Dunántúli Napló, 1983. december (40. évfolyam, 331-359. szám)
1983-12-31 / 359. szám
1983. december 31., szombat Dimöntait TlaplÖ 9 KALDI JÁNOS Újesztendőre * Egy magyar népdal nyomán Újév, újév, újesztendő, rázkódik a havas erdő, a virágok nyakig hóban énekelnek elmúlóan. Újév, újév, újesztendő, aranyat ér most a kendő, gyémántot a hosszú bunda, rókaprém kell a nyakunkba. Újév, újév, újesztendő, fátyolozott, titkot rejtő, akárcsak egy roppant tenger, tele vagy még sejtelemmel. Újév, újév, újesztendő, friss szelekkel messzezengő, fohászkodik falu, város: legyen az ég szivárványos. Zágon Gyula rajza » GYÖRKE ZOLTÁN Bennem már havazik November. Hétvég. Engedem magam: sodorjon e langy hullámzó idő. *. Nézem piruló kamasz-nyírek közt a parkban emelt kézzel vetkőző vén platánokat, s a tájképfestőt. A hinta égi röptékről mereng; gyerek-ostromról a homokozó ... . S rákérgesedik a tájra a csend. Újlaki part. Az apadó Duna kiálló kőcsigolyáin járok. Ott, hol máskor zsákmányukra lesnek, s nászukat játsszák a márnák, jászok. A parti kövek közt zöld, dúsbokrú paradicsomfák virágot bontanak. Nem érzik; késő, s holnap már a fagy hervasztó, vad ölébe omlanak? A kishajót, mely a szigetre vitt már az öböl jászlához kötötték. Helyén egy horgász — ökrét a gazda — legyezgeti a víz sima tükrét. Eszembe villan: nemrég még veled.., Az almacsutka, mely ott táncolt a víz örvény-tölcsérén, torkomon akad. Bennem már tél van, sűrűn havazik... 1983. I ZELK ZOLTÁN ! December Cammogva lép, szelet köhög 1 . s reszketve rázza vén fejét, amelyről hulló hajaként repül, száll a hó szerteszét. Olykor megáll és nézi a rőzsegyűjtő szegényeket s ő őrzi csillaggal ama jászolban alvó kisdedet... Zörgőkarú fák sorfala köszönti őt, amerre jár s háta mögött jégfogait csattogtatja már Januári (1936) A költs kötetben meg nem jelent vénéiből. pu, te most ideülsz a ládára! — Dehogy ülök! Eszem ágában sincs! — De amikor játszunk! — Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm? — Mert te leszel a szegény-, ember. Na persze — gondolom —, ■mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, minthogy a ládán ülnek. — És te mi leszel? — Én a Télapó. Ez nagyszerű! Igazán rámférne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok. Télapó előrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Ügy látszik, ez egy búgócsigával ötvözött Télapó. — Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod — mondom bizakodva. Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti. — Milyen puttonyom? — Amiben az ajándékokat hozod. — Ááá — nevet a tudatlan szegényembereknek kijáró fölénnyel —, én nem az a Télapó vagyok. A másik! Schéner Mihály rajza Egy kis játék a másik Télapóval* — A másik? Melyik? Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja . .. mit mondja?!... sziszegi: — Ebben a zsebemben — a jobb zsebére üt — van a jég meg a hó,- — a bal zsebére üt —, ebben a hideg, téli szelek — egyik mellényzseb —, ebben van a dér — másik mellényzseb —, ebben meg a zúzmaranéni. Én oktondi! Méghogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitől minden kitelik. A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőtartón egy piros födő fázósan megrezzen, összébb húzom magamon az ingem. — Még szerencse, hogy nincs több zsebed — mondom, és vacogok egy kicsit. — Ne beszélj annyit, szegényember — süvíti a Télapó —, mert kieresztem a jégt és a hót. Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek. — Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm. Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből előzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat, ölök térdig hófúvásban, az ingem alá — megannyi tűszúrás — hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérük a hajam, a bajszom, és • LÁZÁR ERVIN írása a Központi Sajtószolgálat 1VS3. övi novelláit tárcopályázatón első dijat nyert, novella kategóriában. ajaj, jön már a zúzmaranéni is, rámtelepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva — már amennyi kilátszik belőle a hóból. — Látom, szegényember, súlyosan fázol — mondja elégedetten Télapó. — De még milyen súlyosan — motyogom elkékült szájjal —, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak. Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom — gondolom — és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc: — Akármennyire is a Másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jege- zed, szelezed, derezed és zúz- maranénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok! Tényleg, kezem-lábam mind egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet. — Na várj — mondja Télapó —, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek valót. — Az inge zsebébe nyúl. — Mi az? — Téli csillagok. Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, a szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen együtt nézte Télapó és a szegényember a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegekben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmá. ban és télikabátban. Úgy köny- nyű! — Ez nagyon szép tőled,. Télapó — vacogom maradék erőmmel —, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg. Lép felém egyet. — Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken, amikor gyerek voltál Rác- páceg résén? — Rozséból — nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalól bim-bamjai. — Azt is hoztam! — kiált Télapó. — Mit? — Rőzsetüzet. — Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed. — Dede! — mondja büszkén és megfordul. Tényleg! A farzseb! Kedves szülők, csak farzse- bes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek! Előveszi a farzsebéből a rőzsetüzet, elém rakja. Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfó-. nia, a téli csillagokig csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyújtja elgémberedett kezét,' elpárállanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az Északi-sarki konyha vöröslő fényben dereng. — Te nem fázol, Télapó? — De, egy kicsit én is. — Akkor gyere közelebb. Közelebb jön, leguggol a tűz mellé, ő is a láng felé tartja a kezét. — Jó meleg — mondja. — Ohüm — bólint a szegényember. Melegszenek. Szatyor Győző: Pihenő (kőrajz) 1 a szó hitele Különös világ a miénk. ‘ 1 Ki tudja, miért, de úgy tű- : nik, mintha ma már nem j j lenne érvényes a logika j A=A-val azono^ógtörvé- nye. Minduntalan azt kér- | j dezzük egymástól: „Mit | akarsz ezzel mondani?” Mintha az, amit mondunk, nem volna azonos önmagával. Mintha a kimondott szó nem felfedné gondola- * tunkat, hanem eltitkolná azt. Mintha a beszéd nem közelebb hozna bennünket egymáshoz, hanem eltávo- lítana. Áki ma beszél, vagy ír, az ezt úgy teszi, mintha nem arra törekedne, hogy közvetlenül, kendőzetlenül közölje mondandóját, hanem arra, hogy közlése csak utalás legyen valami ki nem mondottra. Ma mindent úgy kell megfejteni. Az újságokban a sorok között olvasunk, a televízióban és a rádióban a hírek hátterét kutatjuk. És a híradásokban egyre nagyobb teret nyer a kommentálás, a „hogyan is kell ezt érteni" kérdése. Ezt azután mi, olvasók és tévénézők, egy újabb, személyes kommentárral látjuk el, s hol diadalittasan, hol szorongva fejtjük meg . magunknak, hogy jegyzetével a kommentátor — szerintünk — mit is akart mondani. • Ma a szónak nincs hitele. Könyvet is- írtak nemrég ezzel a címmel: „A szó válsága". Ha a tömegkommunikáció a ránk zúdított hírözönben nem tesz különbséget pszeudo-té- nyek és kvázi-információk, valamint valódi tények és információk között, akkor a címzettnek kell ezt a különbségtevést elvégeznie. Vagyis akkor is mérlegelni kénytelen egy hír valódiságát és igazságát, ha az - tényleg az. Ugyanez a jelenség a hétköznapi emberi érintkezésekben is elburjánzott. Ahogy egy nemzetközi egyezményt az aláíró felek eltérően értelmeznek, úgy egy személyes közlés is azonnal más-más jelentést kap a partnerek számára. A hiba természetesen nem a szóban, nem a nyelvben van, hanem annak használóiban. Ma már •hiába mondanánk azt, I hogy aki Á-t mond, mondjon B-t is, mert aki ma Á-t mond, az ezzel valójá- I j ban B-t mond és viszont. Honnan ez a rés a ki- , mondott és a kifejezett között? A valóság és a szó, a tett és a szó között? Történelmi okai vannak. A szó problémájára mindig igen érzékenyen reagáló irodalomból álljon itt két : példa erre a szakadásrö. Sánta Ferenc: Nácik c. | elbeszélésében egy kisfiút arra kényszerítenek lelki terrorral, hogy a kecskéjére azt mondja: kutya. Még becéznie is kell. Bacsó Péter: A tanú c. művében pedig az első magyarországi narancstermelő gazdaságban az ünnepélyes „betakarításkor” eltűnik az egyetlen szem termés, amit citrommal pótolnak. E tények tudomásulvételén túl azonban joggal vetődik fel a kérdés, miképpen nyerhetné vissza a szó elveszített hitelét. Talán úgy, ahogy' ezt a következő irodalmi példa állítja. Örkény István (akinek legtöbb műve bevonható e hitelvesztés kérdéskörébe) Vérrokonok c. drámájában a következő mondatot ad: ja az egyik szereplő szájába: „mondjuk azt vasút helyett, hogy vasút”. Bizonyára sokan ugyanazt kérdezik erre, amit a beszélőpartner is: „de hát mi a különbség?" Mondjuk azt az Á helyett, hogy Á. Persze, csak akkor, ha Á-t is gondolunk. így talán visszanyerhetünk valamit a szó elté- kozolt hiteléből. A. P. Müller Péter Lázár Ervin
