Dunántúli Napló, 1983. május (40. évfolyam, 119-149. szám)
1983-05-28 / 146. szám
Az esti híradóban egyszerűsítve igyekszik elmagyarázni a kommentátor a több robbanótejes nukleáris töltetű kontinensközi rakéták lényegét. Érthetően, világosan beszél, mégis megfoghatatlanok a technikai részletek, de azt érzékelteti, hogy ezeknek a rakétáknak a bevetése olyan poklot jelentene az emberiségnek, amit elképzelni is lehetetlen. A kommentátor beszél... Kislányom, édesanyja karjaiban fürdőlepedőbe csavarva ekkor érkezik a szobába, s mielőtt a szokásos módon ágyunkra zuhanna, megkérdi. — Apu, mi az a fejes rukráris rakéta? Mielőtt válaszolnék, kijavítom, közben gondolkodom, hogy mit is mondhatnék egy hétéves gyereknek. Tudom, nem sok időm van, hisz türelmetlensége azonnali választ vár, rózsabimbó száján már formálódik az m betű, de mielőtt újból kérdezne, róvágom. — A halál! Ahogy kimondtam ezt a rettenetes szót, akkor döbbentem rá, hogy ez neki ugyanolyan érthetetlen, mint nekem a relativitás elmélet. Nyiladozó értelmébe még nem szivároghatott be, hogy mi az a halál, temetésen még nem volt, temetőben is csak néhányszor, amikor dédnagymamája sírjára vittünk virágot, s akkor is azt kérdezte. „Nem fáj a dédinek, hogy ez a sok föld rajta van?" De hát miért is kéne tudnia, hogy születésünktől kérlelhetetlen társunk az elmúlás, miért kéne tudnia, hogy bolygónkon olyan pusztítóerőt halmoztak fel az államok, meliy- lyel minden megsemmisülhet, egyáltalán miért kérdez ez a gyerek ilyet, hogy mi az a nukleáris rakéta? Neki, nekik nem lenne szabad tudniok bombázásokról, emberrablásokról, váltságdíjakról, repülőgép-eltéritésekről, aljas merényletekről, hadászati erőegyensúlyról, rakétákról. De vajon elzárhatjuk e gyermekeinket az ilyen hirek elől? S vajon nem mi, felnőttek tesszük ilyenné világunkat? Kislányom, kimászik a fürdőlepedőből, a képernyő felé fordul, ahol tüntetést szétverő rohamrendőröket mutatnak. Talán várja a magyarázó választ, talán nem, most mindenesetre leköti figyelmét, hogy egy vérző fiatalembert tuszkolnak teherautóra. Mit mondhatnék? Hogy az erőszak végállomása a halál, vagy, hogy minden élet vége? Talán azt, hogy, ha majd nagy leszel^ elmagyarázom, mert most még úgy sem értenéd meg? Az Élet számára, számukra még a betűrajzolás kínkeserves perceit, a számok birodalmában való bolyongást, a könyörtelenül beosztott órákat, a kisdobos- és úttörőavatásra várakozás lázát, az önfeledt ugrálógumizást, görkorcsolyázást, a kedves babázást, az estbe nyúló legózást, az apró pörlekedéseket jelenti. S ez így természetes. Tanulnak élni, s az évek haladtával csodálkozva veszik észre, hogy a felnőttek világa nem olyan gyönyörűséges, mint a jó meséskönyvek színes lapjai... — Tudod, — kezdek a magyarázatba, — ha ilyen rakétákkal háborúznának, akkor nem lennének többé, hinták, iskolapadok, könyvek, virágos parkok, csipkés bugyik, gyümölcsök. állatok, s nem lennének nagyapák, anyukák, kisgyerekek. Milliók azért tüntetnek nap mint nap, sokan azért tárgyalnak szinte állandóan, hogy ez ne következzen be. Mert, hogy élhessünk, hogy te is anyuka lehessél, — békére van szükségünk. Roszprim Nándor Szokolai István felvételei * A kislány és a rakéta
