Dunántúli Napló, 1983. július (40. évfolyam, 180-210. szám)

1983-07-02 / 181. szám

Fesztivál után Bach Máté-passinja Eck Imre táncszínpaáán A Máté-passió táncfantázia talán eddigi legnagyobb sza­bású szabadtéri vállalkozása Eck Imrének és a Pécsi Balett­nek. Táncszínházi előzményei részben az oratorikus balettek­ben, részben az utóbbi évek komplex mozgásszínházi törek­véseiben jelentkeztek, ahol a produkciók táncközpontúságá­ban —' a legkülönbözőbb kí­sérleti formában — már fel­hangzottak a szöveg, a szín­padi beszéd elemei is. A Bach- mű zenei anyagára építkező táncfantázia tehát egyfajta szintézis Eck Imre alkotóművé­szetében. Ez a Máté-passió több ré­tegű alkotás. Nem várható tő­le a Hevesi Sándor-féle Ma­gyar-passió rendezés igénye, ahol a szegedi Dóm téren (1931.) minden pontosan ugyanazt, önmagát jelentette; sem a monumentális Bach-mű oratorikus színpadi adaptáció­ja, mert nem az. A Bach-zene hatására Eck Imrének gondo­latai támadnak; ezeket fogja össze, foglalja színházi rend­szerbe a modern balett nyel­vén. Cselekménye Máté evan­géliumának — Krisztus kereszt- haláláról szóló — története, ambivalens gondolatok rend­szerében; a táncszínház kere­teiben, formanyelvén és komp­lex művészi eszközeivel. Vagy­is anélkül, hogy sértené bárki vallásos érzéseit, emlékképeket idézhet, társadalmi-történeti asszociatívákat kelthet azok­ban, akik erre fogékonyak, vagy engedik magukat azzá válni. A produkció fő értékét ebben a gondolatiságában, s ennek művészi hatású képei­ben, táncképeiben érzem, ha utóbbiak hagytak is kívánniva­lót. így például a tartalmi és formai arányok nem mindig harmonizálnak. Lehet, a kore­ográfust köti a partitúra-részek időtartama. A tömeg táncje­lenetei azonban helyenként kissé, a befejező képben erő­sebben bőbeszédűek, terjen­gősek. A „Consumatum est!" (Beteljesedett!) - egyébként nagyon szépen, artisztikusan megoldott — drámai képét nem lehet „überolni"; a levétel és a tanítványok szétszéledése a mű végének, lezártságának érzését kelti a beiktatott tánc­kép nélkül is. Máté alakja (Ba- gossy László) megoldatlan. Szerepként, s felfogásként is. Több idősíkú a feladata: je­lenléte is van, meg ő az ese­mények (későbbi) krónikása is. A lírai elemek tolmácsolása szép, helyénvaló. Az idézete­Jelenet az előadásból ké, dialógusoké annál kevés­bé. Ez Máté indulatait, felhá­borodását beleszövi a citátu­mokba akkor is, ha épp a go­nosz Kajafás főpapot, s akkor is, ha az eseményeket előre lá­tó szelíd és szomorú Megvál­tót idézi. Eck Imre színpadtere zseniá­lis ötleten alapszik. Hármas tagolása két, görgőkön moz­gatható hatalmas dobozszerű baldachin segítségével jön lét­re. A cselekmény bizonyos ki­emelt részletei ezek tetején, mások benne; a tömegjelene­tek, illetve szólók és kettősök a játékszín előterében játszód­nak. A baldachinok alakválto­zásai, mozgatásai kitűnő lehe­tőséget nyújtva szögezik fi­gyelmünket egy-egy koncent­ráltan fontos szituációra, jele­netre. * A zeneirodalom legszebb si­ratózenéje a Máté-passió. Má­té evangélista epikus leírásá­hoz Bach mély tartalmú, ben­sőséges zenéje társul, amely a tragédiában szereplők és a szemlélők érzelmeit fejezi ki. E két szerző egységes hangvéte­lű alkotása inspirálta a kore­ográfus-rendező Eck Imrét a tragédia színpadraállítására. Ezáltal egy harmadik művésze­ti ág, a tánc lett volna hivat­va arra, hogy a szöveget és a zenét láttassa, így a három művészeti egység egy új mű­vészi teljességet, táncdrámát hozzon létre, kiszélesítve ezzel az alapmű katartikus hatását. A tánc mozdulatrendszere a főszereplők karakterének meg­felelően különböző. Jézus, Má­ria Magdolna és Péter — Lo­vas Pál — tánca egyes klasz- szikus elemeket is felhasználva épül föl, a velük szem­benálló Pilátus — Eck Imre — és Kajafás — Tóth Sándor — tánca a pantomim jelleget képviselte. Nem volt felfedez­hető ez a különbözőség a ta­nítványok és a nép tánca kö-- zött; egyedül a zsidó főpapok tánca volt karakterisztikus, je­lezve a bennük uralkodó gyű­löletet, erőszakosságot. A bemutatott balett műfaji meghatározása: balettfantázia. Ez a műfaj kétségtelenül sok szabadságot és kötetlenséget engedélyez. De ennek figye­lembevételével sem érthető meg részemről Júdás — Uhrik Dóra — nembeli szerepcseréje. Noha a júdási szellem nem férfi vagy női tulajdonság, eb­ben a szigorúan kötött, már- már kétezer éves, történelmileg is hiteles drámában szereplő valós személy, aki Jézust el­árulta, Júdás — férfi volt. Uh­rik Dóra kosztümje, de főleg mozdulatai, tánca — amit nagyszerűen oldott meg — oly­annyira nőt ábrázoltak, hogy a műben szereplő Szajha — Lőrinc Katalin - táncától csak terjedelmében tért el, karakte­risztikus igényében, nőiességé­ben nem. Ugyanilyen, a bibli­ai szövegektől eltérő jelenség volt az is, hogy a tanítványok fele női táncos. Jézus követői között voltak nők, de a tanít­ványok, az apostolok ugyan­úgy férfiak voltak, mint Jézus. Jellemábrázolási többletet Pi­látus fürdőszobai jelenetétől sem kaptunk. Amennyiben a változtatások, a bővítések mű­vészileg többet adnak, mé­lyebb értelmezést biztosítanak — elfogadhatók. De ebben a feldolgozásban, ebben a törté­nelmi szituációban a Passió méltóságteljessége, komolysá­ga, drámai hitele volt a vesz­tes. Hangulatkizökkentő volt a zenét ritmizáló, földverés által elért, a zenét elfedő különböző tapsolások, csöngettyűzés, vagy éppen az úttörő sípszó a meg­jósolt háromszori kakaskukoré­kolás helyett. A Pécsi Filharmonikus Zene­kart Nagy Ferenc vezényelte. A zenekar tagjaival és a KISZ Központi Művészegyüttes ve­gyeskarával közreműködve na­gyon szép Bach-koncertet ad­tak. Nem voltak „kíséret", ha­nem a nagy mű igazi megszó- laltatói, akik méltó társai le­hettek volna egy új színpadi drámának. Ehhez a szinthez zárkóztak fel a szólisták is: Misura Zsuzsa, Takács Tamara, Fülöp Attila és Marczis Deme­ter. » Wallinger Endre— Fónay Zsuzsa JJretus Mária és Paronai Magdolna Szépen magyarul — szépen emberül Pont, pont, vesszőcske... Az ismert gyermekmondóka során egy ember kerekedik a papírra. Bizony, az egyszerű írásjelek az írásban is meg­mutatják az embert; kikereke­dik belőlük használójuk jelle­me. Mostanában a központo­zásban sok lazaság, nemtörő­dömség tapasztalható, s nem mentes ettől a nyomtatott szö­veg sem. Pedig helyesírási sza­bályzatunk talán legegyértel­műbben, legszabatosabban az Írásjelek használatát írja elő. A nyomtatott sajtóban mégis bizonytalansággal találkozhat napról napra az olvasó. Szőr- szálhasogatásnak tűnik erről külön szólni? Korántsem. A „je­lentéktelen" írásielek szava­tolják az írott szó pontosságát, egyértelműségét. Nagyvonalú használatuk esetleg cíak nem­törődömségre, a szabályok nemismeretére vall, ám nem­egyszer félrevezető szándékról, vagy akár jellemhibáról is árul­kodhat. Meglehetősen elterjedt nyel­8. HÉTVÉGE vi babona, hogy az és, s, vagy, meg kötőszó elé akkor sem kell vesszőt tenni, ha mellé­rendelő összetett mondatok tagmondatait kapcsolja össze. Ezzel szemben még akkor is vesszőt kell tennünk, ha egyik (vagy több’) tagmondat hi­ányos, vagy ha azonos mon­datrészeket kapcsol ugyan ösz- sze, de az egyikhez alárendelő mellékmondat kapcsolódik. Bizonytalanság tapasztalha­tó a kédőjel használatában is. Sok a kérdőjel manapság, az­az sokan függő kérdés után is kiteszik, pedig ez esetben olyan írásjel dukál, amilyet a főmondat kíván. Például: „Lás­suk, Uramisten, mire megyünk ketten!" „Azt se tudja, merre felé járjon." (Arany János). Egyesek nyakra-főre használ­ják együtt a kérdőjelet és a felkiáltójelet (?!). Az a gya­núm, nem veszik a fáradságot, hogy a gondolatok pontos megfogalmazásával adjanak hangsúlyt a szavaiknak, hanem éppen ellenkezőleg: az into­nációval a mondanivaló köny- nyűségét akarják rejtegetni. A rossz példák helyett a helyes használatra idézünk, szintén Arany Jánostól: „Víjunk ket­ten; hadd lám: te vagy az a híres?!” Leginkább az idézőjel indo­kolatlan használatakor lóg ki a lóláb; használója lusta meg­keresni a pontos, szabatos ki­fejezést, leírja, ami először eszébe jut, s érezvén a pontat­lanságot, egyszerűen idézőjel­be teszi. Példát erre nem is kell hozni, mindenki találhat naponta — sajnos - a sajtóter­mékekben. Túlzott aggályos­kodással is találkozhatunk, például, amikor nemcsak az idézeteket, hanem a legelter­jedtebb szólásmondásainkat is idézőjellel írják. (Elrettentő példaként leírom, még ilyen fomában is olvastam egy cikk­ben: Kéj „legyet" ütött egy csapásra.) Ismeretterjesztő szö­vegekben gyakran előfordul, hogy a szakszavakat feleslege­sen idézőjelbe teszik (például: „pangó víz”), pedig ez csak akkor indokolt, ha a szó a szakterminológiában egészen mást jelent, mint a köznyelv­ben. Elharapódzott újabban a há­rom pont használata. Indokolt lehet persze, különösen az iro­dalmi alkotásokban, amikor elhallgatást sugall, az író. az olvasóra bízza a gondolatsor folytatását. Hivalkodásnak tű­nik viszont sokszor, különösen mindennapi témáról szólva, mintha a szerző olyan sokat tudna mondani még. Pedig . . . Az előző divatokkal szemben mostoha sorsra jutott a gondo­latjel és a pontosvessző, pedig használatuk elősegíti a mon­dat pontos tagolását, a gon­dolati egységek elkülönítését, tehát a mondandó világos, egyértelmű közlését. Persze, csak ha a közlőnek valóban van közölnivalója. A. J. Színjátszás az iskolában ♦ Remények és aggodalmak Szervezett továbbképzésre van szükség Négy napig tartott Pécsett a gyermekszínjátszók Vili. országos fesztiválja: huszon­egy csoportban hatszáz fiú és lány mutatta be tudását. A szakmai bemutatókat es­ténként vita követte, mégpe­I dig igen szenvedélyes, szó­kimondó, olykor nyers, de mindenkor őszinte hangula­tú vita, amely a nehézségek föltárásával a gyermekszín­játszó mozgalom színvonalá­nak emelését kívánta szol­gálni. Debreczeni Tibort, a Népművelési Intézet drámai osztályának vezetőjét arra kértem, értékelje a fesztivált, de főként a mozgalom hely­zetét — mégpedig hasonló­an vitatkozó kollégáihoz: őszintén és kendőzetlenül. — Szeretném emlékeztetni arra, hogy hat évvel ez­előtt egy másik fesztiválon is interjúra kértem. Akkor a gyermekszínjátszó mozgalom nagy számbeli gyarapodásá­nak tanúi voltunk: ünnepi hangulatban néztük végig a megújulás jeleit mutató pro­dukciókat. Telve voltunk vá­rakozással: a gyermekszín­játszás minőségi javulását vártuk, s azt, hogy idővel beérik a felnőttek mozgal­mának utánpótlása is. Való­I ra váltak ezek a remények? — Nem. Nem váltak való­ra teljesen. Most a pontos analízis ideje következik. Nem hittünk a feltétel nélkü­li csodában. Már akkor megfogalmaztuk; a gyer­mekszínjátszó mozgalom fej­lődésének az a legfonto­sabb feltétele, hogy a szín­játszás mélyebben behatol­jon az iskola munkájába. Ez nem történt meg olyan mér­tékben, mint ahogyan kel­lett volna. A csoportok zöme iskolában működik, a Nép: Művelési Intézet hatóköre a művelődési házakra korláto­zódik, ségítő szándékunk sokszor megakadt az iskola falainál. — Az iskolának az elmúlt években más, fontosabb gondjai is voltak . .. — Ez igaz. Ha a színját­szásra, mint hobbira gondo­lunk. De az iskolának mos­tanában sokkal inkább, mint azelőtt feladata az önisme­retre, a valóságismeretre nevelés, a metakommuniká­ciós és az improvizációs készség fejlesztése, a világ érzékelésére való tanítás, a demokratikus magatartásra való nevelés. Vagyis a sze­mélyiség sokoldalú fejlesz­I tése. Ebben segít mint mód­szer a színjátszás, mert jó színjátékot csak ezekkel a tulajdonságokkal lehet lét­rehozni. I — Akkor miért nem segí­tette ezt jobban az oktatási tárca? — Talán nem ismerték fel a fontosságát azok, akiknek kellett volna. Márpedig an­nak az iskolai vezetőnek a számára, aki nem hallja a minisztériumból és a ta­nácstól elég gyakran, hogy ez vagy az a művészeti ág tantárgy stb. milyen fontos — kivéve ha, személyesen érdekli - nem támogatja. Márpedig addig, mig a szín­játszó csoportok szervezése, vezetése megmarad egy-egy tanár hobbijának, nem ér­hetünk el maradandó si­kert. — A csoportvezetők képzé­sén, továbbképzésén nem múlt a siker? — De igen. Már hat évvel ezelőtt is mondtuk: ez mes­terség, amit meg kell és meg lehet tanulni. A hagyo­mányos mesejátékok drama­turgiai fogásait éppen úgy, mint az improvizatív-kreatív módszereket. Ilyen tanfolya­mokat csak az egyes me­gyei módszertani központok, pedagógiai továbbképző in­tézetek tudnak szervezni — ha akarnak. Nem minden megyében akarnak. A hetve­nes években feltűnt korosz­tálynak az a része, amelyik nem képezte magát — bár­mily jó dolgokat 's produ­kált akkor, rossz irányba fejlődött. Mások belefárad­tak, el sem jöttek a fesztivál­ra, vagy csak megfigyelőként. Most megint vannak fiatalok, akik amolyan hályogkovács módjára, ösztönösen jól csi­náltak egy-két műsort. De ha nem tanulnak, — elvesz­nek. Hiányzik a képzés folya­matossága. Most majdhogy­nem elölről kellene kezdeni mindent. De ebben a Műve­lődési Minisztérium dönt — mi csak segíthetünk. A szín­játszást felhasználó peda­gógusok egész seregére len­ne szükség.- Milyennek látja a pé­csi fesztivált? Akik itt voltak, milyen válogatás alapján ke­rültek ide?- Nem az ország legjobb csoportjai voltak itt, hanem minden megyéből a legjobb, ami azt is jelenti, hogy emitt jobb a negyedik, mint amott az első. Ezért ez nem a legjobbak szemléje, ha­nem egy átlagos kép a ma­gyarországi gyermekszínját­szásról. így is örülhettünk sok jó produkciónak: a bé­késcsabaiak szociodrámájá- nak, a bogiak improvizációs játékának, a budapesti pan­tomim-csoportnak.- Feltűnően sok a beszéd­hibás gyerek a színpadon.- Igen. Sajnos. De a dol­gokat összefüggésükben néz­zük, s ne. a színjátszó moz­galom hibájának tartsunk egy alapvetően iskolai, sőt társadalmi jelenséget. Hol tanulja meg a gyerek a szép beszédet, amikor a te­levízióban és otthon, á csa­ládban is akad selypegő elég? Természetesen az is­kolában tanulja meg. Csak­hogy a tanárképzők és taní­tóképzők felveszik a beszéd­hibás fiatalokat pedagógus­nak, kötelező beszédjavítás nincs, csak itt-ott fakultatív alapon lehet tanulnia a hall­gatónak. Hol foglalkozzon a pösze tanulóval? A tanítási órán, 30—40 gyerekkel? Vagy a szakkörben az önként je­lentkezőkkel? Apropó: szak­kör. Ha egy pedagógus az jskolában vezet színjátszó kört, 30—40 Ft -os óradíjat kaphat. Ha ugyanezt a mun­kát művelődési házban vég­zi, 2000 Ft is lehet havonta a honorárium. Ez teljesen in­dokolatlan 'különbségtevés, de nem sikerült elérnünk a ren­delet megváltoztatását.- A kép elég sötétnek tet­szik, bár tudjuk, a mozgalom jövőjéért érzett aggodalom szülte. Miben bizhatunk?- Abban, hogy társadal­mi igény munkál a gyermek­színjátszás létezésében. A gyerekek szeretnek játszani, és mindig akad pedagógus, aki szeret játszani a gyere­kekkel. Attól tehát nem kell félnünk, hogy nem lesz gyer­mekszínjátszás. De, hogy milyen lesz, az az elmondot­taktól függ.- Hogy érezte magát a fesztivál Pécsett?- Jól. Mintaszerűen rendezett esemény volt. Pécs­nek, Baranyának nagy érde­mei vannak a mozgalom támogatásában, hiszen nincs más fóruma az országos megmérettetésnek. És remé­lem, hogy a továbbképzés megszervezésében is az út­törők között lesz Baranya megye. Gárdonyi Tamás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom