Dunántúli Napló, 1983. március (40. évfolyam, 59-89. szám)
1983-03-19 / 77. szám
A kémesi főutca A világ vége? Kémes és társközségei Egy ember, aki beszélni tud a gépekkel Mitől függ a falun élők közérzete? Többek között attól, milyen az ellátás a vegyesboltban, van-e orvosi rendelő, autóbuszközlekedés, iskola, óvoda és nem utolsósorban helybeli munkahely. Ami az utóbbit illeti Kémes termelőszövetkezete alig háromszáz főnek ad munkát és több tucatnyira tehető azoknak az asszonyoknak és férfiaknak a száma, akik hajnalban buszra ülnek, indulnak valamelyik pécsi építőipari céghez, a baromfifeldolgozóba, a burgo- nyapehely üzembe vagy a Ganz vajszlói gyárába. Az ingázók magas aránya ellenére a régi település és társközségei tartják magukat. Tíz esztendő alatt alig kétszáz fővel csökkent a lakosság, az elvándorlás szinte minimális, s mint ahogy Kiss Kálmán, a kémesi tanács vb-titkára említette, a hozzájuk tartozó Cun- ban Tésenfán és Drávapiski- ben sincs üres ház, az elhalt családok valamikori otthonaiba a gyerekek költöznek. ' Az Élet és Irodalom hasábjain megjelent jegyzetből értesültem, hogy Zalában megfordult a világ. A kereskedelmi vállalatok és fogyasztási szövetkezetek jóval gazdagabb áruválasztékot kínálnak a falun élő lakosság számára; átprogramozták túrajá rátái kát, azok sűrűbben érkeznek a községekbe, hogy a lakosságnak ne kelljen a borsos árú autó- buszjegyre annyit költenie. Kémes és környékének közlekedése nem mondható rossznak, ennek ellenére évek óta visszatérő gond, hogy kora délelőt- től délután két-három óráig nincs se autóbusz- sem pedig vasúti összeköttetés Siklós és a Dráva menti község, valamint társfalvai között. * A takaros házakkal övezett tésenfai főutcán középkorú asz- szony nagy szatyrokkal igyekszik hazafelé. Knapp Ferenc- né először szabódik, hogy a kocsiba üljön ... — Miért cipekedne, ha nem muszáj — fordulok hozzá. — Nem megyek ám messzire, csak ide a vőmékhez a Kossuth Lajos utcába. Benn jártam Kémesen, néhány dolgot vásároltam, meg az unokának játékot. A ház előtt fenyő, az udvaron hosszan hátranyúló gazdasági épületek. Míg Knappné lánya kávét készít, fölkel a férje is, aki éjszakás műszakból tért haza nemrég. A konyha sarkában gáztűzhely, legújabb divat szerinti konyhabútor. — Csöndes, szép falu Tésen- fa — folytatja Knappné. — Tíz esztendeje jöttünk Komlóról. Addig-addig mondtam a férjemnek, még belement, hogy visszaköltözzünk a szülőfalumba. A régi házba már nem mehettünk, hiszen annak idején eladtuk, így aztán vettünk egy másikat. Jószágokkal foglalkozunk, az ólban három anyakoca van, az első félévre tizenegy hízóra kötöttünk szerződést. — Gáztűzhelyük van, hogyan oldják meg a palackszállítást? — Kémesről hozzuk, mert ott a cseretelep — veszi át a szót ismét a fiatalasszony. Mivel nincs bölcsőde, így végig itthon maradok még lejár a gyes, aztán Siklóson folytatom a gyermekszakrendelőben. Vártuk, hogy lakást kapjunk . . . A posta is hiányzik, ha csomag érkezik, csak a szállítólevelet kézbesítik. Különben sok az idős család a faluban, így hát összefogunk,- segítünk egymáson. Együtt hozzuk a palackokat, a malacokat is közösen visszük a pécsi, siklósi vá sárra. — Milyen a bolt választéka? — Elég ügyes az üzletvezető. Tápot, krumplit, hagymát, almát is árul. Most éppen melegítőt akartam venni, ezért voltam Kémesen, de ott sem kaptam. * A kémesi vegyesbolt választékát első látásra megirigyelhetné bármelyik település. Alig tíz éve létesült. Kálmán József boltvezetővel a parányi irodában beszélgetünk. — A havi forgalmunk hatszázezer forint körüli. A forgási sebesség alig több, mint egy hónap, ami elfogadható. A beszerzésben lényegében szabad kezet kapok az áfész- től, csupán a készletre kell ügyelni, azt viszont szigorúan veszik. Amit Pécsett nem tudok beszerezni, máshonnan oldom meg, így többek között Baja is beszerzési forrás. — Látom, tej és tejtermékből, műszaki árukból megfelelő a választék, ugyanígy konzer- vekből és vegyi cikkekből és alapvető ruházati árukból is. De töltelékárujuk nincs. — Azért nem tartunk, mert a szomszédban van a húsbolt - válaszolja a fiatal üzletvezető, aki Drávacsepelyről jár be reggel munkahelyére. Átkísér a húsbpltba: délelőtt lévén, egy-két vevő ácsorog az üzlet előtt, maga a hentes is. — Rosszkor jött — fogad -, mert ma délutánra várom a töltelékárut. Jelenleg csak disznósajt és egy kis felvágott van, de az utóbbi időben megfelelő az olcsóbb termékekből és tőkehúsból is az ellátás. * Kiss Kálmán vb-titkár szerint szerencse, hogy a társközségekben helybeliek a boltosok. Egyben azt is hozzáfűzte, hogy Drávapiskibe csak hetente háromszor szállítanak friss kenyeret. Iskola, óvoda, községfejlesztés és fenntartás. A kérdést fel sem kell vetni, hiszen az alapellátás sarkalatos pontjai. A vb-titkár a következőképpen fogalmaz: — Ami a fejlesztési lehetőségeinket illeti, különösebbre nem számíthatunk. Ugyanakkor a lakosság jogos igénye az utak, a belvízelvezető árkok rendbetétele, például Cunban és Tésenfán. A fejlesztési alapunk mindössze kétszázezer forint évente: számítunk a lakossági segítségre is, de az emberek nehezen mozdíthatók, a közösségi célokra. Sok a másutt munkavállaló és a mezőgazdaságban dolgozók is a háztájiban, az ólak körül, a fóliák alatt töltik az idejüket. A körzeti orvosi ellátás megoldottnak tekinthető — kéthetente minden községbe eljut —, a kémesi rendelő naponta fogadja a betegeket, az állatorvos is szükség szerint járja a portákat. Kémes, amelynek története az 1300-as évektől íródik a környező falvakkal egyetemben, betölti a székhelyközségi rangból rá háruló feladatokat. Az iskolában egyműszakos a tanítás: igaz, hogy részletekben bővült, a környékből bejáró száznyolcvan kisdiák tavaly kapott újabb két tantermet. Viszont nagyobb gond az óvoda befogadóképessége. A bővítése elodázhatatlan, hiszen a huszonöt gyerek helyett közel negyvenen járnak oda naponta. A tanács erejéhez mérten tervezi annak bővítését 1985-re, ehhez legalább félmilliós megyei támogatásra számítanak ... Az építési kedvet sem hagyhatjuk ki számításainkból és ezt figyelembe véve, új házhelyeket alakítanak ki a székhelyközségben, amit az állami tartalékföldek cseréjével kívánnak megoldani. Telefon és ügyeleti rendelés: Kémesen nem gond, Tésenfán, a tanító lakásán van: akkor használható, ha otthon találják, különben idegeskedést szül a mentő hívása, mint ahogy, ha hét végén Siklósra kell orvoshoz rohanni a környéken lakóknak sürgős esetben. Mindez a határ menti Cunra is érvényes. * Hogy mennyire van a világ végén a hárombetűs község, beszéljen erről a Fő utca 17- ben lakó Pál Gyuláné, aki éppen a süldőket igyekszik az ólba terelni érkezésünkkor. Ha tehetném, klumpát húznék, vagy gumicsizmát, az utca nevéhez nem illő, sáros, tengelytörő lyukak miatt. — Ez az, amire nem jut pénze a tanácsnak - fogad a középkorú asszony, miközben a bolti ellátásról kezd beszélni. — Kicsi a raktár, amíg a kenyeret ki nem osztják, alig férünk be a csöppnyi boltba. Nem Bodáné tehet róla, ha megérkezik a FŰSZERT túrajórata, az eladótérbe kerülnek a kartonok átmenetileg, és órákba telik, mire rendet csinál az üzletvezető. Jó boltos ő, az ötvenes évek közepe óta vezeti a cuni áfész-üzletet, az ellátásra se lenne különösebb panaszunk, csakhát szűk már ez az egység. Pálék kertészkednek. Már tápkockázták az uborkapalántát. Kétszáz négyszögöl lesz az előbbi, négyszáz a paprika.- Az eladással viszont gondunk volt tavaly. Itt is van átvevő, de azt mondta, egy-két gazda miatt ő nem jön el hozzánk, így aztán nekünk kellett bevinni Kémesre. Most azon gondolkodunk, hogy átiratkozunk a vajszlói áfész-hez. Hát így élünk mi itt, az isten háta mögött. Csodálom, hogy egyáltalán idetalált. Azt se tudom, mikor járt erre újságíró! Életerős ember. Hatvanesztendős — ötvennek sem néz ki. Mégis némi szomorúságot érzek hangjában: az utóbbi években már csak Papának szólították, pedig hosszú esztendőkig én voltam a Roccó, a tmk-sok pedig a Roccó és fivérei. Rakovszky István, a Hunor Pécsi Kesztyű és Bőrruházati Vállalat munkása nemrégiben a Munka Érdemrend bronz fokozata kitüntetést kapta, két évtizedig dolgozott a pécsi gyárban, most nyugdíjba ment. Aligha lehet majd köny- nyen pótolni, továbbra is nagy szükség lenne munkájára, ő azonban most már szeretne kicsit többet otthon lenni, a szőlővel foglalkozni. Kicsi, keresztespusztai, egykori cselédlakásban beszélgetünk. Felesége most is varr, délután jönnek a kész kesztyűkért, a bedolgozóknak ugyan nincs munkaidejük, talán ezért is kell naphosszat a gép fölé görnyedniük. Tavaszodik, megértem a szőlőt, a kerti munkát, alig tudom azonban elképzelni, hogy az országot keresz- tül-kasul átvándorló munkás mihez kezd majd télen az egyetlen géppel a kicsiny konyhában. — Nem vagyok csavargó típus. Igaz a körülmények egy egész negyedszázadon keresztül mindig tovább és tovább hajtottak. Egyszer a Kesztyűgyárból is menni akartam: vágytam vissza a cipőipari gépekhez. Talán csak egy osz- szonyt lehet úgy szeretni, mint azokat. Jártam az országot: olyan gépeket javítottam, hogy éppen csak beszélni nem tudtak, illetve azt is, ha az ember értett a nyelvükön. Nagyon szerettem ezeket a gépeket, megtanultam róluk mindent, ismertem szinte az iparban dolgozó valamennyi gép hangját is . . . — Mi kötötte mégis Pécshez húsz éven keresztül? Feleségére néz — persze a gyárban ismerkedtek meg. — Azt mondták, maradjak, nagyon nagy szükség van itt rám. Kétezer forinttal kevesebbet kerestem, mintha elvállaltam volna az új állást, de nekem ez a mondat nagyon sokat jelentett. Olyan családias gyár ez, ahol a napi bosszúságok ellenére is jól érzi magát a munkás, és ez volt az egyetlen munkahely, ahol elvállatak engem hibáimmal, erényeimmel együtt... — Lengyel származású? — Nem. Szatmárnémetiben születtem, ott jártam iskolába, majd Aradon a lyceumban a kisérettségig jutottam el. Talán szüleim kinyögték volna a hátralévő éveket, de aztán átjöttünk Budapestre, én itt már inkább szakmát akartam tanulni. Apám Üipesten a Wolfner- ban helyezkedett el, engem pedig tanulónak adott egy iroda- és számológép-műszerészhez. A vizsga után azonban én is bementem a gyárba, a cipőkészítő gépek műszerésze lettem. Apám géplakatos volt. Akkor még transzmissziós gépek voltak, a műhelyeket pókhálóként fogták át a meghajtószíjak. Csikorgó fogaskerekek, csipogó, sziszegő szíjak, dübörgő gépek, síró motorok között úgy megszerettem a szakmát, hogy tulajdonképpen egész életemben műszerész maradtam. Akkor tanultam meg, hogy a karbantartó a többi munkás kiszolgálója, segíteni kell őket, a bizalmukba kell kerülni: kitartás, türelem, udvariasság, találékonyság, gyorsaság és természetesen tökéletes szakmai tudás adhat erre alapot . ..- Mit jelent az, hogy ,,tulajdonképpen egész életemben műszerész maradtam"? Nem akart vezető lenni? Abban az időben ezer és ezer rátermett és ugyanennyi vezetésre alkalmatlan munkás került vezető posztra.- Voltak elhajlásaim, kineveztek művezetőnek, aztán főművezetőnek, voltam a Duna Cipőgyárban műszaki főellenőr is. Közvetlenül a főmérnök mellé voltam beosztva, 2000 gép műszaki állapotáért feleltem. Aztán iparági műszerészként alkalmaztak, így kerültem például a Szigetvári Cipőgyárba is. Aztán dolgoztam a zuglói Cipőipari Kísérleti Laboratóriumban, célszerű kisgépeket kellett terveznem, hogy előregyártott elemekből lehessen olcsó női szandálokat készíteni. Kétszeresére nőtt ezzel a teljesítmény .. . Persze, a vezető beosztásról, a törekvésekről kérdezett, én meg csak állandóan a gépekkel traktálom . . . Zuglón ért 1956! Újpestről gyalog jártam át, nem volt semmiféle közlekedési eszköz, de a munkások nagy többségével végigdolgoztuk a legzavarosabb időkben is a műszakot. Pedig jónéhány benzines palackot dobtak át a kerítésen. Mi nem értettünk mindenhez, ezért behívtuk, behoztuk az igazgatót, a főmérnököt is. Amikor a munkástanács megalakult, engem is beválasztottak, később a vezetőségbe is. Talán, talán elhiszi, hogy nekem is volt abban részem, hogy fennakadás nélkül menjen a munka. Újpesti gyerek voltam, nagyon jól tudtam, hogy a zavaros időknek vége lesz, mégis bennmaradtam a munkástanácsban, azt mondtam, inkább én, mint más. Mint mindenütt az országban, januárban, februárban konszolidálódott a helyzet, nálunk is, mi is először bált rendeztünk. Este kezdődött - még kijárási tilalom volt —, reggel fejeződött be. Emelkedett a hangulat, a bor is jócskán fogyott, a személyzetis nekem esett, hogy ha én igazi munkás, vagy legalább munkásérzelmű vagyok, akkor miért pont engem választottak a munkástanácsba, miért vállaltam még vezetői feladatot is. Aztán felhozta, hogy hallotta, amint egyszer Sztálint szidtam. Ez persze igaz volt — a gépeim miatt. Sztálin-műszakot szerveztek és arra utasítottak, hogy pörgessem fel a gépeket, mert nagyon nagy teljesítményt kell elérnünk. Tiltakoztam, hiszen már amúgyis fel voltak piszkálva a gépek. Mondtam, hoqy bedöglenek! így is lett! A faszegecselő fél óráig sem bírta. Az ÁHV azonnal kijött, szabotázsra gyanakodtak, mert, hogy én már előre tudtam, mi fog történni. Szerencsémre nagyobb bajom nem lett, csak a Munka Érdemrendet nem kaptam meg, akkor voltam ugyanis először felterjesztve. És persze ekkor is mennem kellett, miként a bál után a Kísérleti Laboratóriumból is.- Hogyan került Pécsre? — Szigetvár volt a következő állomás, még korábban Zinger Péter, a Duna Cipőgyár főmérnöke kért, hogy tegyem rendbe Szigetváron a leromlott gépparkot. Ugyancsak az ő hívására jöttem, akkor ő már itt dolgozott. Azt mondta, ledolgozunk itt öt-hat évet, rendbe tesszük a gyárat. 1960 nyarán költöztünk le, karácsonyra már egészen jól mentek a dolgok. Úgy volt, hogy együtt utazunk szabadságra, de az egyik gép miatt nekem mégis maradnom kellett. Mire Szentlő- rincre ért a vonat Zinger Péter meghalt. Nem szívesen, de én a gyárban maradtam. Az egyik nyáron nagyon összejöttünk az új főmérnökkel: szabadságra küldte az egész gyárat. Gondoltam, jó alkalom, a gépek nagyjavítására, átvizsgálására. Igen ám, de ő azt akarta, hogy a karbantartók se dolgozzanak, akkor vegyék ki ők is a szabadságukat. Az emberek előtt veszekedtünk, jól tudták, hogy nem szabadna elmenniük, dehát ha a főnökök így akarják ... A termelés megindulása után sorban le- döglöttek a gépek, a pihent munkások az első napokban olyan intenzitással dolgoztak, hogy a fáradt gépek nem bírták az iramot. így kerültem aztán 1963-tan a kesztyűgyárba.- Új gépek, új megoldások keresésének vágya sosem hajtotta? Csak javítani, óvni szerette a gépeket? — Nekem erről furcsa véleményem volt mindig is. Legalábbis az emberek többsége számára bizonyára szokatlan amit mondani akarok. Én a munkám során mindig megcsináltam a gépeken mindent, hogy a munka gyorsabban menjen, ésszerűbb legyen, balesetet ne okozzon. Ezt munkaköri kötelességemnek tartottam, eszembe sem jutott, hogy ezért pénzt várjak. Később aztán rájöttem, hogy ilyen gondolkodással semmire sem megyek, aligha lehetne felsorolni azóta hány újítást adtam be. Talán a kétélű kést megemlítem, olyan nagy jelentőségű volt, és hát az volt az első, amit hivatalosan is újításnak vettek át tőlem. De nekem a többi is éppolyan fontos ma is.- Tudja, hogy egy lengyel miniszterei nők-helyettes névrokona? — Igen. Feladatunk is hasonlít. Csak neki egy egész társadalom karbantartása a feladata, a gépek hálásabbak az értő, segítő beavatkozásért. . . Lombosi Jenő HÉTVÉGE 7. Salamon Gyula Rövidesen benépesül a kertvárosi szabadidöpark Fotó: Proksza László
