Dunántúli Napló, 1983. július (40. évfolyam, 180-210. szám)
1983-07-17 / 196. szám
Olasz égbolt alatt (3.) ITengerhajózásunk múltja (1.) Az új magyar z V* ca leső A közelmúltban köszöntötték negyedszó. zados, budapesti operaházi tagsága alkalmából a népszerű tenoristát, Palcsó Sándort. A jubileumi esten — kívánságára — a Borisz Godunov hálás szerepét, a falu bolondját énekelte. Nagyszerű alakítását viharos tapssal jutalmazta a közönség. Palcsó Sándor szerepformálása attól su. gárzik, hogy tökéletesen azonosul szerepével, magas fokú színészi intenzitással hangsúlyozza és kelti fel a figyelmet a legkisebb figurára is. Hangjának sajátságos szine, íze, zamata van, és ehhez . párosul jól érthető, ugyancsak ízes szövegmondása, szép beszéde. — A prózát édesapámtól tanultam Tolna megyében, Dunaszentgyörgyön vo!< református lelkész, és gyermékkororutó kezdve igen nagy áhítattal hallgattam szavára. Ekkor éreztem meg, mekkora hatalma és rangja van az érthető beszéd nek, jelentőségét pedig akkor ismerten fel, amikor elkezdtem énekelni a Honvéc Művészegyüttesben. Később az operaszín pádon a színészi játék végtelen lehetősé gei vonzottak, és szerepeimből igyekez tem kicsiholni a kedvemre való figurát. A művész alkotó ihletét pedig csal serkentette szerencsésnek mondható, te^t reszabott szerepköre. Az operairodaion híres karakterszerepeit, elesett figuráit kel tette életre. Precizitás, biztonság áradt be lőle, ettől vált természetessé, közvetlent a játéka. Nevét hamarosan megtanulta < közönség. — 1957. november 8-án léptem elősző színpadra, azaz a függöny mögött énekel tem Parpignon rövid szólamát a Bohém életben. Ma pedig — feljegyzései szerint — hetvenharmadik szerepénél tart, a skál Nápoly, Pompei, Capri Nápolyba Pompeiért és Capriért volt érdemes elmenni. A nápolyi vasútállomás alighanem Európa legpiszkosabb pályaudvara; amíg szálláskereső fiamra . vártam, háromszor akarták csomagjainkat elemelni, Nápolyi szállásunk, a Garden Hotel olaszországi utazásunk legnyomorúságosabb szállodája volt: szoba a legfelső emeleten, az épületre utólag emelték ezt a szintet, a mosdóból, a szappanos víz az esőcsatornába folyt. Éjszaka fejünk fölött Európa leghangosabb utasszállító repülőgépei jártak: a ^bútorok, a falak állandóan remegtek. Ez az utazási emlék is nápolyi; amikor már hazafelé tartottunk. A pályaudvaron hatalmas tömeg várta a Rómába induló gyorsvonatot. Helyjegy nincs, a szerelvény sehol. A peronon álló embereket és a földön tornyosodó csomagokat látva okkal aggódtunk: hogyan fogunk a kocsiba följutni, Hogyan lesz ülőhelyünk? A tolatómozdony lassan, méltóságteljesen tolta be az üres szerelvényt az előttünk húzódó vagányra. Az ablakokból fiatal suhancok hajoltak ki, a karjukat nyújtották, és sürgetve mondták: — A csomagot! Kérem e csomagot! Az egyik nyitott ablaka föladtam csomagjainkat, és tudtam, most már helyünk is lesz. Ezek a sűrű, fekete hajú legények jól ismerték, melyik külső vágányon áll a római gyors üres, indulásra összeállított szerelvénye. Időben megszállták a fülkéket, és helyet foglaltak az ismeretlen utasnak. Csak arra kellett ügyelnünk, hogy szem elöl ne tévesszük az ablakot, amely mögött a csomagjaink vannak. Amikor a szerelvény az ütközőbak tompa csattanásával megállt, nem kellett tolakodni. Megtaláltuk a fülkét, megtaláltuk csomagjainkat, és megtaláltuk a két nápolyi fiatalembert. A tenyerüket nyújtották. Négy-négy csomag Fecskét adtam nekik. Megszagolták, kicsit morogtak, és cinkosan nevetted. Tudtam, ha nyolc— nyolc csomagot adok, akkor is morognak. Megtanultam már Nápolybán: a borravaló várá- sa, elfogadása itt éppoly ősi és természetes, mint a bármekkora nagy borravaló miatti zsörtölödés, tettetett méltatlankodás. — Uram, én csak szívesség - oól tettem — mondta az alacsonyabb, fekete nápolyi fiú. Ritkán láttam olyan gyors és gyakorlott mozdulatot, amely- íyel a cigarettát és a ráadásul adott lírákat a zsebébe csúsztatta. Nem akarok igazságtalan lenni Nápolyhoz. Kikötőjében nemcsak patkányokat láttunk, hanem álomszép óceánjáró hajókat is. Itt ettem először az utcán citrommal ízesített tengeri kagylót. Es tulajdonképpen Pompe'ivel is Nápolyban találkoztunk: az egyik nap a láva olól kiásott várost néztük meg, a másik nap Nápolyban a Museo Archeologico Naziona- le anyagát. Pompei halott város, csupa rom, világvégi üresség. A Na- zionale termeiben látható hihetetlen gazdag és értékes gyűjtemény a hajdani Pompei igazi életét, az antik ember teljes világát tárta elénk. Ami Pompeiben csak keret, töredék, lehetőség, itt gazdagság és teljesség. A legfelső emelet egyik félreeső termében antik vázák gyűjteménye. A festett edények falán a hajdani római élet jelenetei. De nem egy, nem öt, nem tíz váza, hanem száz meg száz Ha a szem a polcokra helyezett edényeket végigpásztázza, valóságos mozgófilmet lát. Azt hiszem, szerencsésebb volt ezt a sorrendet választani, mint a fordítottját: előtanulmányokat végezni a múzeumban, aztán a helyszínre, Pom- peibe utazni. Akkor talán a múzeumi gyűjtemény is fárasztott volna, és a romok se fogtak volna meg. Így előbb találkoztunk a csontváz-léttel, aztán láttuk a megelevenedett életet. Nápoly megfordította az idő kérlelhetetlen egyirányúsá- gat, az elmúlást. A jelenből haladtunk a múlt fele. Előbb ismertük meg a mát, aztán a tegnapot. Hajó vitt Nápolybái Capriba. Szárnyashajó helyett, mely gyorsan célba röpített volna, a lassúbb, de nyitott fedélzetű hajót választottuk. A látvány megérte az elvesztegetett időt. A véletlen szerencse később sem hagyott el. A hajó nem a Marina Piccolába, a sziget déli oldalán fekvő, a közelmúltban fölépített nagyvilág; fürdőhely, re, a luxushotelek közé vitt, ha. nem a régi, elhagyatott, csöndes kikötőbe, a Marina Gran- déba. Mindezt akkor tudtuk meg, amikor az egyik délután fölsétáltunk a hegyre, és Teereszkedtünk a másik oldalon a sziget újonnan épült szállodái közé. Áldottuk a szerencsénket, hogy a régi kikötőben szálltunk ki. Capri és Sorrento a turisták, nak többnyire egynapi kirándulás Nápolybái. Hogy elmondhassák, ott is voltak. A turistairodák már így szervezik az egynapos utakat, a hajótár. saságok így adják az egy napra érvényes, olcsú retúrjegyeket. Nem bántuk meg, hogy a ré. gi településen kötöttünk ki, és/ azt sem., hogy egy hétig maradtunk a szigeten. Capri már az Imperium Ro- manum idején hires üdülőhely. 'A római birodalom távoli tartományainak kormányzói szolgálatuk lejárta után itt pihenték ki a barbárokkal vívott har. cok nehéz éveit. Ma Anacapr; luxusszállodáiban a pénzes amerikaiak nyugtatják fölzaklatott idegeiket. Mi Capriban Nápolyt pihentük ki. A kikötőnegyed zsúfoltságát, az utcákon terjengő halbűzt, a Garden Hotel szennyét, a lökhajtásos repülőgépek sikoltozását. A régi,kikötő fölött egy apró kis negyedosztályú albergóban, a Svizzero Hotelben szálltunk meg. Mi voltunk az egyetlen lakók. Az első emeleti erkélyen az egész házat körbesétálhattuk. A tágas társalgóban ebédeltünk, ahol a tulajdonos zongorája a sarokban állt. Azt is megengedték, hogy ivóvizünket a családi hűtőszekrényben tartsuk. 1 Alattunk a homokos strand olyan üres és elhagyott volt, hogy már belépődíjat sem kértek. De miénk volt az egész Tir- rén-tenger. Fölöttünk a hegyen a hajdan sikeres és népszerű svéd orvosiró, Axel Munthe villája állt. Ahogy annakidején regénye, a San Michele nem hozott lázba, most sem ébredt bennem kíváncsiság, hogy a sziklaormon álló .villájába betérjek. A regényíró hajdani lakása múzeum; udvarán a sziget régi romjaiból összehordott faragott köveket Tiberius császár hagyatékaként mutogatják. Kegyes csalás. A császárnak valóban volt villája Capri szigetén, de semmi sem igazolja, hogy minden itt látható kő az ő villájának maradványa. Eljártunk az épület előtt, de nem nyomtuk le kilincsét, teraszáról nem ejtettünk könnyet a tengerbe az érzelmes regényhősért. Capriban ettük olaszországi utunk egyetlen legfölségesebb (legfölségesebb, mert egyetlen) vendéglői vacsoráját. Kiültünk a kikötői kis holvendéglő teraszára, olajban sült giricét kértünk és olasz vörös bort rendeltünk hozzá. Fölöttünk a mediterrán ég-- bolt csillagai ragyogtak. A csöndnek szava volt. A homály titkokat rejtett. A tenger sós le- hellete a nyelvünket érte. Tüskés Tibor Magyarországnak már Kálmán király uralkodása idején volt tengerpartja. Ám a hajózás nem volt számottevő, mert Velence — Szent Márk Köztársasága — évszázadokon át mindent elkövetetett, hogy fenntartsa Adria fölötti uralmát. I. (Nagy) Lajos ^rte el, hogy az 1381-ben megkötött torinói békében Velence végre elismerje a ,,szabad tenger” (mare liberum) elvét, azt, hogy a nyílt tenger mindenkié. A Velencével vívott tengeri csaták és diplomáciai erőfeszítések eredményei Nagy Lajos hclálóval veszendőbe mentek. Trónviszály dúlt, s az egyik trónkövetelő, Nápolyi László 1403-ban 300 000 aranyért eladta Dalmáciát Velencének, amely paktumról a magyar .tör. ténelemben ismert legterjedelmesebb okifatot állította ki. Ve. lence haladéktalanul megkezd, te a tengerpart birtokbavételét. A törvényes király, Zsigmond, tiltakozott, mire a dogé gúnyosan az üzente, hogy a magyar király jogainak elismerésére hajlandó évenként egy bi- bortakarójú fehér lovat küldeni Budára. Zsigmond erre össze- szagqattatta Velence zászlóit és Ozorai Pipát, zsoldosvezérét, a tengerpart visszafoglalására küldte (1411). Ugolino Doria genovai admirálist pedig kinevezte magyar királyi tengernaggyá, aki hajóhadát is magával hozta. A váltakozó sikerű háborúnak az 1413. évi, öt. évre szóló fegyverszünettel vetettek véget. Ennek lejártával Velence új háborúba kezdett, s török zsoldosokkal elfoglalta Dalmáciát — Raguza és Veg- lia kivételével. Zsigmond ekkor mór nem fektetett súlyt a tengermellék és megmaradt városa; oltalmazására, s azok a törökkel szemben Velencéhez fordultok segítségért. Amit a török meghagyott a dalmát és horvát tengerpartból, az Velence ölébe hullott. Magyarország a török elleni harcában évszázadokon át nem is gondolhatott tengerre, hajózásra, az országgyűlések csupán a tengermellék közjogi rendezésére tettek lépéseket. Amikor a karlócai békében- (1699) magyar uralom alá került ismét a Zengtől délre, a Ccrlopagon túl terjedő tenger, part, Tüzes Gábor két emlékiratban sűrítette I. Lipótot, hogy az adriai kereskedelmet ne engedje át teljesen Velencének, biztosítson néhány kikötőt q magyar király részére , az Adrián a szabad hajózás jogával együtt. Az első uralkodó azonban nem Lipót, hanem III. Károly volt, akinek figyelme a tenger felé fordult. Triesz. tét és Fiúmét vámmentes, szabad kikötővé nyilvánította, s hogy a magyar áru könnyebben jusson a tengerpartra, utat építtetett Károlyvárostól Fiúmé.- ig. Mária Terézia pedig elhatározta, hogy Magyarország árukivitelének biztosítására az országnak külön kikötővárost hoz létre, mint amilyen Ausztriának Trieszt. Ezért Fiúmét 1776-ban a Trieszttel egyenlő kiváltságokkal ruházta fel. Fiume lett a három járásból álló magyar tengermeflék (littoral e hungaricum) kormányzóságának székhelye. Megindulhatott a magyar gabona, só, hús, bor és dohány kiáramlása többek között Anglia, Spanyol, ország, sőt az Egyesült Államok piacaira. Ahhoz azonban, hogy a magyar termények magyar hajókon jussanak vásárlóikhoz, már gróf Almássy Pál, Fiume második kormányzója szerint is magyar hajós iskolára van szükség, mert anélkül nem lesz magyar kereskedelmi tengerészet. A napóleoni háborúk azonban több évtizedre visszavetették Fiume fejlődését, bár éppen a franciák fejezték be azt a második utat (a Lujza- utat), amelyet magyar mágnások kezdtek építeni 1803-ban Károlyvárostól Fiúméig, mert a régi .(Via Carolina) már nem tudta lebonyolítani a megnőtt forgalmat. A tengerészeket képező iskola végül is 1808-ban nyílt meg Fiúméban: a pesti egyetem fizette a tanárokat és tanszereket, de időközönként — mivel nem volt elegendő jelentkező — szünetelt, akárcsak 1774—1785 között működő elődje, Rendszeresen csak 1825-től folyt benne tengerész, képzés. 1854-től főiskola, 1894. tői akadémia volt. Magyarországnak volt ugyan kikötővárosa, tengerpartja, ten. gerészeket képező főiskolája, de nem volt tengerhajózási vállalata, sem gőzhajókat építő gyára. Csak vitorlásokat építettek. Egyedül Fiúméban 1850—57 között 276 hajó készült 95 975 tonna tartalommal. A jövő azonban a gőzhajóé volt. Nagyüzemi heringhalászat Európában a heringhalászat sok évszázados múltra tekinthet vissza. A Keleti-tenger a 10. és a 11. században igen gazdag volt heringben. Az egyik legrégibb történelmi feljegyzés a heringhalászatról a 709-es évből maradt ránk. A francia krónikaírók 1030-ban emlékeztek meg első ízben a hering- halászokról. III. Sándor pápa 1160-ban engedélyt adott az észak-német halászoknak, hogy vasár- és ünnepnapokon is ki- méhessenek heringet fogni a tengerre. Hollandiában a he- ringhalászat a 17. században érte el a virágzását. Két nagy csapás érte: az egyik Cromwell hajózási törvénye volt, a másik a franciák agresszivitása, akik például 1703-ban kalózok módjára csaptak ró a békés holland halászhajókra, és számos halászbárkát elsüllyesztettek. Heringfronton azóta sem minden csendes, időnként kitör a vita egyes országok között a felségvízhatárok, a halászmezők miatt. Palcsó Sándor és Udvardy Tibor a Raj kincsében A fehér antilopok A Perzsa-öböl menti Abu csak az Dhabj sejkség sivatagában előfordi a közelmúltban hivatalosan a hazá, összeszámolták a mesébe nas évi illő fehér antilopokat: híva- olajláz talosan már csak 30 ilyen a sejksr állat létezik. . beton-', Ennek a szupergazdag lággá olajországnak és az Egye- sok eze sült. Arab Emírségnek leg- lop élt fontosabb tagjának neve A se szó szerint ezt jelenti: „Az vadászé antilopok atyja” — érte- tették < lemszerüen pedig ennek a legutols A társaság gyülekezik, folyik a kölcsönös bemutatkozás. Hu — Tehát ön a hires Blanck professzor? — kérdezi egy hölgy. — Egy kissé másnak képzeltem el. — Milyennek? Kicsinek, kövérnek, csúnyának? nek azonnal láda tojást, é rendben meg• zik a szállít n küldöm a két." Rövic választávirat zik a köve szöveggel: „I — Éppen ellenkezőleg, karcsúnak, magasnak és szépnek. je azonnal csekket, és rendben meg zik, küldjük jóst." * Duvat úr, a nagykereskedő táviratozik a mezőgazdasági szál- Utónak: ,, Küld je— Hová annyira c nyom? — Sürgőse vost kell hi Nápoly. Fametszet Schedel Világkrónikájából. 1493
