Dunántúli Napló, 1984. május (41. évfolyam, 119-148. szám)
1984-05-05 / 122. szám
RADNÓTI MIKLÓS Töredék Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt, s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly kotban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, — s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már ezt is gyűlölték, akár a pestisest. Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit, — az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen. Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő irigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat. Oly korban éltem én e földön, Mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal újra — mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, — a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. 1944. május 19. „De haragod füstje még szálljon az égig...” 75 éve született Radnóti Miklós Az irodalmi közvéleményben még ma is túlnyomóan egyoldalú kép uralkodik Radnóti Miklósról. Benne többnyire olyan költőt tartanak számon, akinek már ifjúkorában tulajdona a megriadást rejtegető lehajtott fő, s életérzésének alapformáját mindvégig a magánosság jelenti. Kétségtelen, hogy a költő halálfélelmének kialakulásába a belső feltételek is beleszólnak (születésekor édesanyját és ikertestvérét, tízéves korában édesapját veszíti el), mégis haláltudatának legfőbb táplálója a kor. Nem hagyhatjuk ugyanis figyelmen kívül, hogy ifjúkori verseiből még szokatlan intenzitással árad a rajongó életszeretet. A bemutatott táj növényei megelevenednek, nyüzsgő, áradó forgatagot alkotnak: „hogy terül a fűvön a fény és pattan a fákon dallal a hajtás!" (Tavaszi szeretők verse). Ekkor egyik legfőbb témája a pogány érzékiségtől duzzadó táj és az ebbe illeszkedő szerelem. Nem hiányzik politikai érzékenysége sem. Már a 30- as évek elején jól érzékelhető az a gazdag humanizmus, amelyből szenvedélyes háborúellenes és a gyarmati elnyomást megbélyegző líra éledezik. A költőiség és korszerűség találkozik az ide tartozó versekben. Érzelmi átélésük hiteles, bolladás tömörségük szuggesztív hatást vált ki. „Átkelt a Wuszung patakon tegnap a japáni gyalogság — s ágyúk vastag harmata készíti — kínai réteken útját" (Férfinapló, 1932. február 17.). A harmincas évek; elején átmeneti sikereket felmutató munkás- mozgalom növeli Radnóti Miklós hitét is a társadalmi átalakulás lehetőségében. A politikai események ekkor több versének hiteles élményeit szolgáltatják. Igaz, már elég korán belopódzott verseibe a szorongás, a halálsejtelem is, felhőzve a tájat, az idillt és szerelmi boldogságot. Az 1936-ban megjelent Járkálj csak, halálraítélt! c. kötetet különösen elborítja a halálsejtelem, amely mintegy meghatározza a versek tematikáját. A kritika a költő szemléletének mélypontját érzékelte ebben, úgy látta, hogy a halálmotívum megközelítése túlzottan individuális, a magányos szembenállás indokolatlan hangsúlyt kap. A halálgondolat azonban nem dekadens életérzés eredménye, hiszen határozott politikai háttere van. Inkább politikai tisztánlátásról beszélhetünk. A kötet versei reális veszélyre figyelmeztetnek, mintegy jósolják az elkövetkező eseményeket: „S fiatal férfi te! rád milyen halál vár? — bogárnyi zajjal száll golyó feléd — vagy hangos bomba túr a földbe és — megtépett hússal hullsz majd szerteszét?” (Istenhegyi kert). Valóban, borzongató motívumok ötlenek fel a versekben, olyan veszélyek, amelyek a költőre leskelődhet- nek: „Miről beszélhetnek? tél jön s háború jön; — törten heverek majd, senkise lát; — férges föld fekszik szájamban és szememben — s testem gyökerek verik át." (Háborús napló). A megsejtett tragédia borít halálfélelmet a költő kedélyére, s mintegy átformálja lelki alkatát. De védekezik is Radnóti. Már ebben a kötetben is jelen vannak a lírai ellenpontok, amelyek később mégin- kább kiteljesednek. Ezek között talán legfontosabb az őszinteség, amely a költőt arra készteti, hogy ne csak a világgal, hanem önmagával is szembenézzen. Mentes marad ezért költészete a gyengeséget feloldó ideológiától. Inkább azt kutatja, hogy a rémítő korban miként lehet helytállni. Már az Újhold kötetben (1935) is jelzi, hogy a szolgai behódolás idegen számára, inkább a vértanúságot tekinti a vészterhes időben életprogramnak: „így küzdők én is — és így esem el majd — s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj." (Mint a bika). Még a kedélyvilágának mélypontját jelentő versekben is hirdeti: nemcsak tisztának és ártatlannak kell lenni hanem a harcot is vállalni kell: „Ó költő tisztán élj te most, — mint a széljárta havasok — lakói ... — S oly keményen is, mint a sok — sebtől vérző, nagy farkasok.” (Járkálj csak. halálraítélt!). A „harcos, haragos düh” még utolsó verseiben is gyakran szóhoz jut, s a haláltáborban sínylődve sem teszi le a fegyvert: „Vigyázz magadra, — hogy mindent megtorolj!” — hangzik a Péntek c. vers csattanója. A „Bori notesz" egyik monumentális versében, a Nyolcadik eclogá- ban pedig valóságos népforradalmat hirdet: „Jöjj hirdetni velem, hogy közelít az az óra — mór születőben az ország." Példaképet is azok között keres, akik a hősi áldozat vállalására intenek, így Garcia Lorca és József Attila példáját. A halálérzés ellenpontját jelenti az életszeretet is. Szépnek derűsnek szerette volna látni az életet, ezért vált a kor szenvedélyes bírálójává. Leginkább a tájversek mutatják, hogy aktív humanizmusát a sok-sok csalódás sem tudta megtörni. Az életszeretet a tájversek leheletfinom leírásait, játékos mozzanatok, derűs színfoltok megjelenését eredményezi: „Ragyogó rügyre ült le most a naP, — s nevetve szamárfület mutogat" (Április I.). A táj törvényszerű megújulásai jövőbe vetett hittel is eltöltik. A próféta pátoszával jósolja, hogy az eltorzult hazai tájon „a föld bölcs rendje" ismét visszatér. A haláltudat igazi ellenpontja mégis a költő lorma- teremtő művészete. Radnóti tudatos formaművész, aki verseinek formakészletét szüntelen tökéletesíti. Erre meghatározott programja van: „Az irodalomban csaknem minden a nyelven fordul meg, mert ezen dől el, hogy művészet-e valamely írás, vagy csak dilettáns próbálkozás ... A költő, az író ott kezdődik, ahol világot teremt magának és ezt a nyelven keresztül teremti" — írja Tanulmányok, cikkek c. könyvében. A tudatos költői útkeresés nem hagyta nyugodni addig, míg költészetét fokozatosan föl nem emelte a modern lírai realizmus magaslatára: „mert annyit érek én, ameny- nyit ér a szó — versemben, s mert ez addig izgat engem, — míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó" — olvashatjuk a Tétova óda c. versében. A költő halálfélelme ellenében nem csupán ellenpontokat teremt, hanem menedéket is keres a szerelemben és a természet idilliében. Gondokat enyhítő, feledtető élmény számára a szerelem mégpedig a meghitt házastársi kapcsolat. Ebből az élményből a magyar szerelmi líra remekművei születnek (Tétova óda, Levél a hitveshez, Két karodban, Nyugtalan őszül stb.). S a szerelem erőt is sugalmaz a szabadulás reményének fenntartására: „de mégis visszatérek; ha kell szívós leszek, mint fán a kéreg”; „és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt... de hisz lehet talán még!” így mélyül a szerelem csupa szívhanggá, tisztul csendes mosollyá, s korszerű formakészlettel formálódik verssé. Búvóhely a természet szépsége is, erre külön műfajt is teremt a költő, az ecloga műfaját, összesen nyolc eC- logát írt, s bennük megany- nyi felejthetetlen természetélményre hivatkozva intett az élet értelmére. S az ecloga keretében ars poétikát is hirdetett, a következetes helytállás a tanúságtétel, a „vérgőzös kor" könyörtelen leleplezésének programját. Az utolsó évek borzalmainak hiteles megörökítése pedig már az utókorhoz szóló intelem (Töredék, Hetedik ecloga, Gyökér stb.). Törekvései olyan antifasiszta költészetet eredményeznek, amellyel a legméltóbban őrizhette József Attila örökségét. Nemes István F elálltam, hogy kinyújtóztassam elgémberedett tagjaimat; a rendelési idő már lejárt. Hat címem van még, ahová el kell mennem, aztán végre hazamehetek. Nehéz hét volt, rámfér végre egy kis pihenés. A köpeny legfelső -gombját gomboltam csak ki, amikor a nővér észrevette, hogy van még valaki a váróban. — Jó napot kívánok. Azonnal megismertem, pedig vagy tizenöt éve nem láttam. Ha ő másként néz is ki, jellegzetes hangja mit sem változott. Az első testnevelési óra a gimnáziumban. A jobb lábamon cinkcsizma, a bal kezemben az ellenőrző, apám írásával: „Tisztelt Torna Tanár Úr!” Csupa nagybetűvel, hogy ezzel is jelét adja a roppant tiszteletnek (jeqyezd meg magadnak fiam, hogy az első benyomás a döntő, az dönt el mindent). „Miután fiam nyáron szerzett lábtörése még nem gyógyult meg teljesen, kérem felmentését.. ." A címzett ordított. Nagyon ordított. Annyira megvadult, hogy mindannyian megrémültünk. Hozzámvágta az ellenőrzőmet. Ő nem torna tanár, véssük ezt az eszünkbe egyszer s mindenkorra. Ő testnevelő tanár. A mi testünket nevelő. És fogja is nevelni, még akkor is, ha mi nem akarjuk. És megnézheti magát az, aki mondvacsinált ürügyekkel felmenteti magát. Mert ő abból is embert farag, legfeljebb az illető megszenvedi. Mert ő már nálunk nagyobb gazfickókból is sikerrel faragott embert. (Az a hír járta, hogy a tanár urat az ötvenes években a legénységgel való durva bánásmód miatt kirúgták a honvédségtől — és mi akkor hittünk is a pletykának, melyet talán Ő maga kezdett el terjeszteni.) így lettem felmentett. Felmentett. Úgy hangzott e szó az ő szájából, mint egy SS Lagerführer szájából az, hogy Sonderkommando. Korlátozott ideig elvégezhet bizonyos munkákat, melyek ember számára lealacsonyítok lennének — de őt magát természetesen nem tekintik embernek, így aztán cipeltem sántikálva a lécet és az állványokat magasugráshoz, gereblyéztem a homokot, rendbe raktam a medicinlabdákat, töröltem a padlót... Felmentett. Egyszer, egy hideg novemberi napon, bejöttünk az udvarról a meleg tornaterembe (ijedtemben egyszer testnevelő-teremnek neveztem, de szerencsére ő nem hallotta meg), és mivel éppen nem kellett semmit cipelni-rögzíteni-rendezni, leültem a bordásfal elé. Elál- mosodtam, ásítottam. Észrevette, pedig biztosan tudom, hogy a szám elé tettem a kezem. Megint ordított, de most olyan hangosan, hogy többen benyitottak a terembe megnézni, „mi az úristen van itt”. Ö ügyet sem vetett rájuk, körémgyűjtötte az osztálytársaimat, és hosszan magyarázta, milyen káros a társadalom számára,. hogy egyes tagjai kihúzzák magukat a munkából, mások nyakán élősködnek, és közben kiröhögik azt, aki szenved, hogy elérjen valamit. Életem egyik legkínosabb jelenete volt. Kaptam egy intőt is, melyet otthon sem sikerült megmagyaráznom „tudod, hogy pikkel rád, és mégis provokálod ahelyett, hogy igyekeznél a kedvébe járni". Amikor lekerült a lábamról a cinkcsizma, megnyertem az iskola pingpong (nem pingpong! asztalitenisz!) bajnokságát. Tagja voltam a városi második kézilabdacsapatnak, a megyebajnok kosárlabdacsapatnak, de hiába; apámnak lett igaza, az első benyomás döntött. Különös szerzet az ember. Minél inkább eltaszítja őt magától valaki, annál inkább ragaszkodik hozzá; minél több ütés éri, annál görcsösebben próbálja bizonyítani, hogy jogtalanul, igaztalanul bántják. Elhanyagolja azt, aki viszonozná, értékelné erőfeszítését, hogy energiát pazaroljon olyanok megnyerésére, akik azt nem is igénylik, sőt kihasználják. így tettem én is. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy meggyőzzem a tanár urat, nem vagyok lógós, szeretem a sportot — ami mellékesen még igaz is. Nem volt sportág és nem volt verseny, ahol ne indultam volna el — s a legtöbb, amit elértem az volt, hogy viszonyunk semlegessé vált. Soha nem volt többé konfliktusunk, ám abból az elismerésből, melyet társaim negyedakkora befektetéssel is megszereztek, nekem sose jutott. Bundzsi. Ez volt a gúnyneve, így hívtuk magunk között, de talán még a többi tanár is így nevezte a háta mögött. A gúnynév pedig öröklődik osztályról osztályra, generációról generációra ; az eredete homályba vész az igazi nevével együtt. Nem is tudom, hogyan hívják valóban, talán már akkor sem tudtam. Kuhn Ferenc Bundzsi Egyszer anyám bement az iskolába, hogy beszéljen vele, és én persze nem mondtam neki, hogy más néven kell keresni. Szerencsére egy takarítónőtől kérdezte meg, hol találhatja Bundzsi tanár urat, így megúszta a dolgot egy kinevetéssel. Én megint ráfáztam, mert dühében nemcsak hogy nem beszélt vele („a te érdeked lett volna, fiam, magadra vés a hülyeséged miatt"), de még otthon is kaptam. Negyedikesek voltunk, amikor egy folyosón kihallgatott beszélgetésből egyet s mást megtudtunk Bundzsi házasságáról. A felesége jóformán a nászéjszaka másnapjától, rendszeresen megcsalta, néha hetekig elő sem került. Egy szép napon aztán a gyerekekkel együtt tűnt el, Bundzsi még a rendőrséggel is hiába kerestette. Néhány hét múlva kapott egy levelezőlapot a kölni dómmal és két sorral, hogy jól vannak, majd még írnak. De nem írtak. Vajon azóta tud-e róluk valamit? Bundzsi ezután inni kezdett. Az iskolában sose volt részeg, de a hír elterjedt, és röviddel azt követően, hogy az osztályunk leérettségizett, eltanácsolták a sulinktól. Pár éve ki is .. . igen, a Lovász volt nálunk, ő mesélte, hogy valami egész más városban összefutott vele. Hivatalos ügyben jöttek össze, így azt is megtudta, hogy a Bundzsi nagyon sok munkahelyen megfordult, de huzamosabb időt sehol sem tölthetett, mert nem tudta titkolni, hogy iszik. Végül nevelő lett egy rosszhírű kollégiumban, ahol egy szolgálati szobája volt. A berendezés rej- tőjenői volt: egy rácsos vaságy, két kopott szék, egy terítő nélküli dohányzóasztal, egy be- csukhatatlan ruhásszekrény és millió üres üveg. Emlékszem, ahogy a Lovász mesélt, olyan megmagyarázhatatlan rossz érzésem támadt, mintha a múltam egy kis darabját kalapácscsal összetörték volna. És megesküdtem volna, hogy Bundzsit soha többé nem látom, sőt nem is hallok róla. — Doktor úr... olyan ismerős nekem . . . tudja, én testnevelő tanár voltam, nem tanítottam valaha, már ha nem sértem meg vele? Engem mindig megrázott, ha valamelyik tanáromat iskolán kívül láttam. Amikor szerená- dozni indultunk az osztályfőnökünkhöz, valakinek eszébe jutott, hogy épp arrafelé lakik Pósa tanár úr, a matek tanár. Magas, széles vállú ember volt, valaha válogatott kerettag a kajakozóknál. Maga volt a megtestesült tekintély, mindig kimért, mindig fölényes, magabiztos. 8 óra körül érhettünk a házhoz; kopott bérház, rogyadozó belső függőfolyosóval. Becsöngettünk. Az öregnek nem volt családja, a házvezetőnő * (főbérlő?) nyitott ajtót, mogorván végigmért bennünket, alig akart a tanár úrnak szólni. Aztán csak kiküldte. A tanár úr már aludt; fényes, régimódi köpenyt vett magára, alóla kilátszott a gyűrött, csíkos pizsama, az egyik ncgylábujja kikandikált a papucsból. Álmos volt, nem hívott be minket a lakásba, csak igazgatta a haját és iszonyú zavarban volt. Mi is pokolian éreztük magunkat, bántuk, hogy becsengettünk; elénekeltünk egy dalt és elkotródtunk. Bajai tanár urat szerettem a legjobban. Nagytudású ember volt, irodalmat tanított és több könyve is jelent meg. Amellett, hogy nagyon tudott tanítani, és megszerettette velünk a kortárs szerzőket is, igazi pedagógus volt, aki egész lényével, a szó igazi értelmében nevelt is minket. Aztán egyszer vele is a rendelőben találkoztam, szívességet kért tőlem, össze is tege- ződtünk, és olyan alázatosan viselkedett, hogy az nekem volt megalázó. . A diákban élő tanárképet nem szabad összetörni. A tanár valahol a föld felett jár, akire fel kell nézni, aki több, mint az átlagember, akinek nincs magánélete, csak tanárélete. Ez a kép kötődik a katedrához, a padokhoz és a krétához, és árt neki, ha a tanárt a mozi legolcsóbb helyén látjuk ülni, ha halljuk, amint kioktatja őt a postai adminisztrátor a nyomtatvány helyes kitöltéséről. Az embert szánalom fogja el, amikor kopott bútorai között látja tanárát, amikor megpillantja őt hajlott derékkal, két botra támaszkodva botorkálni félreeső mellékutcán, vagy amikor annyi év után újra találkozik a tanárral, s az lelkendezve mesél olyasvalami vásárlásáról, ami neki már régen megvan. Az ember tiszteli tanárát, de tisztelet és szánalom valahogy nem fér össze. A diákban a régi tanár marad meg, aki ott magasodik az íróasztalnál, aki dolgozatot írat és aki megszid az elfelejtett leckéért, és ez így jó. Nem lenne szabad ösz- szetörni ezt a képet, mert lehetetlen pótolni a hiányát, s e betöltetlen űrrel szegényebbek leszünk. Ez rendben is van, csakhogy én Bundzsit soha nem szerettem, és talán ő volt az egyetlen tanárom, akit nem is tiszteltem. Ráadásul törleszteni- valóim vannak vele szemben, amire akkor soha nyílt alkalom. Most viszont én ülök a katedra másik oldalán, én vagyok a tanár, ő pedig a megfélemlített diák. Emellett ez a Bundzsi már nem is az a Bundzsi. Annak vállai majd szétfeszítették a kabátot, emez egy aszott öregember. Annak arca markáns volt, bőre feszült kiugró pofacsontjain, ennek arca tele ránccal, bőre szinte lelóg, tekintete megtört; az tudatos és célirányos volt, határozott és kemény, ez tétova, a kezei remegnek, a tenyere nyilván izzad. Ez már nem a Bundzsi. Mi lesz most? Ö gyanítja, hogy tanított, s ha én megismerem, ezzel gyakorlatilag megvan az elégtételem. Fölényben leszek ő megalázkodik, kapaszkodik belém. Eléa'ételt veszek a sok sérelemért, annál is inkább, mert ő is át fonja élni, hogy fordult a kocka, immár én vagyok fölül. És bennem meghal egy újabb emlék, széttörik a múlt egy újabb darabkája. — Ne haragudjon, nekem nem ismerős, biztos összetéveszt valakivel. Miben segíthetek? MAKAY IDA Sortűz előtt Vak betonszürke ég alatt az idő kivégzöfalánál állunk, és nincsen szavunk se bocsánatra, se az iszonyra, De csupaszságunk fölragyog még — Ragyog a halál sorfala — Sortűz előtti pillanat. A Schaár kiállítására Kemény, végleges arcok. Eleven, súlyos sziklatömbök. A létezés iszonyata, ítéletünk, mely testet öltött. Halott kinja az égre vésve. Halálkiáltás dallama. A szenvedély fogyotton égve. Az örök könyörtelensége. A végítélet angyala. HÉTVÉGE 9.
