Dunántúli Napló, 1983. április (40. évfolyam, 90-118. szám)
1983-04-03 / 92. szám
1983. április 3., vasárnap Dunántúlt napló Csorba Győző Ez a hónap • Ez a hónap ez már több ez márciusnál: nemcsak rügyfakasztó nemcsak földlyukasztó nemcsak kelesztő ez már ugyan növesztő Tőr-szelekből szellők torsból szép füvellők kóc-foltokból árnyak lettek nőttek állnak: alig fölébredt nyújtózik lám az élet * Rejtelmek borongnak szorgalmak forognak műhelyek duhognak vigságok suhognak mint a mesében a teremtés hevében Ez a hónap ez már több ez márciusnál: együtt öccse bátyja párja folytatása fa és virágzás együtt nyelv és kiáltás. Berták László Mi a fontosabb? „Én mindig azt testem, amit élek" Egry József Mi a fontosabb? megfelelni valamely képnek, amelyen mintha én volnék, ahogy messzi távolságot belát a szem, s árkon-bokron át oda menni? Mi a fontosabb? kapkolódva tükörnek állni, amikor minden ember önmaga foglya, valamely kép után lohol, s néz, mintha most megfogta volna? Mi a fontosabb? ami éppen átfolyik rajtam, mintha a lét vize folyna a mesében, mintha a mindenség maga. s emlék csak, amikor megérzem? Mi a fontosabb? elsimulni az egészben esélytelen, hogy aki szándékosan hull ki, mindörökké benne legyen, s bentről se tudjon visszabújni? Mi a fontosabb? ami nincsen, és sohasem lesz, de ami ott ficánkol minden kilincsen, míg le nem nyomja valaki, s eltűnődik, hogy mibe higgyen? Mi a fontosabb? élni mélyen egyetlen képet, ami van, mint szent Kristóf a parti fényben, vinni a fiút magasan, s elmerülni, hogy odaérjen? Hja Ehrenburg A kor, amelyben éltünk A kor, amelyben éltünk, harcias volt, Erdőket zúzva a sok ifjú nemzet. Mint dzsungeli elefántcsorda tombolt, Álomba suppant. ha heve kitellett Az az iram, az a mindent.bele, Egy éj alatt leomlottak a mezsgyék, ' Olvadt a pólus, gyermekkorom dere, Megszégyenülten tűntek el a fecskék, A folyó elhagyta régi ágyát, Meghasadtak a hegyláncok parancsra. Északra húztak a búzatáblák. És a homokon kinyílott a rózsa, így lett úrrá a magasrendű szellem Felhő röptén, mászó, kusza gyökéren, S az éj, habár körülmardosta szemmel, Lett még sötétebb, váltig érthetetlen. A versekben szerelmi téma divott, Az újságok tölténytáskába gyűrve, A nő a téli szálláson vajúdott S a tengerész indult a tengerekre. (Csordás Gábor torditása) Hallama Erzsébet BARKA Nézegetem a kinyílott barkát. Halványzöld tőből pelyhes selyemgubó emelkedik ki, csillogó fehér, a tövénél szürkés. A se- lyemgubóból ezüstfehér tűhegyek ágaznak szét, a végükön sárga pontok. Ha hozzáérintem az ujjam, sárga lesz az is. Virágpor. Hány tűből állhat a barka tüskés-puha virága? Számolni kezdem, harmincnál abbahagyom. Talán száz, vagy kétszáz. Kétszáz virágpor-petty. A lexikonok szerint a barka kocsánytalan virágokból áll. Ezek elnyílás után mindenestül lehullanak. Gumóként kétszáz pötty virágpor a földben. Imponáló gazdagság. Imponáló pazarlás. Vagy imponáló biztonság. Persze, méretek kérdése az egész. Egy bogárnak a kétszáz virágpor-pont jelentős mennyiség. Az embernek nem. Ha mondjuk festéket akarna csinálni a sárga virágporból, több tucat fiatal fűzfát kellene letarolnia. Kivonná, festékké koncentrálná a sárga anyagot, s a több tucat fűzfa élete árán megfestene vele egy női sálat. A sálat egy nő a nyakába tenné, egyszer-kétszer-tizszer. Aztán a sárga sál kimenne a divatból és a szemétre kerülne. Mire esetleg visszaalakulna fűzfává, talán több száz év is beletelne. De manapság nincs idő kivárni ilyen lassú folyamatokat. Semmire sincs idő. Az idő is relatívvá vált. Tartalma bizonytalanná. S vele a barkák sorsa is bizonytalanná. * Nézegetem a kinyílott barkát, selymes, fehér színeit, amelyek legalább tízfélék, a sűrű szürkésfehértől a csaknem-el- tűnő ezüstfehérig, azt a kis leheletnyi -zöldet a tövén, s a két szélső kontrasztot: a szár mélybarnáját és a kis tűk végén vakító kénsárgát. Talán ha festő lennék. Talán ha ismerném ezeknek az árnyalatoknak a lelkét. Talán ha úgy élnének bennem, mint muzsikusban a dallamok. Talán ha nem lenne szükség szavakra. Szavakra: nevekre. A névtelen színek mind személyes ismerőseim lennének, nem téveszteném össze őket soha senkivel. Egyéniségük rejtelmeit szavak nélkül megkísérelhetném papírra menteni. Vagy a formákat legalább. A tojásdad tövet, ami ott a végén, ahol a tűk egészen sűrűvé válnak, amorffá halványodik. A vonalkák rendszerét, a párhuzamosok lassú szétválását, azt a legyezőszerű feszülést, ami benne van ebben a mozdulatlanságban. Mozdulatlanság? Ez sem igaz. Holnapra, vagy talán már estére, a barka gumója elszakad az ágtól és leesik. Ha mozdulatlan volna, ez sose következne be. Csak ezt a mozgást látom. Szeretnénk hinni, hogy amit nem látunk, nem létezik? Nem, inkább szeretnénk tudni, mi az, amit nem látunk. Szeretnénk megragadni. De hogyan? A szavak gyengék, kopottak. A barka nem mozdul a vázában, mondom, de tudom, hogy mozog, láthatatlan és rettenetes • erők mozgatják. A barka ugyanis él és ezáltal feltartóztathatatlanul halad a halál felé. Lehet, ha festő volnék, és bár nem igényelném, hogy nevet adjak a színeknek, akkor is tehetetlen lennék. Lehet, talán tudnám, hogy a színek sem állnak meg egyetlen pillanatra sem, sűrűsödnek, sötétülnek, fakulnak, s elég a megörökítésre vágyó szem egyetlen rebbené- se, már nem azonosak önmagukkal. Mi hát akkor ez az ámokfu- tó igyekezet? * Nézegetem a kinyílott barkát, immár mint egy sose látott jelenséget, valami idegent és megfejtendőt. Ami annyit jelent: azonosítandót. Azonosítani kellene önmagával, elhelyezGalambosi László Fölajánlás Kristály-templomjászolóból virágszemű fehér madár fehér zászlót röptét égre, égi bárányt vár a határ. Égi bárány dérbe toppan. Nyírfa-kastély nyírfa-fénye ezüstpikkelyt hint a hajnal csöngettyűző szőnyegére. Nyit a pásztor gyapjas ágat, égi bárányt babusgatja. . Hóroppantó csizmasarkát hold-járáshoz megvasalja. Gyúl a lámpa. Anyám haja csókolt ködmön, betakargat. Szirtre hágó lépteimtől harangokra hull a harmat. Angyal-subás rengetegben nyáj-melegtől hévül a kő. Husángomon márvány-kolomp. Bocskoromból viola nő. ni az ismert jelenségek rendszerében. Virág? A nárciszok, tulipánok, ibolyák között inkább holmi rovarra emlékeztet. De nem rovar. Rusztikus kézimunkák része, műanyag karácsony- fadísz is lehetne. De mégis: inkább valami bizonytalan szerves alakulat, a mohák, pökfész- kek, elszáradt növényi rostok, megpöndörödött levélmaradványok, galacsinok televény-vilá- góból. Az átváltozások, a körforgás félreismerhetetlen jegye süt belőle. A hovatartozása. Aztán hátrább lépek és elé- bem tárul a barka — nem az az egyetlen, nagyító alá vett kis képződmény' hanem az egész ág. Pompázatoson ülnek a sárgásfehér selyemgubók a hosszú ágon, az ág hegye az ég felé tör. Az üvegedényben víz csillog. Az ablakon át látható egy másik faág, azon ugyanez a csillogás, a tavaszi eső lehullni készülő cseppjei. Most, ebben a pillanatban kúszik el a felhő a nap elől, az ég, az ablak, a vizcseppek, minden felfénylik. A kis tüskés gubák mintha kigyulladtak volna, aranysárgán fénylenek. Kimondom a nevét: barka; Napfényben úszó nedves rétek jelennek meg a nyomában, madárcsicsergés, pattanó rügyek, illatok. Szép lányok, gyerekek, kezükben virágzó fűzfaág. nevetés. Húsvéti kalácsban mazsola, festett tojások, locsolko- dó legények viháncolása, szoknyák perdülése, friss víz, hajfonatok, egy kútkerék nyikorgása, hajdani szekerek lassan forgó kereke, rég elporladt ifjak fehér ingeujja, rég elporladt szájak, ahogy kimondták: barka. Ez mind ő, ez a semmi kis növény, ez az emlékezetre nem érdemes esemény egy vázában, ez a miniatűr futó kaland életünk millió futó kalandja közt. Maga a szédítő viszonylagosság. És maga a biztos pont is, az örökkévalóság, a tavasz kiirthatatlan valósága. Juhász Gyula Önarckép, I923 Tavaszon, nyáron, őszön és télén túl, Már mosolyogva nézem az eget, Melyen a régi vészek dühe nem dúl, És ezer fénye hivón integet. Derűs, szelíd és örök magyar ég ez, Nem ér idáig rom és hervadás, Időtlen emlék és jövő remény ez, Fordulj felé csak, csüggedt csillagász! Lenn kavarog még a por és az átok. Véres szüret volt. és a vad vadászok Még mindig egymást lesik, kergetik, Én nézem, hogy az ősi, égi puszták Pásztortüzeiket biztatva gyújtják. És várom, amíg megvirrad megint. Martyn Ferenc rajza
