Dunántúli Napló, 1983. július (40. évfolyam, 180-210. szám)
1983-07-02 / 181. szám
Kolbe Mihály rajza TANDORI DEZSŐ Mint a nyár a madárnak Mint a nyár a madárnak, ablakunk, mind a három, végiében tárva-nyitva. Bent is levegőszagúak vagyunk, fa párkányra kerül egy-egy kalitka, és lakója ismét kinézeget, a tavaly-tűnt térbe visszakerül, érez ... nem tudjuk, mit érez, remeg a forró június körös-körül; elszállongtak a gesztenyevirágok, frissen lerakott sínek nyikorognak, egy-egy fióka-szárnyas idetátog, reggel fém-kalapács-hangok kopognak, a lombból láthatatlan zenekar, a Kinti Hadnép zeng, mint nyárilakból, holott nincs semmi, amit ki akar hozni a világ e zenedarabból, csak szól a harsogás, künn s idebenn szól, és vándorútról megtér egy poszáta, átszelt tengerégre, ha visszagondol halványzöld-fényjelzős előszobánkra ? Légcserék, születések ideje! sodorj bár fényben, sötétben: marassz itt, rám ne unj, helyben járass bár: gyere! kiegyeznék veled örökre, meghidd, nem vágynék benned egyéb változásra, csak amennyit egy madárszárny lebegtet, ahogy hajnal-ablak tárul a nyárra, s a napok késlekedve estelednek. Vathy Zsuzsa Lelőttek egy kutyát / A tér, ahol állunk, se nem kerek, se nem szögletes, egyszerűen tér, utak és emberek találkozási helye. Szépnek se igen mondható, sőt, jobban illik rá, hogy csúnya. Mintha ablakából senfki sem akart volna idelátni, a házak ritkásan, féloldalason épültek. Mégis sok ember megfordul itt, mert a közelben van a posta, a fodrászat, a vasbolt, a kertész és oz új ABC. Itt áll a hirdető- tábla is, ahova a hivatalos tudnivalókat függesztik ki. Most például fehér kartonon piros betűkkel ezt lehet olvasni. „Figyelem! Ebzárlat. Minden kóbor kutyát kilövünk. Ä Községi Tanács.” Lajos, a nyugdíjas vasutas, és Kakas Péter, az Állami Biztosító meabízottja az ABC bejárata előtt találkoznak. Megérdeklődik egymástól, mit vásároltak. — Egri bikavér hány van benne? — mutat a megbízott a vasutas táskájára. — Egy se... Meqinnám, de egyedül . ..? A röviditalt meg — mondia Lajos, és a kocsma felé sandít —, a töményét meg nem szeretem. Még a szagát sem. \ — Az méreg — mondja a menbízott, és ő is a kocsma felé néz. — Patkánvméreg. Lajos leveszi biciklijéről o lakatot. kitolja az út közepére, vár, hogv az autóktól elindulhasson. A teherautók itt vadul, qorombán száguldoznak, mintha hivalkodni akarnának vele, hoav semmibe veszik a falut. Kicsit följebb, a kertésztől két asszony lép ki. Az első csizmás, rövidkabátos. Kinyitja a járda mellett álló fehér Wartburgé* — a kocsi tetején három hatalmas koszorú —. elhelyezkedik benne, és puffogva elrobog. A másik asszony zöld kalapban, csokrát maqához szorítva álldogál. A teret fürkészi. Szeretné elmondani valakinek, hogy ötvenéves érettségi találkozója lesz. „ötven év!” Fölnéz az énre, összeszorítja torkát az öröm. A szemközti zsákutcából egyenest, mintha a postáról érkezne, egy kutya ballag elő. Vörös-fehér szőrű, hosszú fejű állat, talán a skót juhászok rokona. Úgy viselkedik, akár egy idegen, tartózkodva figyel, ké- pyeskedve szimatol. A zöldkaloDos asszony nézi a napsütéstől szikrázó teret, nézi a méltósáateljesen lépkedő kutyát — Red nevű, háborúban elpusztult házőrzőjükre emlékezteti —, és hirtelen nyomást érez a szíve táján. „Istenem! ötven év!" — gondolja, és torkát összeszorítja a szomorúság. A kanyarban ekkor fölharsan az autóbusz. Az asszony gyors léptekkel a megállóhoz siet. Tudja, hogy a vezetők jóindulatú emberek, és megvárják, aki késik, de ha nincs szükség rá, miért tartóztassa föl őket? Egy pillanattal később, amikor a busz elzúgott, a térep lövést hallani. A lövésre a fodrászüzletben a nők, mintha álmukból ébrednének. Már hallottak ilyen dörrenést, de mikor is? A szép, fiatal doktornő megáll mondat közben, és az ajtó felé néz. A többiek is, mintegy félálomban, az ajtó felé fordulnak. — Lelőtte? — Le. — Hol? •*— Ott fönn. — Otthaaviák? — Nem. El kell vinniük. — De nem vitték el. Egy fölcsavart hajú nő sírásán kérdezi. — Tudom, hogy igazuk van, mégis, hogy tudják megtenni? — Milyen szép állat volt! — mondja Aranka, a fodrász. — Kié lehetett? — ezt a kozmetikából kérdezi valaki. Fehér álarca van, magnézium- porból. A kozmetikus vizes vottával lemossa az álarc balfelét, cigarettával a szájában mondja. — Azt hallottam, a falu szélén falkában járnak a kóbor kutyák. — Kiveszi a szájából a cigarettát, lemossa a maszk másik felét is. — Ezt mégsem lehet eltűrni. Egyik búra alól vékony, fiatal nő száll ki. Bőre fehér, haja vörös, erősen ki van festve. Ö nem hallotta a dörrenést, csak a riadt arcokat látja. — Mi történt? — Lelőttek egy kutyát. A nő tágranyitja szemét. — Lelőttek? Hol? — Ott. A téren. — Ebzárlat von — mondja a doktornő. — Milyen volt? — kérdezi az idegen. — Farkas. Ezt a takarítónő mondja. Feketére festeti a haját, bár eredeti színe is fekete. Ö hordja be kannákban a szenet, reggel ő nyit, este ő zár. Az idegen egyre»,izgatottabb. — Ki lőtte le? Megint a takarítónő válaszol. — Egy vadász. — Parancsuk van rá — szól közbe a felcsavárt hajú. — Nem jókedvükből lövöldöznek. Az idegen nő az ajtóhoz megy, arcát az üveghez nyomja. — Ki látta? — kérdezi éles, zaklatott hangon. — Ki látta, amikor lelőtték? Az asszonyok hallgatnak, szeretnék már elfelejteni az egész kutyaügyet. Szeretnének másról beszélni, ez a villogó szemű nő meg csak hogy „ki látta? ki látta?". — Én nem — mondja valaki. — Én se ... — Én se ... — Csak a dörrenést hallottam. Az utcáról idősebb nő lép be. Régimódi panofixbundát, félretiport sarkú cipőt visel, zsíros, ősz haja szétterül a vállán. — Látta, amikor lelőtték a kutyát? — csap le rá a vöröshajú. — Milyen kutyát? — Az öregasszony mintha mondat közben is nyálát nyelné, úgy beszél. — Az építkezésen. Kóbor kutya volt. Most lőtte le egy vadász. Az asszony hail Igát. Zihálva lélegzik, kitágult orrcimpával mélyet szippant a focfrászüzlet sampon-, balzsamszagú levegőjéből. Tekintete a fodrásznőt keresi. Ott van, a mosdóban. Elégedetten gondol rá, hogy ez a nő nemsokára az ő fejét fogja megmosni. Mosás után leöblíti, és erős ujjaival masszíroz a bőrébe. Ö ilyenkor behunyja a szemét, mert ezt az érzést mindennél jobban szereti. Már a fejmosás elején kezd kimenni belőle az otthon szaga, az egérszag, dohszag, pálinka- szag, a beteg férfi bőrének szaga, a lefolyók csatornoszaga, és helyette lassan, apránként megtelik ennek a másik világnak az illatával. Mikor már a balzsam is a fején van, más embernek érzi magát. Csak mikor mindezt végiggondolja, Okkor néz rá az előtte állá, vékony - nőre. Apróra végigvizslatja, feje búbjától cipője sarkáig, és mintha a szavakat is utálná, nemcsak az asszonyt, száját alig mozgatva mondja. — Semmiféle kutyát nem láttam. Semmiféle lövést nem hallottam. A vöröshajú dermedten áll, amíg a bundás nő szeme végigtapogatja. Mikor az öregasszony tekintete belemélyed az övébe, mintha piszkos vizű, mély tó nyílna meg előtte. Olyan tó, ami nem döglött kutyát, de embereket is elnyelne. Megborzong, szeretne elszaladni, akár így, csavarokkal a hajában. Mikor az öregasszony azt monJja, hogy nem hallott lövést, a nők az üzletben föllélegeznek. Hát le se lőtték? Akkor minden rendben. A doktornő végigsimít rövid rókabundáján, odamegy a kozmetikushoz, és gyerekeket, felnőtteket elragadó mosolyával kérdezi. — Ugye elvállal még? És mikor a kozmetikus az óráját nézi, behízelgő hangon kérleli., — A masszázs elmaradhat, nem bánom. De a pillám ugye megcsinálja? HÉTVÉGE 9. ■■■■■■■■■■EBI Egyik reggel városunkat te- ieragasztották plakátokkal, amelyek arra hívták fel a figyelmet, hogy a férfiak számára haj-, szakáll- és bajuszversenyt hirdetnek. Ez utóbbi engem különösen lázba hozott. Az a helyzet ugyanis, hogy évek hosszú során az orrom alatt pompás, szemet gyönyörködte, tő bajusz nőtt, amely az ifjú hölgyek között elragadtatást, férfitársaim kc-rében pedig irigységet váltott ki. Benyújtottam hát a jelentkezésemet a versenybizottságnak. A titkár elolvasta, és azt kérdezte: — Van igazolása? — Milyen igazolásom? — nem értettem a kérdést. — Hogy a bajusza igazi. — Ilyesmiben kételkedni! — sértődtem meg. — Húzza meg erősen a bajuszomat, és mindjárt meggyőződhet róla. — Nem az én kötelességem, hogy a pályázók bajuszát huzigáljam — lobbant haragra a titkár. — Ezen kívül, manapság már különböző szintetikus ragasztók léteznek. Azzal semmit sem bizonyítok, ha meghúzom a bajuszát. Nem, nem, uram, nekünk meggyőző bizonyítékokra van szükségünk. Hozzon igazolást a munkahelyéről. Ott önt jól ismerik, s kezeskednek érte, hogy a bajusza nem hamis. , Bementem az igazgatóhoz. Elmondtam, miről van szó, s kértem, adjon egy igazolást arról, hogy a bajuszom valódi. Kutató szemekkel nézett. — Mi van magával? Egész éjjel ivott, vagy nincs más dolga, mint ilyen hülyeségekkel zavarni? Elmagyaráztam neki, mi a dolog lényege, hangsúlyoztam, hogy ha első díjat kapok a bajuszomra, ez az egész kollektíva sikere lesz, különösképpen a vezetőségé, mely oly nagy gondot fordít a beosztottak külsejére. Az igazgató megpuhult, de ahogy belepillantott az egyik dokumentupnba. csak a vállát rángatta. — Hát nem tudom ... Itt D. VLAGYIMIRON/ A bajuszversen/ van előttem a hivatali házirend. Ebben egy szó sem esik a bajuszról. Azt javaslom, forduljon inkább a háíkezelőséghez. A házgondnak is elutasított. — Micsoda kérés! — mondta. — Én kiadom önnek ezt az igazolást, de ehhez jogalap kell. A házból legalább három lakó bizonyítsa írásban, hogy ismeri az ön bajuszát és kezeskedik a valódiságáért. Bekopogtam az egyik szomszédomhoz. Elmondtam, hogy s mint áll a helyzet. A szomszéd tiszta papírt és golyóstollat tett maga elé. Ekkor azonban megnyúlt az arca. — Képzeld magad az én helyzetembe — mondta. — No, persze, nem első éve ismerjük egymást. Együtt járunk futballmeccsekre, együtt horgászunk, de ami a bajuszodat illeti ... Ne haragudj, öregem, nem írhatok alá egy ilyen igazolást. Ugye, megérted? Lehet, hogy igazi a bajuszod ... de ha mégjs kiderül valami turpisság? Hamis tanúzásért engem büntetnek meg. Három gyermekem van ... A másik szomszéd engedékenyebbnek látszott. — Hát ha csak erről van szó! —: mondta. — Fogalmazza meg, s én aláírom. De . . . ugye ... jótett helyébe ... ön is ad nekem egy igazolást, hogy állandó vásárlója annak az üzletnek, melyet én vezetek, s hogy ott az utóbbi években egyszer sem sértették meg, nem csapták be, nem kapott selejtes árut. ön tekintélyes ember, s egy ilyen írás nekem nagyon jól jön revízió esetén. Nos, megegyeztünk? . . . — Nem, nem, nem tehetem v —- mondtam, s innen is üres kézzel távoztam. Egyik ismerősöm, aki felettébb járatos az élet különböző kérdéseiben, azt tanácsolta, forduljak ahhoz a kórházhoz, melyben világra jöttem. — Ott mindenkinél korábbról ismernek. Miből áll nekik adni egy ilyen igazolást? Egy madársovány nővérke bevezetett a főorvoshoz. — Ez az úr — mondta — igazolást szeretne kapni arról, hogy a bajusza nem hamis. — Milyen alapon? — Azon az alapon, hogy itt született. — Hm ... — a főorvos gondolkodóba esett. — Tudja, fiatalember, a mi gyakorlatunkban sok minden előfordult már: születtek itt gyerekek hat ujjal, kajlafüllel, ferde szájjal .. . de bajusszal! Nem, nem adok önnek igazolást, egyszerűen emberszeretetbő! nem. Azzal csak a tudományos kutatóintézetbe cipelnék, ahol mindenféle specialisták vennék gondjaikba, s nem lehet előre látni, mivel végződne ez az ön számára ... Az ember nincs vasból . . . Maga még olyan fiatal . .. Végső kétségbeesésemben a szépségszalonhoz fordultam. Elvégre a bajusz az ő profiljukba tartozik. — Igen, ez a mi profilunk — mondták ott. — Ha beleegyezik, mi elvégezzük az ön bajuszának vizsgálatát, üljön ide és ne mozogjon. Egy speciális székbe ültettek, s a karfájához kötöztek jó erősen. Aztán megmosták a bajuszomat, és két nyisszantással levágták. —i Vigyék át a laboratóriumba — hallottam, mintegy álomban. — Nem fontos — szóltam — mert amíg újra kinő, és olyan szép lesz, mint er a mostani volt, már régen megfeledkezik mindenki a bajuszversenyről . . . Kovács Sándor fordítása
