Dunántúli Napló, 1983. október (40. évfolyam, 271-301. szám)

1983-10-22 / 292. szám

84 előközművesített telek

A legújabb Kozármisleny

Öt év alatt 600 ház?

Pécs környékén Kozármisleny a legvonzóbb település. Az új falu rendezési tervét 1968. május 17-én fogadta el a tanács végrehajtó bizottsága, s most, 15 év múltán azt látjuk, hogy 416 ház épült fel itt, legalább másfél ezren lakják a modern lakóterületet, élvezvén a falusias élet előnyeit, a kis kertet, az állattartás lehetőségét, s ezekkel együtt a nagyváros közelségét.

Kozármisleny iránt az érdeklődés nem csitul, különösen, hogy Pécsett kevesebb állami lakás épül, s a telekellátást illetően sem tejjel-mézzel folyó kánaán a város. Ezért is készíttetett a község — megyei támogatással — új rendezési tervet a Pécsi úttól nyugatra eső területre. A DTV- nél készült terv eredeti formájában 1050 házhelyet ajánl, a tanácsiak szerint viszont némi elkerülhetetlen módosulás miatt 800 körül lesz a tartós használatba adható telkek száma.

összesen 30 hektárnyi területet sajátítottak ki (vagy fognak kisajátítani) a telekosztás érdekében. 600 házhely (maradjunk csak a rendezési terv ajánlásánál) az útmenti erdőtől délre, 450 pedig attól északra (egészen a mohácsi útig) kerül kialakításra. Az egyoldalas Kozármisleny ezáltal — mire a terv valóra válik — tekintélyes kiterjedésű, az út mindkét oldalát elfoglaló községgé válik.

A többség pécsi

Az első 84 telek előkészítve vár a beépítőkre.

Épp a minap fejeződött be az előkészítés, az OTP pedig, amely az előközművesítést finanszírozta, a napokban adta át a területet a tanácsnak, tartós használatba adás végett.

— Még sehol nem hirdettük, de úgy néz ki, 54 telek máris gazdára lelt — mutat egy listát Szántó Tibor tanácselnök a telekigénylőkről, akikkel most mór a szerződést is meg lehet kötni. Azt mondani sem kell, hogy a többség bizony pécsi (köztük szinte minden foglalkozási ág képviselve van), a többi a környékbeli kisebb községekből készül ide, ám van jelentkező Nagyatádról is. így aztán nem nehéz elképzelni, hogy egy-mósfél év múltán itt a különös prérin lakóházak fognak már sorakozni.

Különös? Nos, csakugyan az. Ahogy kiérünk a Pécsi útra, túloldalon jó kialakítású csomópont van, onnan még szurokfekete útjest vezet egyenesen tovább, s ágazik el egy -észak felé, párhuzamosan az országúttal. Vagy 120 méterrel

odébb másik út, még 120 méterrel odébb még egy következő út visz nyugat felé, s ezeket más, keresztező utak kötik össze. Három lakótömböt határolnak a girbe-gurba szélű úttestek, amelyeket nem valami túláradó lelkesedéssel szemlélnek a tanácsiak. Nem csoda! Azon meditálnak, mivé lesznek ezek az utak, mire befejeződik itt a nagyja építkezés. Elég lett volna addig a betonaljzat, s csak utána aszfaltozni.

Átlagár:

118 ezer forint

Szóval aszfaltozott út van már, állnak (és bármikor működtethetők) a közvilágítási lámpaoszlopok, tehát helyben van már a villamos energia is és ott az ivóvíz gerincvezetéke is, amiről minden telekre lehet ágazni.

— Ennyi az előközművesíté- sünk — jegyzi meg dr. Nyéki Péter vb-titkár. — Járdát nem építettünk, a csapadékvizet árok vezeti el, szennyvízcsatornázásról nem lehetett szó.

Ezen a 8 hektárnál nagyobb területen 53 400 négyzetméter építhető be, egy-egy telek nagysága 490—1108 négyzet- méter között váltakozik, a négyzetméterenkénti ár 200 forint, az átlagos telekár 118 000 forint. Az építési előírás szerint egyszintes, beépített tetőterű, nyeregtetős házakat lehet itt építeni, lehetőleg cserépfedéssel és fehér homlokzatszínezéssel. A házak oldalhatáron álljanak, az utcai homlokzat magassága pedig né legyen több 7,5 méternél. A terület néhány helyén sorházas beépítésre is van mód — ha lesz együttműködésre kész közösség.

Karnyújtásnyira

Pécstől

Kézenfekvő a kérdés: hogyan tovább? A tanácselnök némi késlekedés után mondja, hogy az 1984-es folytatásra ugyan nincs még pénz, de úgy gondolják, a fokozódó telekigény miatt (erre a 84-re is másfélszázan iratkoztak fel eredetileg) ezt az erdőtől délre elterülő ún. I. ütemet — 650 telek! — öt éven belül értékesíteni lehetne. A szélső, legnyugatabbi útról mutat nyugat felé az elnök:

— Ott az az akácos az I, ütem határa. — Valamivel arrébb Nagyárpád házai látszanak, s még arrébb Lvov- Kertváros épülettömege. 2—3 kilométer csupán a város.

Hársfai István

Ügyeletben

A látogatás véget ért. A legkitartóbbak vissza-vissza- fordulnak, integetnek a világos ablakoknál álldogáló gyermekeknek. Sötét van, a gyermekek aligha látják őket, de van, aki a kórház kapujából is hátranéz.

Csendes ügyeletnek ígérkezik ez a csütörtök éjszaka a megyei gyermekkórházban. Délután érkezett mentővel az a hároméves, sokkos állapotú kisfiú, aki a legsúlyosabb betegüknek számított, de estére magához tért. A biztonság kedvéért állandóan nővér vigyázza . ..

Úgy tűnik, nyugodtan tudunk majd beszélgetni a gyermekkórház nővéreivel a munkájukról, ki, miért marad itt évekig, mások miért mennek el rövid idő múlva, köny. nyebb, vagy nehezebb-e a gyermekápolás, mint a felnőttekkel való törődés? Lenne miről szólt váltani, hiszen dr. Pélev Iván igazgatóhelyettes főorvos és dr. Pinterics Mária főorvos — aki épp ügyeletes —, nem titkolják, hogy gondjaik vannak. Kevés a nővérük. Főleg a szakképzettekből kellene több. A fluktuáció magas, csaknem ötvenszázalékos.

Az okokat kutatva minden elmenőt megkérdeznek: miért távozik? Nem a kevés pénz, sokkal inkább a három műszak, a szabad hétvége hiánya, ami elviszi őket. Legalábbis ez a jellemző válasz. Az már csak megerősíti őket a távozás gondolatában, hogy alacsony a kezdő fizetés — főként a szakképzet- leneknél —, s hogy általában magasabbak a követelmények, mint a felnőtteket gyógyító intézményekben. Ez utóbbi valóban jellemző, de teljesen érthető: a kisgyermekeket mindenben ki kell szolgálni — etetni, fürdetni, tisztázni, gyógyszert beadni. A gyógyításukban is nagyobb a nővérek szerepe és a felelőssége, mint a felnőtt betegeknél. Az orvosoknak itt még inkább a nővér felkészültségére, lelkiismeretes munkájára kell hagyatkozniuk, hiszen a gyermekek helyett ők tudják elmondani, milyen az állapotuk, nekik kell ész- revenniük minden változást.

*

Átmegyünk a fertőző osztályra, az esti vizitre, s hogy a haza készülő Péley főorvos mégegyszer ellenőrizze a délután érkezett kisfiú állapotát. A folyosón csend van. A kórtermek többségében csecsemők alszanak. A legtöbben lázas, hasmenéses állapotban érkeztek, ki kellett deríteni, meg kellett szüntetni az állapotuk okát. Szerencsére a többségük már jól van, közülük néhányon egykét nap múlva hazakerülnek. Benézünk ahhoz a kislányhoz, akit a hét elején agyhártyagyulladással, szintén sokkos állapotban kapott az osztály —, most integet és mosolyog. ,

Tovább mennénk, de az osztályos nővér utánunk jön. A délután érkezett kisfiú láza emelkedik, a légzése rosz- szabbodott, a pulzusa gyengült. Mindenki a kórterembe

siet, csak Liszovszki Józsefné- nek, a gyermeket őrző nővérnek mondja a főorvos, hogy pihenjen egy kicsit. Liszovsz- kiné 13 éve dolgozik a gyermekkórházban. Már 1959-ben, az első lánya születésekor gyermekápoló szeretett volna lenni, de amíg a gyerekek kicsik voltak, nem tudta vállalni a három műszakot. Mihelyt megnőtt a három lánya — a legidősebb gyors- és gépíró, a középső harmadéves orvostanhallgató, a legkisebb szintén ápolónő —jelentkezett a gyermekkórházba, s azóta itt dolgozik.

— Nem a pénz tartott itt engem sem — mondja — hanem a gyermekek szeretete és hogy megbecsülnek, Van, aki szintén azért jön hozzánk, mert szereti a gyermekeket De sajnálja is őket, s- elmegy, mielőtt megértené, hogy a vizsgálatok, a kezelések mind a gyógyulásukat szolgálják.

még nagyon picik, de ha érzik, hogy foglalkozunk velük, meghálálják. Nyugodtak és gyarapodnak.

Azokba a szobákba, ahol még nem vacsoráztatnak, csak kívülről kukucskálunk.

— A kisebb lányom is szívesen nézegeti őket — mosolyog Vajdáné — s azt mondja, hogy ő is ide akar jönni dolgozni. Nem bánom!.

Visszamegyek a fertőző osztályra. Minden szobában sötét van, alszanak a gyermekek, egyedül a kisfiúé világos. A folyosóról csak azt látom, hogy épp vért vesznek tőle. Liszovszkiné jön ki, kezében kémcsövekkel — injekciós tűkkel, ampullákkal megy vissza.

Sétálok a folyosón, nézegetem a derűs Makk Mar- cis falinaptárokat, olvasom a szülőkhöz szóló kérést: a gyermekek gyógyulása érdekében ételt csak megbeszéSúiyellenőrzés a csecsemő I. osztályon

Negyed kilenc van, a 2-es számú csecsemőosztályon elkezdődött az etetés. Két kéz. dő nővér és Vajda Tiborné cumiztatja a pályásokat. Vaj- dáné 1965-ben már dolgozott a gyermekkórházban, de egy év múlva elment Nagykanizsára, mivel odavaló. 1978-, ban Pécsre helyezték a férjét, ő is visszajött.

— A mi osztályunk lényegében koraszülött-utógondozó — mondja. — Kétezer- kétezernéhányszáz grammos csecsemők vannak nálunk, akik valamilyen ok miatt nem gyarapodnak megfelelően.

Végigjárjuk a csecsemők szobáit. Általában 2—3 ágy van egy helyiségben, s a be- pólyált, vagy színes rugdaló- zóba öltöztetett kicsik nyugodtan alszanak. Az etetés miatt felkapcsolt villany sem zavarja őket, csak grimaszolnak, nyújtóznak egyet. A fejük felett kis névkártya, mellette a jelük: virág, házikó, labda, mackó. Mint a bölcsődékben.

— Nagyon szeretem a csecsemőket, ezért jöttem ide — magyarázza Vajdáné, miközben felemeli az egyiket és megigazítja a kisingje gallérját. — Annyira kiszolgáltatottak, annyira ránk vannak utalva, hogy nem lehet nem törődni velük. Bár a mieink

lés alapján, s lehetőleg csak egyszeri elfogyasztásra valót hozzanak. Közben az jár a fejemben: milyen nő- vért-pótló kényszermegoldásokhoz nyúlhatna a kórház. Tényleg, miért is ne ügyelhetnének az orvostanhallgatók, mondjuk másodévtő! felfelé? Mégiscsak többet tudnak a betegségekről, egyáltalán a betegek ápolásáról, mint akik az egészségügytől teljesen távol álló munkahelyekről ide jelentkeznek. A kórház fizetne is érte, s közben ők a gyakorlattal ismerkedhetnének, *

Jönnek az éjszakás nővérek. A fotelekkel, heverőkkel berendezett, poszterrel díszített nővérszobában fehér köpenybe öltöznek, hogy aztán a délutános kolleganőkkel végigjárják a kórtermeket, s minden gyermekről megtudják, melyikük hogy van. Ezután pár percig még együtt vannak a nővérszobában. Kati nővér azt magyarázza a váltótársainak, hogy az agyhártyagyulladá- sos kislány milyen jól van.

— Pár héttel ezelőtt is volt egy ugyanilyen kis betegünk — mondja hozzám fordulva. — Napokig feküdt eszméletlenül. Épp éjszakás voltam. Egyszer csak halVajda Tiborné

Fotó: Cseri László

lom, hogy suttog: nővérke, hozzál * nekem egy kis teát. Az ő szájából kincs volt nekem ez a kérés.

— Régóta itt dolgozik?

— öt éve.

— És ön? — kérdem a fiatalabbat.

— Nem régóta — válaszolja kissé kellemetlenül.

— Egyetemre készül?

Rábólint.

A folyosóról Liszovszkiné hangját hallom. Telefonál. A szomszédját kéri, hogy hívja át Ágnes lányát.

— Nem, nincs semmi baj, de csak reggel tudok hazamenni. Van egy súlyos gyermekünk, mellette kell maradnom, na szervusz, jó éjszakát — sorolja egy- szuszra, s már fut vissza a kisfiúhoz.

Az l-es belosztályon dolgozó Sipos Zsuzsáról azt hallottam, hogy érdekes kitérő után jött vissza a gyermekkórházba.

— 1978-tól 81-ig itt dolgoztam, aztán elcsábított a több pénz. A postához mentem, hírlapot árultam a pécsi Főpályaudvaron, ötezer forint fölött kerestem. Ezután még egy munkahelyen dolgoztam, szintén a több pénz reményében, de ez egy sikertelen vállalkozás volt, nem szívesen beszélnék róla, s most áprilisban visszajöttem. Itt is akarok maradni.

— Miért?

— Egyrészt, mert szeretet- , tel visszafogadtak, s nem kérdeztek semmit. De a legfőbb ok, hogy én a pavilonban is sokszor gondoltam a gyerekekre. Hiányoztak.

— Itt mennyi a fizetése?

— A műszakpótlékokkal együtt 2500 forint. — De ha megszerzem a szakképesítést, több lesz — teszi hozzá gyorsan — s megígérték, hogy jövőre tanulhatok.

— Nem lesz nehéz három műszak mellett tanulni?

— Valószínű, hogy igen, de hallottam eqy kolleganőről, akit személyesen még nem ismerek, hogy három gyermeket nevel, Komlóról jár be és most tanul. Én egyedül élek, meg kell csinálnom.

— Hol az éjszakás társa?

— Egyedül vagyok — mondja mosolyogva, s egy kis szünet után hozzáteszi. — Nincs súlyos betegünk, kevesebben is vannak jelenleg az osztályon, de mindemellett én úgy érzem, hogy bíznak bennem, ezért osztottak be egyedül. Ez jólesik.

Az éjszakai ügyeletet adminisztrációval kezdi, majd előkészíti a másnapi kezeléseket és fertőtlenít, s közben figyeli a gyermekeket. Mire mindennel végez, már világosodik, kezdődhet a láz-, a súlymérés, a gyógy- szerezés.

A kórház udvarán csönd van. Behallatszik az utcán hazafelé igyekvők beszélgetése. Idebent egy kisgyermek életéért küzdenek az orvosok, az ápolónők. Több, mint két órája bent vannak nála, s még egy félóra telik el, mikor látom, hogy nyílik az ajtó.

— Most megint jobban van — mondja Péley főorvos. — Már bent van a készenléti laborosunk, újra nézzük a délutáni eredményeit. Meg kell tudnunk, mi okozza azt az állapotot...

Este még azt hittük, csendes lesz ez a csütörtöki ügyelet. Nem is történt más, minthogy éjszaka már másodszorra hozták vissza a leg_ mélyebb eszméletlenségből a zihálva lélegző, furcsán- kékes bőrű kisfiút. S a délutáni műszakja után éjszakára is mellette maradt a leggyakorlottabb nővér,

hogy figyelje, s hogy időben szóljon, ha minden újra kezdődne . . .

Török Éva