Dunántúli Napló, 1984. június (41. évfolyam, 149-178. szám)
1984-06-16 / 164. szám
A margitszigeti IGE-tunácskoz ások szinhelye Az IGE íróhetei Ötven éve volt az első ötven évvel ezelőtt, 1932 júniusában rendezte meg az IGE a margitszigeti Iróhetet, első íróhetét, amelyet még jóné- hány követett. Az IGE, az írók -Gazdasági Egyesülete, a magyar irodalmi élet szervezésében, az írók anyagi és alkotói érdekeinek védelmében 1932-től jelentős szerepet töltött be. Mindez részleteiben még feltárásra vár, amiben nagy segítséget fog jelenteni a mostanában előkerült IGE-jegyzőkönyvek megismerése. Az IGE belső életéről eddig ugyanis csupán Móricz Zsigmond naplófeljegyzéseiből és leveleiből nyerhettünk ismeretet. Az IGE a nagy nyilvánosság előtt rendszeresen fellépett az úgynevezett íróheteken. Irodalompolitikái törekvései közül elsőnek az írói-irodalmi egység megteremtéséért folytatott küzdelmét kell említenünk. A vidéki irók és irodalmi műhelyek részvételére és szerepeltetésére szintén nagy gondot fordítottak. A dunántúliak közül Surányi Miklós Keszthelyen, Bárdosi Németh János pedig Miskolcon beszélt a vidéki irodalom helyzetéről. A debreceni Ady-társaság vezetői közül Juhász Géza volt a legaktívabb, de Gúlyás Pál és Kardos László is résztvevője volt az egyes íróhetek eseményeinek. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tevékenységéről és kiadványairól Buday György a Margitszigeten tájékoztatta írótársait és a közvéleményt. Az észak-keleti országrész, Miskolc és környéke írói a lillafüredi és a miskolci íróheteken jutottak szóhoz. Az IGE-iróhetek a demokratikus szabadságjogok követelésének és a fasizmus elleni tiltakozásnak a fórumai voltak. Kárpáti Aurél Siófoktól kezdve Miskolcig mindenütt a demokratikus szabadságjogokért, az alkotói szabadságért emelt szót. Pakots József az ország- gyűlés képviselőházában a németországi könyvégetés első napján — a magyar írók nevében — emelte fel szavát a barbarizmus ellen. A munkásság és parasztság gazdasági és társadalami-kul8. HÉTVÉGE Á Mura menti horvátok története túráiig felemelésének szükség- gességét hangsúlyozták az IGE-íróhetek előadói. Móricz Zsigmond a lillafüredi kongresszus nyitó előadásában beszélt erről. A Margitszigeten a szociáldemokrata kultúrpoliti- kus, Bresztovszky Ede és a népi írói mozgalom képviselője, Féja Géza fejtette ki, hogy „az író csak a legteljesebb szabadság híve lehet, így csak c feltörekvő osztályokra tá- maszkodhatik". Miskolcon Veres Péter — a munkásosztály társadalmi elnyomásáról szólva — fejtette ki, hogy „ennek a nemzetnek a szellemi és anyagi felemelkedését egy vigasztalan társadalmi berendezkedés akadályozza”. A magyar írók „boldog he- té"-t is jelentette egy-egy IGE- íróhét. Nagy Lajos a Balatoni íróhét végén így összegezte élményét: „A balatoni hét minden szépsége, néhány jó előadás, siker, néhány fontos irodalompolitikai álláspont leszö- gezése, utazás, természeti panoráma, strandolás, csónakázás, pihenés, kitűnő evés- ivás ..Lillafüredről Bálint György jelentette olvasóinak: „Luxusban élnek tehát egy hétig a magyar írók. Élvezik a gyönyörű környezetet, üldögélnek a hatalmas parkban, kirándulnak a zöld Hámori tó árnyas part menti útjain. Jóked- vűek ... A mcgyar Parnasszus tagjai valóban parnasszusi derűben töltik itt az ,lrók Hetét’.” Az egymás megismerésének emberi és alkotói jelentőségéről Bárdosi Németh János írt szép sorokat: „Nekem az író-kongresszus felejthetetlen emlékeket hozott. Mert felejthetem-e Móricz Zsigmond Arany János-i sörényét, Bajcsy- Zsilinszky Endre kurucos kiállását, és másokat, akik azóta a magyar pantheon halottai, de emberi alakjuk, szavuk a Margitsziget szelíd fái alól szól vissza hozzánk.” Az IGE az íróhetek erkölcsi tőkéjével felvértezve végezte munkáját 1944. március 19-ig, majd 1945-ben újjászerveződve — egészen 1948—49-ig, Nem merül feledésbe az IGE és irodalompolitikai tevékenysége; márcsak azért sem, mert a mai irodalompolitikái vitákban felhasználható tanulságokkal szolgálhat, M. Pásztor József ^ JÍ-A. c^y'(UrV . Illyés Gyula lillafüredi emléksorai Baranya és Zala megye történetét — noha nem szomszédos területek — sok közös szál fűzi össze. Közösek a múltbeli és igen sokszor a jelenbeli problémák is. Az aprófalvas településhálózaton kívül a magyar lakosság mellett megtelepült délszláv közösségek azonos színt jelentenek a két megye arculatán. Ezért is jejen- tős számunkra, baranyai olvasók számára az a munka, amely a Zalai Gyűjtemény 20. számaként, Kerecsényi Edit tollából született és címe: A Mura-vidéki horvátok története és anyagi kultúrája. A szerző a nagykanizsai Thury György Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt, s közel harminc éven át foglalkozott a Mura melletti öt faluban élő, káj-horvát nyelvjárást beszélő népcsoport kultúrájával, tanulmányozta múltját, feltárta és ismertette az életük keretét adó anyagi kultúrájukat. Áttekintette falvaik településszerkezetét, építkezésük történetét, házaik berendezését. Foglalkozott viseletűk átalakulásával, feljegyezte a „staíí- runq"-ba kapott és az egyes családok vagyoni helyzetétől függő tárgyakat (ágyneműt, kendőt stb.), külön képmellékleten mutatva be egy-egy szépen hímzett kötényt, főkötőt, télikabátkát. A mai ember számára is érdekes a táplálkozási szokások ismertetése; a levesek, főzelé- 1cek, tészták és egyéb ételek „receotiét”, elkészítésük módját közli, sőt még az 1930-as évekre jellemző étrendeket is megismerhetünk (hétköznapi, vasárnapi, lakodalmi, aratási és cséplési stb. étrendből az akkori emberek életmódjába is betekintést nyer az olvasó.) Nagyon figyelemre méltó a munkának az a fejezete, amelyben a szerző e falvak gazdálkodását tekinti át. Először az 1910—1945 közötti paraszti gazdálkodást ismerjük meg. A földmunkán kívül részletesen foglalkozik a gyűjtögetéssel (gyógvnövényszedés, erdei termés, levelek, gombák, madártojások stb. gyűjtésével), a falvakban gyakori méhészkedésA Pécsi Galéria mostani — Francia design — kiállításában elsőként nem az tűnik szembe, hogy extravagáns tételek bizonyítják a jelen egységes stílusáról alkotott álláspontot, hanem az, hogy milyen szigorúan tartja magát ez az alkalmazott művészet — bútor- és textilművesség — a közelmúlt festői-plasztikai örökségéhez. Tökéletesen érzékelhető a történelemben már számtalanszor igazolt folyamat, miszerint kisebb időbeli késéssel, de az „art appliqué” képes a stílusegység betetőző garanciájaként összefoglalni a megelőző időszakok festői-szobrászati kísérletezéseit. Toni Grand, Claude Viallat, Jean Degot- tex, Cheval Bertrand, Lucas- sen, Peter Saul kimunkálták az elmúlt huszonöt évben a népművészeten, primitív művészeten alapuló, a klasszikus avantgarde eszményeit már a termelési közkultúrából kölcsönző reprezentációt, amit most felvesz asztal, szék és világítótest. Aminek használatát ösztönzi szervezet, szövetség. Ami „rámá- solódik a szériatárgyra és ezzel eladhatóvá teszi“*azt”. Ma már világos, hogy nem minden vizuális-szimbolikus alkotó tett funkcionális jelentőségű a használati értékek betöltésének szemszögéből. De ebben a résben teljesedhet ki a divat, itt jelentheti a „stílus” azt a küldetést- a bútor számára, amit a „Renault számára a Porma—1”. Ábrándos és hiú álom volna a tömegfogyasztás korában a tömegtermeléssel szemben támasztott követelményeket az életmód strukturális megváltoztatása nélkül felváltani kézművesegyedi tárgyakkal. De arról még a mai, technológiai alapú tárgykultúrának sem kell lemondania, hogy egy Francia design Kiállítás a Pécsi Galériában kevésbé nehézkes, egyszerű, derűs, őszintébb életvitel útitársává legyen. És ha van szövetségese ebben a törekvésében az élenjáró, kérdező’’ kultúra közelmúltja irányából, akkor aligha kétséges az eredmény. Eredeti, tiszta hangú, raffináltan formált, talán sokszor tolako- dóan tradícióellenes használati tárgyak jönnek így létre. Némelyikük kacéran tagadja is a klasszikus design módszerét és divatját. Michel Cadestin a szövetleber. nyegekkel ellátott alacsony kisasztala alaposan elveti a funkcionalizmus vezéreszméjét: „A forma követi a funkciót ..Spriccelt műanyag felületek, gyönyörűen festett színes szék- és polcborítások, derűs és szabad fantáziával formált ülő-alkalmatosságok, a TOTEM-csoport alkotásai sürgetik a kortárs festészet és szobrászat legjobb erőivel való kapcsolat- teremtést. A kiegészítő textil és tapétastílus egyszerűsége — Zofia Rostad alkotása — a színváltozatok jelentés- és hangulatmódosító hatása immár a használat közelében igazolják az autonóm művészeti kísérletek érvényéi. Mindezek után természetes, hogy eredményes anyagkísérletek (Color-core-lemez), építészettel és életmódkutasel, a halászattal és annak eszközeivel, s külön fejezetet szentel az állattartás bemutatásának. A szarvasmarha-, a ló- és a sertéstenyésztés, a baromfitartás statisztikai alakulásán kívül az e falvakban használatos módszereket is leírja a tárgyi néprajz szakszerű alaposságával. Több olvasó érdeklődésére tarthat számot a falvakban élő iparosok és ún. félparaszti elemek életét bemutató fejezet. Éz nemcsak a kézművesek mindennapjaiba nyújt betekintést a század elejétől fogva, hanem pl. a századforduló anyakönyveinek adatai alapján azt is megvizsgálja, hogy az iparosok melyik néprétegből házasodtak, és ezzel rámutat e falvak társadalmának „mikrokapcsolatai- ra.” A ma embere számára azonban legérdekesebb a munkának az a része, amelyben a szerző a gazdaság- és az életforma átalakulásáról is. Ezt kétféleképpen mutatja be: egyrészt ismerteti és ábrázolja a falvak arculatának külső átalakulását, az új és modern házak építését, a régi gazdálkodást felváltó új termelési ágak meghonosodását (házinyúlte- nyésztést, fürjnevelést stb.). Másrészt megkereste e falvaknak azokat a fiatal lakóit, akik Nagykanizsán, ipari üzemekben helyezkedtek el, és ezek életét mutatta be a modern szociológiai módszerek segítségével. Ez a kis népcsoport, amely a törökök kiveretése után, a 17. században települt meg ezen a tájon, nemcsak munkát és megélhetést talált magának a magyarlakta falvak között, de sajátos, különálló anyagi kultúráját is meg tudta tartami évszázadokon át. S ez a kultúra még a mai, modern átalakuló világban is színesíteni képes hazai kultúránk egészét. Kerecsényi Edit könyve tartalmas, közérthetően megírt és tényanyagban gazdag munka, nem ok nélkül nyerte el — horvát nyelvű kiadása — a Művelődésügyi Minisztérium nívódíját. T. Mérey Klára tással megalapozott szériák kialakítása mellett a hatásos piaci munka felvételeit is megteremtették. Nem kulturális fétisteremtés, hanem a használatban feltárulni képes újszerű alkotói magatartás. közvetlenség, bátorság és irónia jellemzik e tárgyakat. Más kérdés azután, hogy kiállítási „egyszerisé- gükben”, Pécsett és Magyar- országon a szokásos stílusnosztalgiáktól eltérő bútor- és lakberendezési tárgy-kollekciók minden eredeti alkotói szándéktól eltérően „visszanemesednek’’ műtárggyá. így kevésbé a tárgyak, tények, mint inkább az ezeket létrehozó gyakorlat, a művésztől, prototípustól kereskedelmen át közönségig vezető út példaadó szemléje lehetne e nem mindennapi értékű kiállítás „honosított" értelme. Aknai Tamás
