Dunántúli Napló, 1983. november (40. évfolyam, 302-330. szám)
1983-11-26 / 326. szám
tornácot végig beüvegez- ték. Belül tapéta fedi az öreg falakat. Most már újra ez az otthona Kerner Ferencnek és feleségének. Újra, mert ugyan magyar -királyi honvéd volt Kerner Ferenc sem ő, sem családja nem kerülhette el a magyarországi német nemzetiségiek sorsát. — Nem kell azt felemlegetni — mondja. A mondat után csend következett. Mint ahogy mindig csend következik: ezt mondják c. hasonló sorsúak, házukból kényszerűen ikiköltözöttek, vasútnál megélhetést találók, majd új otthont teremtők — Kernerek, Krebszek, Ébertek, Megkerülni nem nagyon lehet ezeket az éveket merthogy innen kezdődött jó néhány pa. lotabozsoki ember új élete, s közülük soknak a sorsa kapcsolódott a vasúthoz. A csendben képek viliódznak, épp oly megfoghatatlanul, mint este a sötétbe kiszökő kékes fények: egy ütemre villog az utca, csak az azonos ritmust tőtmm. Palotabozsoki falukép Szaladjon a vonat, ja a járókelő. S nem tudja, mii közvetít a tévé: szerelmi történetet, boldogot, vagy pusztító háborút, megint a világ valamelyik szegletéből. messzire- Mi akkor éppen pécsiek voltunk, a Basamalom dűlőben laktunk, onnan mentem a vaséira, mert nem akadt más munka. Amikor elvették a házat, mentünk Erdösmecskére, onnan Pécsrer sokan Bálán találtak menedéket, a bátaiak nagyon rendesek voltak velünk, bozso- kiakkal szemben. De hát előbb- ulóbb visszavágyik az ember oda, ahol leinőtt, mi is visszajöttünk Bozsokra negyvenkilencben. Előbb egy présházban laktunk, egy öreg zsidóé volt, aztán visszaköltöztünk lakóként a veit házunkba, s amikor meghalt az öreg, a lánya, aki nem itt lakott, eladta nekünk. A kör visszazárult de ekkor már Kerner Ferenc javában vasutas volt. A pécs—hosszúheté- nyi szakaszon pályamunkás 480 forintos fizetésért. — Ezt pótoltam szénkirakással, ezzel, azzal, mindenféle munkával, akkor már javában nőttek a gyerekek, kellett a pénz. Aztán a vasúttól is kicsit többet kaptam, ahogy elvégeztem a szakmunkásképző tanfo- lyamot, majd ötvenkettőben beiskoláztak Dombóvárra, előmun- kástanlolyamra, azután Szegedre pályamesteri tanfolyamra. Emberi történet, okulásul sokaknak Kerner Ferencné Kerner Ferenc Az a Szeged majd két évet jelentett távol a családtól Ker- -ner Ferencnek, Kéthetente járt haza. De hát mennyit segíthet a kétheti férj gyereknevelésben, házkörüli munkában, s a bérelt földön? Hogy legyen élelem, kellett tartani disznót, hogy legyen disznó, kellett kukorica, hogy kukorica legyen, kellett bérelt föld — mindez akkor a feleség gondja volt. „Bírtuk valahogy, hogyne bírtam volna. Műszály volt disznót, csibét, libát tartani" — mondja most Kerner néni, s nem tudhatom, miféle mosoly tükrözi derűjét. Az hogy már vége azoknak a nehéz éveknek? Vagy tán akkor is derűvel tette könnyebbé a nehezen múló napokat? Vagy a híres sváb szorgalommal, kudarcot nem ismeréssel? — Tudja, sváb van a legkevesebb Magyarországon — világosít fel Kerner bácsi. — A svábok máshol laknak, mint ahonnan a mi őseink ide vándoroltak jó kétszáz éve* De hát Így tudják az emberek, mondják, ha akarják. Mondják, talán elismerő megkülönböztetésül: sváb az a német aki magyar—német anya. nyelvében, magyar hazáját tekintve. Haza, csak egy van. Még akkor is, ha olykor mostohán bánik fiaival. Nincs roszszab'b, mint hontalanná válni, új lakóhelyet keresni. Hány generáció után lesz a telepesből honpolgár? Merthogy azzá lesz elég Pa. lotabozsokra utazni, megtudni. Vagy máshova. Példa van ma is elég arra: amikor szülei föld. jén lesz hontalanná az ember százezerszámra. Okulásra tudunk másoknak is adni történelmünk szomorú tapasztalásaiból. Ha annak érzik most szükségét S talán tudunk már mást is mutatni, emberit. Mert szükség lenne rá ma is a világban. Dehogyis jártak ilyenek Kerner Ferenc fejében, amikor már 720 forintot kereshetett a vasútnál : — Itt befészkeltünk, közben Bátaszéken lettem tartalékos beosztott, ott is voltam végig egy rövid idő kivételével. Itthon is volt mindig mit csinálni, a házon javítani, s mire igazán lett volna munka, férfinak való, a szivem már nem bírta: kaszálni, kapálni nem nekem való. A gyerekek is felnőttek, közben a feleségem a tsz-be ment, az egy hold háztáji miatt is, a kereset miatt is, s amikor én nyugdíjba mentem 75-ben, a szőlészetbe került, ott lehetett keresni. — Most már tudunk a gyerekeknek is néha-néha adni. Segíteni, amikor kell. De már a Ferinek is van ötvenkét disznaja, na látjp, abból is vasutas lett hogy igaza legyen a mondásnak: Palotabozsokon minden nap születik egy pályamunkás. Bár nem pontosan stimmel a dolog, mert ő váltókezelő. Most már öröklődhet a mesterség, a vasutasság — apáról fiúra. Most, amikor már másból is teremthet magának biztos megélhetést az ember. Az elsőket éppen az vitte a vasúthoz, hogy ugyan nagyon keveset, de biztosat adott okkor a MÁV. Kellett az a csöppnyi biztonság akkor, annyi bizonytalanság után. Ahogy sorra vesszük a bozso. ki vasutasokat, féltűnő, hogy azok mentek akkor, jó harminc éve a vasúthoz, akik egyedül voltak férfiemberek egy családban: feleséggel, gyerekekkel, idős szülőkkel — nekik kellett biztonságot adni elsősorban, — Akkor jól nient a vasútnak — mondja Kerner bácsi. — Most, ahogy hallom, nem any- nyira. Akkor volt bőséggel ember, s amit akkor harminc emberrel végeztek, ahhoz ma van tíz, annak a fele meg vándormadár, megbízhatatlan. Pedig a vonatoknak menni kell. S rajta a sínen, csak úgy van értelme. > Meg akkor, ha szabad a pá. lya. Ez a nemzedék ezt megtanulta, ütközésekkel, kényszerű kisiklásokkal. S talán ez mondatja vélük hogy „nem kell azt felemlegetni". Jobb, célravezetőbb dolgozni, mindennap: a pálya biztonságáért, családért, gyerekért, unokáért. Szaladjon messzire. velük a vonat, B. L. A hagyományos faluképet kívánjuk erősíteni Már csak 20 házhely eladó Két hónap alatt 64 telek talált gazdára Kozármislenyben Befejeződött a közművesítés Kozármislenyben, a község északi területén kialakított új lakóterületen. Nyolcvannégy vízzel, villannyal, úttal ellátott telket kínált eladásra itt a községi tanács. Ez idáig hatvan leendő telektulajdonost jelöltek ki: 34-en Pécsről jelentkeztek, 12-en helybéli fiatal házasok, a többiek Átáról, Birjánról, Borjádról, Kátolyból, 6. HÉTVÉGE Babarcról, Nagyatádról és Pécsváradról költöznek majd Kozármislenybe. A többségük a megyeszékhelyhez, munkahelyéhez kíván közelebb kerülni. Az OTP hamarosan szerződést köt a telektulajdonosokkal, akiknek szinte kilencvenkilenc százaléka hitelt is felvesz a telekvásárláshoz: harminc százalékot kell előre lefizetni, a többire a jelölt szociális helyzetétől, jövedelmi viszonyaitól függően 3 százalékos kedvezményes hitelt kap. A szerződéskötéskor értesülnek a jelentkezők arról is, hogy milyen építési előírásoknak kell majd megfelelniük a ház tervezésekor. Ezekről a rendelkezésekről még nem tudunk beszámolni, a héten döntenek az illetékes szakemberek. Az viszont biztos, hogy a hagyományos faluképet kívánják erősíteni az egyedi családi házakkal. Bár nem hagyományos a beépítésre váró nyolc hektáros terület elrendezése: tér köré, félkörös alakban szerveződnek az utcák. Név szerint a Móricz Zsigmond tér, a Székely Bertalan, a Mikszáth Kálmán, és a Széchenyi út. Még húsz telek vár eladásra. A telekárakról a következőket mondhatjuk el: négyzet- métere 200 forintba kerül, átlagosan 118 000 forint egy-egy telek, a legnagyobb 214, a legkisebb 98 000 forintba kerül. Jövőre folytatják az északi terület beépítésének tervezését, a második ütemben újabb kétszáz telek kialakítására. A távolabbi tervek szerint — 2ÖOO-ig — 1050 telket alakítanak ki az építkezőknek. Megtanulni élni! Az utóbbi hetekben a megszokottnál többet beszél tünk az egészségünkről, mint. hogy a novembert egészség- nevelési hónappá deklarálták. Az imigyen felerősített egészségnevelési propaganda közepette sok mindenről esett szó, csupán egyvalami. rő| nem: tudunk-e élni? No persze . . . hát hogyne tudnánk! Csakhogy én másra gondolok, mint azon életfunkciók összességére, amik akaratlagosan, vagy akaratunktól függetlenül az élet- benlét eszközei. Arra, hogy az egyén élete egyszeri és megismételhetetlen, ennélfogva nagyon sok életjelenség is egyszeri és megismételhetetlen, s ha nem figyelünk oda idejében, mindennek vége. Helyrehoz hatatlanul! És talán szükségtelenül is, netán tévedésből. Trivális a hasonlat, de jobb nem jut most az eszembe. Ha valakinek van egy gépkocsija, s azt megszokta, megszerette, akkor figyeli minden szusszanását, zörejét. nyikoraósát, s ha ráadásul ért is hozzá, pillanatok alatt azt is tudja, mi a hiba, hol kell beavatkozni, hogy az autó ismét kifogás, talonul működjék. Mert nem mindeqy ám, hogy ez a 80 — 100 ezer forint értékű vagyontárgy meddia hány évig és hogyan szolqál, ha csak rajtunk múlik. Kímélettel bánunk vele, mert idejében megtanultuk, hogyan kell bejáratni a motort, hogy utána, amikor ezrével—tízezrével kell ifegtenni a kilométereket, úgy működjék, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Azt is megtanuljuk, hogyan kell vele bánnunk, mikor, mire van szüksége... Aztán milyen büszke a tulajdonos, ha a kocsija — bár szorgalmasan használja (ám nem kihasználja!) — ennyi meg annyj év múltán is remek erőben van, kiválóan szolgál ... De lehetne egyéb példát is hozni a mindennapjainkból. Mennyi mindent megtanulunk! Attól a pillanattól kezdve, hogy az értelmünk megnyílik a külső világ számára, szüntelen ta nulás, tapasztalatszerzés az életünk, s minden egyetlen célt szolgál: hogy ti. amit teszünk, azt a lehető legjob. ban, legtökéletesebben tegyük. Rengeteg tanulmányunk, tapasztalatszerzésünk közben csupán egyetlen dolgot nem tanulunk meg: hogyan kell élni. Pedig — a gépkocsi- hasonlatnál maradva — az embernek nevezett szerkezet, aminek az élettartamát (ha csak valami külső tényező közbe nem szól) ma 70— 80 évre tehetjük, talán jóval nagyobb érték, mint egy 5— 8 évig szolgáló autó. De próbálta-e már valaki kiszámítani. mennyit ér egy ember — egy átlagember! — élete? Az, amiből mindenkinek csak egyetlen egy van. Nem, ezt az értéket egyszerűen nem lehet forintban, dollárban, rubelben és egyetlen más fizetőeszközben — aranyban sem! — kifejezni. Hetek óta a képrablás tort izgalomban bennünket és újra meg újra halljuk, hogy az ellopott Raffaello, Tiziano, Tiepolo és a többi képek egyszerűen felbecsülhetetlen értékűek. Egy darab papír, egy darab vászon, egy darab fa, amire egy hajdan élt ember — igaz, nem átlagember — festett valamit, aminek az értéke ma kiszámíthatatlan, felbecsülhetetlen a számunkra. Az ember életének az értéke legalább ennyire felbecsülhetetlen és — bármennyire is furcsa — talán éppen ezért nem is törődünk vele. Egyénileg a tulajdon életünkkel és világméretekben a több milliárd ember életével. Csupán megelégszünk néha kijelenteni: a legfőbb érték az ember. Tékozlók vagyunk? Köny- nyelműek? Mi tagadás: azok vagyunk! Miért? Mert természetesnek vesszük, hogy vagyunk és élünk, ameddig élünk? Valahogy így! Részdolgokat tanulunk meg — úgy, ahogy — az élet című tantárgyból. Hogy fogat kell mosni, hogy tisztálkodni kell, hogy a lázunkat csillapítani kell, hogy a sebünket be kell kötni . . , Aztán ránk ragad innen-onnan ez-az, de nem azért, mert olyan ismereteink vannak, mint pl. a gépkocsinál, hogy hogyan kell a kuplungot, a féket, a sebességváltót használni, mennyi az ideális légnyomás a kerekekben, mikor kell olajat cserélni... Ilyen ismereteink nincsenek, ilyesmit sehol sem tanulunk, az élethez nincs jogosítványunk! Ennélfogva aztán életfontosságú jelzéseket sem ismerünk fel, mert nem is figyelünk oda, s amikor már nem lehet nem odafigyelni, akkor talán már késő. Megtanuljuk-e valahol, megtanítja-e valaki: melyik az a pillanat, amikor a szív először figyelmeztet: baj lesz. Vagy azt: mivel, hogyan ko. pogtat először alattomosan a rák? S azt az alig észrevehető gyomorfájást, ami jelezné: fekély készülődik... Nem, ezeket sajnos nem ta- nuljuk, nem is tanítják. Mert az élet — nem tantárgy. Az élet csak úgy van: jól, rosz- szul, netán sehogy. . Azt mondtam: részdolgokat tanulunk csupán az élet című tantárgyból. Pl. családi életre nevelést, de nem tudunk normális családi életet élni. hiszen őrületesen nagy a válások száma (de azt már tanítjuk: hogyan kell elváltán élni). Pironkodva, de nyakig ülve a prüdériában tanítgatjuk a szexuális életre nevelést, de csapnivalóan ! rossz a szexuális kultúránk. ! Időnként halljuk, mekkora nagy a gyermeknevelés felelőssége, de tanuljuk-e, hogyan kell gyermeket nevelni? . . . Élni tulajdonképpen akkor tanulunk, ha átestünk valami testi-lelki katasztrófán és szerencsésen túl is éljük. S aki az akkor tanultakat be is tartja, az bizakodhat. Azt nem mondom, hogy hosszú életű lesz, hi- ] szén az a bizonyos katasztró- I fa többnyire eleve kizárja a $ hosszú életet. De ha előtte I tanulnánk meg, hogyan, mi | módon kerülhető el a ka- I tasztrófa, mikor és miből is- I merjük fel közelgő, ám ide- | jében még kivédhető jöttét (és talán eqy tégla sem esik a fejünkre), bízvást számíthatnánk a hosszú életre. De addig is, amíg eljő az a boldog és okos idő, ami- | kor megtanítanak élni — telán már az írással, olvasással és számolással együtt — és jogosítványt is adnak az élethez, talán az is sokat számítana, ha kímélnénk egymás testi és lelki épséVASARLÓINK FIGYELMÉBE! Külföldi TAPÉTÁK különleges választékát kínáljuk Pécsett: Mecsek Áruház földszinten lévő tapétaosztályán, Domus Aruház lakástextilosztályán, 7. sz. papírboltunkban (Sallai u. 2.) Vidéken: komlói, mohácsi, siklósi papírboltokban. Haza csak egy van ...
