Dunántúli Napló, 1984. június (41. évfolyam, 149-178. szám)
1984-06-16 / 164. szám
r ARATÓ KÁROLY Elindultam tapogatózva... Elindultam tapogatózva, óvatosan, mint egy folyóba, tévetegen, hunyt szemmel járva lépkedtem lassan fáról-fára. Magamtól lassan elkerültem — mint gyerekkori képeken a szentek, aranykörrel fejem fölött repültem önnön árnyamtól egyre messzebb. 'Továbbűzött kíváncsiságom: képzeletem tán utolérem? A Nagy Medve kavargó csillagok közt brummogva járt az égen. Alatta lenn valami csillant: a Föld volt, parányi és rózsaszín, és úgy virágzott az űr hidegében, mint árva kankalin. Láttam: folyókkal, tengerekkel van sűrűn tetoválva és millió várost, hegyet bír el a háta. Elnéztem a magasból szendergő hazámat: valahol az európai részen melegedni egy kis ország a többihez simult a kísérletek korában, az Egyetemes igézetében. _____ Z ágon Gyula rajza Sárosi István Gyere, hazudjunk egymásnak... 100 éves Ritka ünnepi alkalom, különleges esemény, ha valakit századik születésnapján köszönthetünk. Ezúttal pedig talán még inkább az: Kislégi Nagy Dénes, a filozófiai tudományok doktora, a közgaz-, daságtudomány és a szociológia hajdani professzora, a pécsi egyetem volt tanára, a felejthetetlen pedagógus, a sokoldalú humanista tudós 1984. június 21-én tölti be századik életévét. Amikor néhány hete egykori munkahelye, a pécsi egyetem jogi kara tudományos emlékülést rendezett tiszteletére, Kislégi profesz- szor érdemeit, munkásságát egykori tanítványai méltatták, — ma maguk is egyetemi tanárok, — bevallván, hogy a gazdag életmű és a sokoldalú alkotó munka ismertetése csak vázlatosan lehetséges. Judi István elmondta, hogy Kislégi Nagy Dénes „a magyar történelemben ritka szerencsés csillagzat alatt született értelmiségi nemzedékhez tartozik, amelynek ma már ő az egyetlen élő képviselője” — Károlyi Mihály, Ady Endre, Szabó Ervin, Landler Jenő, Bartók Béla, Babits és Lukács György nemzedékéhez. Szotáczky Mihály Kis- légiben „az igazi tanár” ritka nagyságát méltatta és hozzátette, hogy „tudományos munkássága, közéleti tevékenysége jelent alakító és jövőt alkotó kontinuitást teremtett”. Hoóz István arról beszélt, hogy Kislégi Nagy Dénes „genetikai órája” nem úgy jár, mint másoké, még rendkívül magas életkorban is aktív szellemi alkotómunkát végzett, „életében a tanulás és a munka nem vált el soha egymástól, mert az új iránti érdeklődés, az új tudományos eredmények befogadásának és továbbadásának képessége egész életét végigkíséri". Kislégi Nagy Dénes Tiitelen született, majd Pesten végezte tanulmányait, klasszikafilológiát, esztétikát tanult, ösztöndíjasként Párizsba került, ahol Bergson és Dürkheim előadásaira járt. Görög—latin-—magyar tanári munkája mellett azután elvégezte a jogi egyetemet is, majd Londonba ment, ahol közgazdasági tanulmányokat folytatott, s közben a Huszadik Század c. folyóirat munkatársaként is dolgozott. A világháború idején Bécsben, úiságíró, maid a közélelmezési minisztérium dolgozóia, a Tanácsköztársaság idején szociológiai tanfolyam szervezője, aktív tudományszervező, — s miként egész életében — az életiáró eszmék, úi tudománvos nézetek nyitott szemű figyelője és buzaó közvetítőié. A további években a Közgazdasági Társaság titkára lett és a társaság tudományos kiadványáKislégi Nagy Dénes nak egyik gondozója, a budapesti Kereskedelmi Akadémia tanára, majd a kolozsvári egyetem közgazdasági professzora. 1948-tól a pécsi egyetemen tanított egészen 1957-ig, politikai gazdaságtant, statisztikát. Egész életében írt is, egykor verseket — melyeket a Nyugat közölt —, később elsősorban tanulmányokat, ismeretterjesztő előadásokat, tudománynépszerűsítő könyveket. Kiemelkedő munkái Az emberi munkabölcselete című tanulmány, a Bevezetés a közgazdaságtanba és néhány más hasonló kötet, melyeket egyik korabeli méltatójuk „a köz- gazdaságtan költészetének” nevezett. Kolozsvári évei alatt kezdett el fordítani, a marxista klasszikusok mai kiadásaiban is benne van az ő munkája. Kandidátusi dolgozatának címe A statisztikai megismerés természete. Miután hetvenhárom évesen nyugdíjba ment, egy sereg további fordítást készített (Engels fiatalkori levelei, Marx doktori értekezése stb.), valamint megírta régen tervezett tanulmányát Durkheimről és tanairól — ennek alapján nyerte el a filozófiai tudományok doktora címet. Ekkor 87 éves volt. A következő években emlékiratait írta meg, — amikor elkészült vele, elmúlt 95 éves. Való igaz, hogy Kislégi Nagy Dénes nemcsak azokban az években mutatott példát a fáradhatatlan munkában, műveltségeszményének ápolásában, a kultúra szakadatlan terjesztésében, a szellem páratlan tiszteletében és szolgálatában, amelyeket aktív éveknek szoktunk nevezni, hanem azok után, mind a mai napig is. A legutolsó időben, szemének megromlása megakadályozta abban, hogy olvasson, írjon — de visszatért ifjúkori szerelméhez, a költészethez. Egyik utolsó versét közüljük most, egyszersmind őszinte tisztelettel köszöntve a kitűnő tudóst, a nagyszerű pedagógust 100. születésnapján. Gyere, hazudjunk egymásnak! Hazudjunk! Hazudjuk, hogy minden a legnagyobb rendben van, hogy végre minden oké, hogy te, és és hogy én... Fázom, takarj be! . . . hazudjuk, hogy együtt a legjobb, hogy nélkülem nem bírtad volna, s elvesztem volna nélküled . . . . . . hogy nem mentél el s én nem hívtalak vissza, hogy én nem haragudtam s hogy nem is volt miért. . . Bújjunk össze! . . . s hogy az egész igaz volt, az első összenézés, az első találkozás, az első érintés, s nem volt hamis az első csók, az első éjszaka . . . Most meg a lábam van kint. . . Hazudjunk egymásnak! Hazudd azt, hogy az első telefon nem azért volt olyan hosz- szú, mert unatkoztál különben . . . . . . azt, hogy tényleg engem vártál minden találkozásnál, hogy engem szerettél minden együttlétben, s azt is . . . ...hazudd azt, hogy nem volt ' senki, hogy nem jött senki, hogy nem én jöttem közbe, s hogy előttem nem volt más s utánam nem jöhet más, hazudd ezt kérlek, ezt hazudd, s én elmondom, hazudom, hogy nekem te voltál az első, s nem tudok, nem akarok továbbszámolni, az első, nincs több, nem akarok többet. . . Folytassuk, ne hagyjuk abba! . . . hazudjuk azt, hogy a „nem” tényleg az volt s az „igen” mögött sem volt ravaszság . . . . . . hogy az elhallgatott s ki- nem-mondott szó sem volt hamisabb az elejtettnél . . . . . . hogy közös imáink a jövőt akarták s nem az úttalanságot vádolták . . . . . . hogy a „Veled, mindig” nem hazugság, s tényleg a végtelent jelentette . . . ...hogy a „ne sírj, szeretlek!" nem volt kevesebb, mint amit valóban jelent: „ne sírj, szeretlek !" S most becsaplak, figyelj! Szemed mint a tenger mélye, nem sokkal hajnal előtt. .. Bőröd: felhőbe fúró kráterek izzó melege . . . Hajad: szédítő, messzeség, virágzó nárciszok . . . Leheleted alpesi fenyők jéghűvös illata . . . Nevetsz? Akkor hazudjuk azt... Nem! Mesélek neked.. . . Bújj még közelebb! Szíta hercegnő nem egyetlen, de legszebb lánya volt Raksaá királynak. Szépségének híre messze maga mögött hagyta a birodalom határait, északon a Nagyhegyekig, délen a Tengerekig is eljutott. Tényleg figyelsz? Igaz és hű szó kötötte az udvarban élő nemes íjászok egyikéhez, Elsahárhoz: „. . . s ha már minden ajkat a hazugság köt béklyóba, a te szavad akkor is igaz legyen, miként az enyém, s úgy legyen szerelmem szerelmednek társa is!” örömük tanúja a Szél volt, csókjaik fölött a Nap vigyázott, éjüket Hold óvta, Csillag takarta .. . Aztán Szíta hercegnő észrevette a nemes udvari főminisztert. Az kardját nyújtotta, földig borult a hercegnő előtt, s homlokát annak ruhája szegélyéhez érintette . . . „Mi történt Szíta? Beszélj! Szemed hideg lett, tekinteted zavart, kezed nem érint engem?!” S a hercegnő nevetett, nem igaz, tévedsz Elsahár! „Azt mondtad, házamba jössz s úrnőm leszel!" „Így igaz, Elsahár, szavam hű, ígéretem hozzád köt. Szíta Elsaháré, ha házassági ajándékul megkapja a föld huszonnégy rézlevelű lótuszvirágát. Három évet kapsz rá Elsahár!" Az ifjú még aznap nyeregbe szállt s a pusztába vágtatott Kabrisha brachmanhoz: „Mesterem, tanítóm, bocsáss meg, segíts! Szeretem Szítát s asszonyom lesz ha elhozom neki a föld huszonnégy rézlevelű lótuszvirágát.. .” Kabrisha madarak vérével kente meg Elsahár kezét és vállait, aztán megmutatta az utat a hegyek felé. Szíta pedig felvette legékibb díszeit s a palota külső termében fogadta a nemes főminisztert. A harmadik év utolsó napján, nem sokkal napnyugta előtt érkezett vissza Elsahár, mellére szorítva a huszonnégy rézlevelű lótuszvirág. „Csak a tiéd leszek Elsahár, szavam igaz s hű, ha elhozod Szítának házassági ajándékul a föld tizenkét ezüst lótuszvirágát. Hat évig várok rád, nem tovább!” Kabrisha vadak vérével kente meg Elsahár kezét és vállait, majd útba igazította az ifjút. Szíta pedig felvette legékibb díszeit s a palota középső termében fogadta a nemes főminisztert. A hatodik év utolsó estéjén Elsahár Szíta lábaihoz tette a tizenkét ezüst lótuszvirágot. . . „Szeretlek Szíta, szerelmem tiéd, igaz szavamra nem vet hamisság szürke fényt, jöjj velem házamba!” „Tiéd leszek Elsahár, ha megtalálod s elhozod a föld egyetlen arany lótuszvirágát s Szítának adod házassági ajándékul. Kilenc évet adok rá, egy nappal se többet!” Kabrisha most ragadozók vérével kente be az ifjú testét s egy darabig vele tartott az úton, Szíta pedig magára öltötte legékibb díszeit s a palota belső termében fogadta a nemes főminisztert.. . A kilenc év beteltével, az utolsó, fagyszeles éjszakán dö- römbölés verte fel az agg brachman kunyhóját. Az ajtóban Elsahár állt,‘ruhája megtépve, arcán könny patakzott. „Mesterem, tanítóm, bocsáss meg, segíts! Szeretem Szítát s asszonyom lesz, ha elhozom neki a föld egyetlen arany lótuszvirágát, de nincs a földnek rejteke, zúga, hol ne jártam s ne kerestem volna.” Kabrisha megmosdatta, ruhát adott rá, étellel kínálta, majd leültette Elsahárt s mindent elmesélt neki a hercegnőről: „. . . s nemcsak igaz szavát taposta sárba, de gonoszsága bűnné száműzte szerelmét: a föld egyetlen arany lótuszvirága mindig is Szíta hálószobáját díszítette!” Másnap esküvői fanfárok harsogták a birodalmi főváros utcáin: Szíta hercegnő a nemes főminiszter felesége lett! Hajnalodott, mire az édes bortól kábult hercegi pár a legbelső terembe lépett. A főminiszter magához ölelte a hercegnőt s széthúzta a függönyös ágy fehér leplét. Szíta sikolya eszelős volt: az ágy mellett ott állt Elsahár, kezében, nyújtva az arany lótuszvirág. Nem mozdult, szeme, arca rég száraz volt már, s akkor sem rezdült, mikor Szíta kirántotta a miniszter tőrét és felé szúrt! Miért fordulsz el? Nem tetszett .................harags zol? Gyere vissza! Nem igaz, ez mind nem igaz, én találtam ki . . . Figyelj! Nem így történt, komolyan nem így, hazudtam: Elsahár jó volt, hű s igaz, ő nem bűnhődhetett tovább! Mikor Szíta meglátta Elsahárt, testét hideg veríték öntötte el, felsikoltott, s nem volt más kiút, magába szúrta a tőrt. . . Gyere vissza, tényleg, bújj vissza hozzám! Látod, megint hazudok: . . . azóta is az erdőre gondolok, . .. azóta is az útjait járom, . . . azóta is a jövő hálóját szövöm — Veled . . . 'És megint: A folyók vizében fürkészem arcod visszfényét. . . Remegő lombokban csodálom testednek árnyait. . . Felhők némaságával hallgatom altató éneked . . . És: Szító nem nyúlt a tőrhöz, meglátta Elsahárt és a nyakába borult. Eltelt a kilenc év, elmúlott egy nappal . . . „Szeretlek Elsahár, tiéd vagyok, ments meg, Szíta csak a tiéd lehet. ..” Feladom, nincs tovább! A kör az első hazugsággal kezdődik s utána nincs megállás, szakadatlan zúgással, kocsonyás spirálként fojtja mindvégig testünk . . . S most már ne is gyere visz- sza! Minek? Kihez? „Szíta Elsaháré lesz, ha arany lótuszvirága mellé elhozod néki a föld ezüst lótuszvirágait, s Szíta Elsaháré lesz, ha megváltod őt apjától, Raksaá királytól a föld huszonnégy rézlevelű lótuszvirágával .. .” És ez volt, nem más, így történt, az összes többi nem igaz, hazugság, tényleg én találtam ki, én másítottam, én . . . És az első szó, már az volt hazugság, az első köszönés, az első nevetés, az első mosoly, az első rajtad felejtett pillanat. . . És a leghazugabb is az első volt és a legnehezebb és a legfájóbb is az, a többi már nem, utána már könnyű volt, minden boldog és szabad . . . És én mindannyiszor mást szerettem, mást akartam, mást figyeltem, másra gondoltam . . . És hazudjunk tovább! Hazudjuk a hazugságot! Hazudjuk, hogy a hazugság is hazugság! És akkor hazudjuk azt is, hogy Szíta hű, szava igaz volt, mindig is szerette Elsahárt, sohasem kérte tőle azokat a virágokat, a Nap, a Hold, a Szél, és a Csillagok óvták gyönyörük, s már az elején, a legelső hazugság előtt Elsaháré lett, házának úrnője, szerelmének szerelme . . . És ne hagyjuk abba, folytassuk! Gyere, hazudjunk egymásnak! Hazudjunk! Hazudjuk azt. . . Hazudjunk? . . . a szemed ... a hajad ... a bőröd . . . Figyelj, most súgva kezdem: . . . szemed mint a tenger kékje, nemsokkal hajnal előtt. . . KISLÉGI NAGY DÉNES Búcsúzó Jó lenne ha holtan is látni tudnánk S látnánk, az élet hogy zajlik tovább Új csókokból új csecsemők születnek S tavasszal újra rügyeznek a fák Új szerszámokat talál ki az ember Mind messzibb csillagokba tör a gép Mind nagyobb lesz az értelem hatalma Mind szebbé, gazdagabbá lesz a lét Nincsenek többé háborús viszályok Legfőbb értékké nőtt fel az egyén Őt szolgálja a közösség munkája És béke virul a föld minden terén A vírusok se fenekednek többé Megfékezi őket a tudomány Szép és erős minden nő, férfi, gyermek Istenekhez hasonlít mindahány Jó lenne látni mint lesz bölcs az ember Vezérei ész, egység, szeretet Ez hódítja meg az egész világot S kormányozza a védteleneket Jó lenne látni ... de hátha nem igy lesz Hátha mindez hiú elképzelés Az emberek tovább gyilkolják egymást És sosem lesz köztük megbékülés Tán mégis jobb nem látni többé ... válni Az élet kusza rejtelmeitől Befejezni a lét komédiáját S nem tudni soha többé semmiről
