Dunántúli Napló, 1984. május (41. évfolyam, 119-148. szám)
1984-05-05 / 122. szám
Szatyor Győző: Öregség (rézmaratás) A kultúra nem értelmiségi kérdés Vadász György terve: A mohácsi történelmi emlékhely Megjelent a Baranyai Művelődés új száma A közelmúltban jelent meg a Baranyai Művelődés új száma (1983/3). A megyei tanács művelődési osztályának kiadványa ezúttal is sokféle témát dolgoz fel. A folyóirat élén Mihály Ottó Innováció és permanens fejlesztés az oktatásügyben című hosszabb tanulmánya olvasható. Ebben a szerkő, az OPI munkatársa olyan fontos kérdésekre kísérel meg választ adni, mint: Mit is jelent az iskola konzer- vctivizmusa? Hogyan kapcsolódhat össze a közoktatás folyamatos fejlesztésében a központi közneveléspolitika és a helyi jellegű fejlesztési törekvés? A Baranyai Művelődés pedagógiai témájú írásaiban szó esik még a megyei pedagógiai intézetről a baranyai pedagógiai pályázatokról, a pedagógiához kapcsolódó képzési elemek rendszeréről, a középiskola és a felsőoktatás kapcsolatáról, a kulturális demokráciáról és egy intenzív orosz nyelvi szaktábor tapasztalatairól. A Baranya Művelődés legújabb számát három történelmi tanulmány zárja. Ezek mindegyike a két világháború közötti viszonyok néhány speális vonását elemzi. Szó esik a II. világháború és a békeszerződések viszonyáról, a Weimari Németország külpolitikájáról és a magyarországi németség iskolaügyének 1938 és 44 közötti helyzetéről. A bevált gyakorlatnak megfelelően a folyóirat befejező részében található a Baranya megyéről írt cikkek és önálló munkák bibliográfiája, ezútta az 1982. július 1. és december 31. közötti időszakról. Napjainkban megélénkültek a viták a kultúra és a gazdaság viszonyáról, s ez nem véletlen: a gazdaságirányítás új rendszere a művészet anyagi támogatásának felülvizsgálatát is megkövetelte, jobban előtérbe kerültek, kerülnek a piaci viszonyok, s ráadásul! a szűkösebb anyagi lehetőségek között kevesebb jut a lassan és nem látványosan megtérülő művészetekre, oktatásra, közművelődésre is. Ezzel együtt felerősödtek azok a hangok a közvéleményben, amelyek csak azt firtatják: mibe kerül a kultúra s azt nem, mit tud adni a kultúra a társadalmi élet egyéb területei számára. A Művészeti Dolgozók Szakszervezete Pécsett vitát rendezett ebben a témakörben. Interjúra kértük Hermann István professzort, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanárát, a vita egyik résztvevőjét. — A viták aktualitása nyilvánvaló és a toleránsabb vitapartnerek gazdaság- és kultúra viszonyában az és-t hangsúlyozzák, de sokan vagy-ot említenek az és helyett. Marx írja egy helyütt, hogy az ember az egyetlen élőlény, amely nemcsak a hasznosság, hanem a szépség szerint is építkezik. A vitákat hallgatva — némi leegyszerűsítéssel — úgy tűnik, mintha a társadalom két részre oszlana: vannak, akik a szépség szerint építkeznek és természetesen ebből akarnak megélni (oéldául a művészek), mások a legközvetlenebb hasznosságot emelik ki minden más szempont háttérbe szorításával-. — Azt hiszem, hogy a modern világban az esztétikának és általában a szépségnek sokkal nagyobb jelentősége van, mint ahogy gondoljuk. Egy hétköznapi példa: mi sokszor kiváló ipari termékeket állítunk elő, de azért nem tudjuk eladni, mert nincsenek megfelelően adjusztólva, nincs formatervezett csomagolásuk: magyarán nem szépek. Ez az egész az esztétikai kultúrával vagy annak hiányával függ össze, és közvetlenül is érzékelhető, hogy az esztétikai szférának a háttérbe szorítása qazdasági kárral jár. De a kérdésében nyilván nemcsak er. ről volt szó. Magyarországnak ezt a gondolatot Gyulai Páltól vettem — a kultúra sokkal, de sokkal többet jelent, mint más országoknak. Elég utalni művészetünk meqkülön- böztetett szerepére a történelmi fejlődés különböző korszakaiban. De nemcsak történetileg van így. Eredményeink megőrzéséhez és az újabb sikerek megalapozásához nem elég, ha a világban elfoglalt gazdasági rangsorunknak megfelelő arányban fordítunk a kultúrára. Ha a gazdasáqi rangsorban 50—60. helyen állunk, tradíciónk és jól felfogott érdekünk, hogy a kulturális ráfordítások tekintetében 20—25-ek legyünk. Fejlődésünkben, úgy gondolom az olyan beruházásokra, mint a kultúra, rettentően nagy szükség van. Ez nem azonnal fizet (bár az áru formájánál, a hirdetések színvonalánál a reklám nívójánál stb. azonnal is fizet). De arról is szó van, hogy húsz év múlva a fiatalok szétverik-e az utcai lámpákat, telefonfülkéket, vagy sem. hoqyan foqnak dolgozni viselkedni, élni és gondolkodni, hogy milyenek az emberi viszonylataik, hogyan tekintenek a munkáiukra. Ha az oktatásba nevelésbe nem ruházunk be eleget, és nem végClaudi Arimany Pécsi művészek kamarakoncertje örvendetes tény, hogy egyre több művelődési ház vállalkozik kamarazenei hangversenyek rendezésére. Mintha a hagyományos népművelés fogalma kezdene kitágulni, s végre a hivatásosok is betörhetnek az amatőr együttesek és a különböző szabadidő-programok „felszentelt csarnokába". Végtére is a cél azonos: jó és érdekes műsort adni a ház közönségének. Ezért is örültem a Ságvári Endre Művelődési Ház által egy külföldi vendég pécsi művészek közreműködésével rendezett estjének. A hangverseny gerincét két hatalmas opusz képviselte. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozata tanárainak igen jó színvonalú előadásában Brahms: e-moll szonátája (Kemény Krisztina — gordonka, Bodó Árpád — zongora) és Mendelssohn: d-moll triója (Földessy Lajos — hegedű, Kemény Krisztina, Bodó Árpád) hangzott el. Az együtt- muzsikálás örömét kis idő után már a „visszhangtalan” terem sem zavarta. A hangversenyrendezői jószándék nem mindig párosulhat akusztikailag megfelelő teremmel, de így is maradéktalanul érvényesült mindkét mű felépítése, világos szólamvezetése. Mindenesetre a pécsi zenei élet nyeresége volna, ha ez a .szimpatikus trió együtt maradna, hiszen erre a műfajra számos nagyszerű mű íródott. A Spanyolországból érkezett, és magát hangsúlyozottan katalánnak valló Claudi Arimany fuvolaművész számára volt talán a terem akusztikája a legelőnytelenebb. A közösen előadott Haydn: C-dúr és D- dúr trió ebben a közegben vékonynak és így hatástalannak bizonyult, ráadásul érződött a „postamunka" íze. Jobban sikerült Mozart: Szonatinájának (K. 13.) előadása, itt érvényesült a szimpatikus vendégművész zenei finomságok iránti érzéke, hajlékony fuvolahangja és kiművelt technikája. Szkladányi Péter Beszélgetés Hermann István professzorral zünk elég színvonalas munkát ezen a területen, elkerülhetetlen, hogy a gazdasági felemelkedés útján komoly akadályaink legyenek. Ha ezt megtesz- szük, akkor van egy olyan esélyünk amivel a fejlettebb államok sem minden esetben rendelkeznek. Lehet választani. — Hangos vita folyt arról, áru-e a kultúra. — A művészet egykor nem volt áru: amikor a kapitalizmus áruvá tette, alapjában meqváltoztatta ezzel a művészek életét. A művészet mindig is támogatásra szorult, a vita legfeljebb akörül folyhat, elegendő-e a támogatás és jó helyre megy-e. A magyar közvélemény — ha a sajtó segítségével éppen nem keveri össze —, akkor két szélsőséges álláspont között ingadozik. A cinikusok abban a művészi alkotásban is csak árat látnak, ahol érték van, a szentimentálisak pedig abban a kulturális termékben is értéket vélnek felfedezni, amelyben pedig csak ár van. — Abban egyetért a kulturális és a gazdasági vezetők legtöbbje, és ezt vallják a fogyasztók is, hogy értéket kell létrehozni, az értéket kell támogatni. Ámde: mi a biztosíték arra, hogy az érték a színházban, moziban, könyvkiadónál létrejön? S főként: mi az érték? Mert a közönség más és más rétege mást tart értéknek. Hol dől ez el? Mondják, hogy majd az idő eldönti. Csakhogy a közönség — amely a piac közvetítésével is elsősorban a pénzt adja, — itt és most van, akárcsak a hivatalok, amelyek döntenek a támogatás megadásáról, vagy nem adásáról, engedélyeznek vagy tiltanak. — Erre án azt mondom, hogy kockázat nélkül nincs siker. Mert például jó mérnökök döntötték el a budapesti Marx téri felüliáró építését, ahol is nem találkozott a két iránybői épített ív. A művészeti területen nincsenek olyan abszolút adatok, mint a mérnöki munkában, itt még kisebb a garancia arra, hogy ha egy akármilyen kiváló magyar drámaíró elkezd írni egy darabot, abból valóban jó darab lesz. Én úgy látom, hogy a magyar kultúra minden ilyen kockázattal, sikerrel és sikertelen, séaqel eqyütt iá irányban fejlődött, és nem hiszem, hogy nagyon drágán fejlődött volna. Mert természetesen ki kell adni száz könyvet, hogy abból tíz könyv jó legyen, sőt talán még jobb is ennél az arány. — A piacgazdálkodás kezd hatni a kulturális életben is (legalábbis egy bizonyos határig, csak nem tudjuk pontosan, meddig). Milyen mértékig helyes, ha a közönség igénye beszámitódik a kultúráló, művészeti döntésekbe? — Szerintem rendkívül fontos a közönség igénye. De én a ténylegesen olvasó közönség igényére gondolok a valóban színházba járó, a művelt közönség véleményére, és nem a látatlanban, pletykák és előítéletek alapján véleményt formálókéra. Nem az a döntő ha egy giccsregény 200 ezer példányban fogy el, hanem az, hogy a kulturáltan olvasók között mi a vélemény. Kérem, a közönség hozta be Adyt Petőfit is, és például Örkényt. Tehát: nem a nagy tömeg, hanem az intelligens olvasók természetszerűen vékonyabb rétege. Ez a különbségtétel nincs meg mindig a közönség igényére való hivatkozásnál — holott rendkívül fontos. Gyakran idézik például hogy ha- bent sua faia libelli — a könyveknek megvan a maguk sorsa. Csakhogy elfelejtik a mondás egészét: a placitur lectoris habent sua fata libelli : az olvasóktól függ a könyvek sorsa. A problémákat átgondoló olvasókra célzok ezzel, nem az alacsony igényű közönség re. — Ha erre az alacsonyabb ízlésű közönségre a kelleténél jobban figyelünk, nem áll elő olyan helyzet, hogy lefelé egyenlítődik ki valamely kulturális szektor színvonala: például a könyvkiadásé vagy a televízió műsoráé? — A televízióműsor lefelé való nivellálódásának szerintem nem az igénytelen közönség az oka hanem sokkal inkább a televízió szerkezete: ahol egy. hiedelem kormányoz, mely tudni véli, mit fogad el a néző. Népszerű műsoroknak kellett volna lennie a Wagnernek, vagy a Doktor Faustus boldogságos pokoljárásának. De nem azért nem lettek népszerűek mert túl jók, hanem mert túl rosszak voltak. Én meg vagyok róla győződve, hogy például annak idején a Forsyte Sagának azért volt sikere, mert jó volt. A televízió nem hivatkozhat mindig anyagi nehézségekre. Annyi pénzből, amennyibe a Wagner került, jobb filmet is lehetett vagy kellett volna csinálni. — Még mindig az értékeknél maradva. Milyen felelősségük van azoknak, akik hivatalból döntenek, és megelőlegeznek dotációkat, és megbecsülik, érték lesz-e a műből vagy sem? — Irtózatosan nagy felelősségük van. Én nem valamiféle lélektelen hivatalra gondolok itt, hanem szakemberekre. A szakember az esetek nyolcvan százalékában jól dönt. A húsz százalékában van bizonyos szubjektivitás, tévedés. Ennyi kockázatot azonban kell vállalni. — A kultúra és gazdaság körében megélénkült a vita. Időnkint a külső szemlélő számára úgy tűnhet, mintha művészek, értelmiségiek önvédelmi reflexe, s a saját egzisztenciájuk féltése lenne ez a művészet és a kultúra iránti aggódásba öltöztetve. — Én kétlem, hogy az értelmiségnek annyival magasabb lenne az életszínvonala másokénál: mert gyakorlatilag ma az értelmiségi lét anyagi feltételei nem jobbak, hanem általában — különösen a fiataloknál — gyengébbek mint a munkás létfeltételei. Ezen nagyon sok védeni való nincs: inkább harcolni való van, hogy a tartalmas értelmiségi lét anyagi feltételei megteremtődjenek. Sokan egyáltalában nem látják be — meg kell mondanom: a pártvezetés és a kormányzat világosan látja —, hogy a kultúra nem értelmiségi kérdés. A kultúra az egész nép jövőjének kérdése. Az, hogy az embereknek megfelelő magatartásuk, viselkedésük, moráljuk legyen ez a kultúra tekintélyének, a kulturális beruházásoknak a'kérdé— Azoknak . az értelmiségieknek, művészeknek a számára, akik egyrészt a saját bőrükön érzik a viszonyok ne- hezülését, másrészt szót emelnek a kultúra lebecsülése el- lenk mi a legideálisabb, a legmegfelelőbb magatartás most a jövőre gondolva? — A helyes magatartás minden szakmában minden helyen másként fogalmazható meg. De vannak bizonyos általános vonások is. Ezek közé tartozik, hogy aki a jövőre gondol, az örül annak, hogy a munkások és parasztok élet- színvonala legalábbis nem süllyed. De szükségképpen tisztában van vele hogy az ér. telmiségnek, valamint a munkások bér tekintetében elmaradott rétegének nagyon komolyan fel kell emelkednie. De a probléma nemcsak anyagi, hanem véleményem szerint a feladat, annak a kulturális fejlődésnek a megőrzése, amely Magyarországon éveken keresztül folyt. Mi itt Magyar- országon gyakran csak arra igyekeztünk, hogy valami újat hozzunk létre. Holott nem egyszerűen újat kell teremteni, hanem a kulturális értékeinket megőrizve kell újat teremtenünk. Egy társadalom mércéje az is, hogy mennyire tudja a továbbfejlődésben megőriz- ,ni régebbi értékeit. Sok tennivalónk van. Ez a jövendő generációk kulturálódósának feltétele. Ha hagyjuk összedőlni a Szépművészeti Múzeumot vagy a színházainkat, nagyobb bűnt követünk el, mintha nem építünk új színházakat. Azonkívül azt hiszem, hogy túl drágán, túl fényesen építkezünk. A Várszínház a Vigadó szinte pazarló módon van megépítve. Én sokkal egyszerűbb épületeket képzelek el. Ha a beruházásaink szerényebbek, ésszerűbbek lesznek, akkor talán sor kerülhet arra is, hogy javítsuk az élet- színvonalát azoknak is akik ezeket az építkezéseket végzik, akik dolqoznak az épületeken. Hogy felemeljük az értelmiségi életnívót, körülbelül arra a szintre, amelyen a szocializmusban állnia kell. Hát ez a feladat. Gáldonyi Tamás se. 8. HÉTVÉGE