a

feketeszén bányászása.

Konkrét írásos emlék csak a

XIX. szd.-tól tájolható a

bánya művelésitől. Az 1830- ban megalakult Dunagőzha- józási Társaság az 50-es évektől kezdi ezen a területen a kutatásait. A Pécs vidéki kőszén medence bányatelkei lassan a DGT tulajdonába kerültek. A DGT- én kívül a Victória RT-nek volt még érdekeltsége és Koch Ferenc magánvállalkozónak. 1886-ban a várost tulajdonában levő két Lámpás-völgyi István és Mátyás védnevű telkek bérleti jogát 1886-tól 1901-ig Koch haszonbérletbe vette. 1886- ban a Főszámvevőség a '„Kock-féle bányák" termelését 19 479,5 q-rc hitelesítette. A következő évben 96 891,5 q volt a termelés. Ez az időszak volt a legtermelékenyebb s ezután már csak esett a mennyiség. Koch nem birta a versenyt a DGT-vel. A Lámpás-völgyi bányák sorsa megpecsételődött. 1893-ban Koch kérte, hogy a haszonbérleti jogot a DGT-re írják át. A város kikötötte, hogy ezek a bányák csak tárnákkal művel- hetők, s a DGT többi bányáitól elkülönítve művelen- dők, s a termelést külön könyveljék. A DGT nem sokat nyert ezekkel a bányákkal. Növelte hegemóniáját a mecseki szénmedencében, de a termelést tekintve deficitesek maradtak. A DGT és a város szerződése 1901-ben járt le. A város 8 évig megpróbálta saját erőből fenntartani a bányákat, de kénytelen volt többször is beszüntetni. 1909-ben gr. Kornis Károly vette meg a bérleti jogot. Az 1912-es év első félévének teljesítménye 56 460 q volt. Ebben az évbe Schmit Ferenc oki. bányamérnök szerint: „A

lámpási bánya bár az örökös munkásmozgalom miatt nagy nehézségekkel küzdött, mégis a határozott haladást mutatja üzemi eredményeiben, mert nemcsak termelését emelte, hanem a rendszeres beosztás következtében a munkateljesítmények is emelkedőben vannak."

Kornis 1914-ben átadta a bányavezetési jogot a Dunántúli Bányavállalatok RTnek. A bányák még ebben az évben újra a DGT bérletébe mentek át. Az első világháború alatt ismét problémák merültek fel. így ír erről a bányaigazgató Nendt- vich Andor polgármesternek 1915-ben: „Sajnos

munkásaink nagy részének hadba vonulása miatt a rendelkezésünkre álló munkáslétszám annyira leapadt, hogy mint bármelyik bányaüzemünkben is a termelési üzem hibánkon kívül redukálódott. „ Schmit Ferenc 1918-ban ugyanerről ezt jelenti: „A lámpási bányában eltekintve n külső napszámosoktól, összesen 20 szak- I bányamunkás van foglalkoztatva.” A világháborút követően a társadalmi-gazdasági helvzet viszonylagos konszolidálódása után az 1920- as években az alábbi szénmennyiséget termelték a lámpási bányaterületen: 1920-ban 14 900, 1921-ben

30 800, 1922-ben pedig

28 146,1 q-át. Azonban hamarosan kiderült, hogy a lámpási szénvagyon kimerü- lőben van. 1934 elején ezt írja a DGT Bányaigazgatósága a város polgármesterének: „Van szerencsénk bejelenteni, hogy a város tulajdonát képező „Mátyás” és „István” védnevű telkekre vonatkozólaq a haszonbérleti szerződés 1933. XII. 31- ével meqszűnt, mivel a hivatkozott bányaterületekben a kőszéntelepek teljesen kiak- názottak,. úqv, hogy abban a vájást érdemlő szénrétegek már elő nem fordulhatnak, s a bánya üzemét beszüntettük ... a szóban levő bányatelkek fenntartása érdekében egy feltáró pontot nyitva hagytunk és azt Pécs szab. kir. város közönsége rendelkezésére bocsátjuk.”

A termelés azonban egy erőtlen kísérletezést leszámítva, többet már nem indult meg a Lámpás-völgyben.

Márfi Attila

segédlevéltáros

Fél évszázad, ecsettel

Látogatóban Gádor Emil festó'művésznél

Egy jóbarátja szerint burokban született. (És mellesleg Pécsett, a Megye u 13- ban, anno 1911»..) Élete gördülékenyen alakult. Fájdalmakkal és örömökben, mint legtöbbünknek, mégis, mintha valami láthatatlan jó tündér mindig eligazította volna útjából a nagyobb sziklákat, miközben fölfelé me- gyegetett a hegyen ... Két világégést megélt, nem volt katona: a veszélyek körbe- ólálkodták ugyan, de a nagy csapások, emberi kataklizmák szerencsésen kikerülték. Azt tehette, teheti, amit szeret, amire vágyott: festőművész. Nem alkotott világrengetőt, de boldog és megelégedett, hiszen a sikerek sem kerülték el.

És nagyon fiatal ... Ez volt első impresszióm róla, mikor a budai hegyek közt, erdő koszorúzta, szép, hangulatos villalakásában fölkerestem a minap. Beszélgetésünket a házigazda nyíltszivű közvetlensége, derűje és a táj napsugara ötvözte meghitt eszmecserévé. Úgy beszélgettünk, mintha évtizedek óta barátkoznánk.

Kistisztviselő családból származik. Szegény és nehéz gyerekkorra emlékszik: apja nagy áldozatokkal taníttatta. 1931-ben a pécsi „Felsőkereskedelmiben" érettségizik, és tovább tanul: a Képzőművészeti Főiskolán. Gyerekkorától festőnek készült, nem tudja, milyen hatásokra és miért. Úgy „jött" . . . Belülről. Főiskolás korában mutatkozott be a fiatalok tavaszi tárlatán 3 képével: az egyikre megkapta a Szinyei- Társaság kitüntető elismerését. A kép ma a londoni ' Casalet Gyűjteményben van.

Ez 1934-ben történt. Gádor Emil az idén éppen fél évszázada festő.

Kezdettől rengeteget dolgozik. A háború előtt festőként, arafikusként, tervező ioarművészként, itthon s külföldön is. Több száz képét bírják hazai, több százat külhoni magángyűjtők, S jó néhány kéoét őrzik hazai múzeumainkban. Pécsre 1946- ban került vissza a fővárosból. Ekkor tanított is, egyebek közt az Ágoston téri iskolában is.

Barátaival, pé'-si festőkkel tehetséges diákqyerekeket kutatnak fel akkortájt, s meq- indítiák — Bizse János, Kelle Sándor, Bezzegh Zoltán — az

azóta is sokat emlegetett szabadliceumot, ahol rajzolni, festeni tanítanak fiatalokat. Itt tanultak gimnazistaként Keserű Ilona, Lantos Ferenc, Fürtös György és sokan mások. S itt, Pécsett rendezik meg Gádor Emil első igazi nagyobb kiállítását is, Bizsé- vel, Kellével közösen. Az akkori DN olvasói is gyakran találkozhattak a nevével jegyzett szellemes, hangulatos grafikákkal: nyolc évig volt megbecsült rajzolója lapunknak. Az ötvenes évek végén a fővárosba hívják, A Műcsarnok művészeti osztály- vezetője lesz, nyugdíjig. Akkortól még többet fest, s ma is erőben egészségben dolgozik, kiállításokra készül.

Pécsről szólva nem nehéz fölfedezni egy csöppnyi meghatottságot a hangjában. Rákérdeztem : itt ebben a cso-> dás környezetben, mi az, ami mégis köti a; szülővárosaim-’? ...

Pécsett lettem festő... A Mecsek: itt készült az első olajfestményem. A házak, az utcák, a havihegyi emberek ... Az egykori tanítványok. A régi városfal ... Az egykori papnevelde. A Mátyás király utca; az egész füstszagú város, a meddő, a messze, a „légben” gördülő csillék ...

A Nádor... — barátaim szerint a „Gádor Kávéház" — hisz annyit ültem benne. Báling Jóska és Bocz Jóska, akik rajzokat kértek tőlem a Dunántúli Naplónak; Kelle Sándor, s hosszan sorolhatnám. A fiatalságom ..."

*

Festészetéről egyszerű szavakkal szól. Pályája, élete tartalmát summázza abban, aminek lényege közelgő veszprémi kiállítása katalógusának élén is olvasható majd:

„Nem vagyok semmiféle irányzathoz elkötelezve. Mindig azt festettem, amit a bensőm diktált. Ha mégis kutatnám, hová tartozom, a nagybányai tiszta szabadelvűséget mondhatom magaménak, ahogy mesterem, Glatz Oszkár is a nagybányai iskolához tartozott. Magyar vagyok, műveimben is magyarul akarok szólni, ahogyan az a festészet is jellegzetesen rriagyar volt, amely főiskolás koromban például szolgált. így festek — így fogadjanak el. Nem akartam soha a viláqot megváltani: ősi gyökerekben kapaszkodom, szeretem az életet, az engem körülfogó valósáqot, a tájat, s a tájban munkálkodó embert. Én ezeknek az embereknek dolgozom. Nem kaptam Kitüntetéseket, nem vagyok újító, s jelentős festő. De úgy érzem, szeretnek — s nekem ez elég ..."

W. E.