Dunántúli Napló, 1983. február (40. évfolyam, 31-58. szám)
1983-02-26 / 56. szám
Jelenet a darab első részéből. (Báliké Tamás és Bánky Gábor). A természet lágy ölén Tétova gyilkosok Poliakoff-bemutató a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában A jó nevelést kapott és aggódó szülőkkel rendelkező angol úrilány és horrorfilmeken nevelkedett, közeli megvakulá- sát váró, bizonytalan nevelte- tésű és ki tudja, milyen egzisz- tenciájú ifjú a konspirációs szabályoknak megfelelően megadott helyen és időpontban (egy autópálya koszos bisztrójában) találkozik, hogy teljesítse első megbízatását. Utóbbiból — a konspirációból kirekesztett magyar néző számára — csak az válik bizonyossá, hogy északra kell autózniuk, méghozzá Skóciába (mivel ennél északabbra Nagy-Britan- niában nem lehet); „nyomdailag" szépen sikerült röplapokat szállítanak (melyeknek a néző tudomására hozott szövege semmi tiltani valót nem tartalmaz); emberekkel kell találkozniuk, akiktől a pénzen kívül rejtélyesen értelmetlen (vagy értelmetlenül rejtélyes?) dolgokat gyűjtenek össze, azonban a röplapokból nem adnak nekik. (Miért is vitték?) Mindezen, a még mindig türelmes és jószándékú magyar néző számára rejtélyességében is közömbös feladatot, a környezetvédelem és a fasisztoid lajgyülölet zavaros elegyéből ideológiát gyúró párt nevében cselekszik. Az induláskor csapódik hozzájuk a Poliakoff-i képlet harmadik eleme, egy fiatal, állástalan tanár, aki csak autóstopos módszerében agresszív, azon túl egy misszionárius naivsógával és ennek megfelelő szintű társadalomtudományi ismeretekkel igyekszik „megtéríteni a vadakat". Nem kell hozzá elmélyült dramaturgiai vagy viktimológiai előképzettség, hogy világos legyen, ő az, akit előbb-utóbb el fognak tenni láb alól. Némi találgatásra csak az apropó és a módozat ad lehetőséget. Az ok hamar meg is születik; egy fiatal rendőr igazoltatáskor a „titkot?" rejtő táskába akar pillantani, mire a szorgalmas és jólnevelt kisasszony elegáns pedantériával lepu'fantja. így a tanár, a tétlen szemlélő tússzá válik, akit, némi kis menekülés és ideológiai vita után a nagylány szintén lepuffant, úgy tűnik, azért, hogy várható elfogotásukkor ne zavarja őket a mártírrá válásban - értelmezheti a látottakat a pécsi néző. Az előbbiek után talán meg8. HÉTVÉGE Bieder Éva és Báliké Tamás lepő; Stephen PoliakoH a számos tagból álló, fiatal angol drámaíró nemzedék (1952-ben született!) egyik legjelentősebb és legsikeresebb képviselője. Bart István fordításában A természet lágy ölén címmel most bemutatott drámáját 1977-ben írta Eperlöldek címmel. Az a félreértéssorozat, mely a pécsi produkció érdektelen tétovasó- gához vezet, már a cím fordításánál elkezdődött. Az eredeti szövegben Charlotte az autópályát szegélyező szemét sivárságából gyermekkora Angliáját, az angol tájat oly annyira jellemző hatalmas kiterjedésű eperföldeket sírja vissza. Mert Poliakoff pontos: a „dühöngő iljúság'' utáni, nosztalgizáló angol generáció néhány tipikus alakjának megrajzolásában, de szociológizáló hajlama ellenére is csak a jelenség felszínének ábrázolásánál marad. Az okokat, indítékokat, hátteret tudottnak veszi. Az író tálalásában a jelenség így tipikusan angol, még csak nem is nyugateurópai. Az ettől való megfosztás egyben a talajt-vesztést is jelenti. Épp ezért a dráma alkalmatlan bármiféle általános, a terrorizmust mint jelenséget bemutató vállalkozásra. (Többek között ezért értelmetlen és zavaró a szövegbe betoldott néhány félreérthetetlenül magyar káromkodás is.) Poliakoff drámaszerkesztése sem teszi könnyűvé a darab előadhatóságót: szósaláták és filmszerű vágásokra bontott je- lenetezés; szituációs játékok, melyek egymásutániságában az az érzésünk, hogy felszálltunk egy vonatra, mely el is indult, dé mégsem érkeztünk meg sehová. Magyarán: a rendezés és a színészi játék lehetősége és felelőssége a szokásosnál is nagyobb a színpadi megvalósítás során. Vas Zoltán Iván rendezői értelmezésének a darab ellenállt (ti. a terrorizmus modellólása), és ezzel a néző számára optimális esetben is a jóindulatú érdeklődés maradt az érdekeltség helyett. A jelenetközi kimerevített snittek önmagukban ugyan artisztikusak, de a darab amúgy is lanyha lendületét megtörik, az izgalom és feszültség maradékát is felemésztve. Az előbbi problémákon megfeneklett a színészi munka is, egy-egy jelenet erejéig néha felcsillanva, de zömében csak szituációs játékok tétova megvalósításának szintjéig jutva el. Bieder Éva (Charlotte), Balikó Tamás (Kevin) és Bánky Gábor (Nick) hármasa nem tudott olyan „színészi pluszt" felvonultatni, mely átlépte volna a rendezés árnyékát. Unger Pálma (konyhalány) úgy döntött, hogy nem értelmez, nem modellál, hanem játszik. Konyhalányt. Aki viszont Londonban, Moszkvában és Pécsett egyazon fából van faragva. Az előadás zavartalanul maradandó pillanatai neki köszönhetőek. Nagy Réka, Vizi György és Matoricz József egy-egy epizódfiguróval tette teljessé az előadás képét. Kiss Anikó jelmezei a rendezői elképzelést szolgálták. Werner József neonaturalista szin-_ padképe volt a produkció egyetlen pontja, mely valamit az ábrázolt jelenség hátteréből, az atmoszférából is érzékeltetni tudott. Egyértelműen üdvözölhető Papp Zoltán stílusos zenei összeállítása és a stúdió- technika. (Quadrofónia a Ság- váriban!) „Pécset választottam...” Hallama Erzsébet műhelyében Sokat beszélgettünk az elmúlt hónapokban Hallama i Erzsébettel az újságírásról. , A szakmáról. Azért is talán, ‘ mert hosszú évek után meg* válni készült a Dunántúli Naplótól, öt évig lehettem i; itt a munkatársa. Múlt szeptemberben aztán eltűnt neve a DN impresszumából, és Hallama Erzsébet „szabadúszó" lett. Nem vált meg teljesen a Dunántúli Napló- ; tál, melynek továbbra is : irodalmi szerkesztője, most i külső munkatársa. Otthonában, a mosatni munkahelyén kerestük fel, és kérdeztük j( először is a mindig oly fontos pályakezdéséről. * — Az ötvenes években pár évig létezett az ELTE-n az újságíró szak, és én egy félig tudatos lépéssel ide jelentkeztem. Volt egy újságunk is, a Toll, amit Földes György szerkesztésével mi csináltunk. Itt vetődött fel egyébként, az első írásom megjelenésekor, hogy válasszak valami „tisztességes" nevet, én azonban határozottan elutasítottam ezt az ötletet. — Két év elteltével következett az egyéves vidéki gyakorlat, és ekkor Pécset választottam. Egy lelket nem ismertem itt, az éjszakai vonattal jöttem, hogy szállást kereshessek, majd dolgozni kezdtem a Dunántúli Naplónál. Sorra, valamennyi rovatban. A gyakorlati év letelt, visszamentem Pestre, majd amikor 1959-ben megindult az Esti Pécsi Napló, visszahívtak Pécsre, Lázár Ervint és engem. — Színes, mozgalmas évek lehettek azok a pécsi sajtó életében. Lázár Ervin, Bertha Bulcsú, Thiery Árpád, Rab Ferenc voltak a munkatársaid ... — Volt egy kis konkurencia is a DN és az Esti Pécsi Napló között, a kettő azonban valami egészen jó j egységet adott, valami teljesen egyedit jelentett az akkori sajtóstruktúrában. Az Esti Pécsi Naplónál reggel 7-kor kezdtünk, és miután j megírtuk a híreket, cikkeket, | riportot vagy jegyzetet, szinte végignéztük a nyomdá- j ban, hogyan csinálják a la- I pót. Ismertük a rikkancsokat a városban, és délben már I visszahallottuk az utcán a I címeinket, még aznap az i emberek véleményét is. Ez I a munkastílus rendkívül fel- I tornászta az újságírók telje- I sitőképességét. Kár, hogy i 1963-ban megszűnt az Esti j Pécsi Napló. — A hatvanas évek aztán I egyszerre jelentik számodra jj a napi újságírást a Dunán- I túli Naplónál és a bontako- j zó írói tevékenységet. Az év- I tized végére napvilágot lát- £ nak első köteteid. Miként i alakult ez igv? — Az újságírás mellett én I eleinte, bevallom, verseket I írtam. Hamarosan világossá * vált azonban előttem, hogy , a vers egyértelműen kudar- ! cot jelent számomra. írni * akartam, tehát a prózára kellett felkészülnöm. Arra is | ráébredtem azonban, hogy a prózaíráshoz nagy élettapasztalat kell, és ez az újságírás által is gazdagítható. Egy hosszú, tudatos önépítés kezdődött nálam ek. kor. — Miért lehet jó iskola az irodalomhoz az újságírás ? — Ez a tevékenység olyan lehetőségeket nyújt, az élet olyan gazdagságát engedi bejárni, ami egyetlen más pályán sem lehetséges. Itt megismerkedhetsz a gyári munkásnővel, az egyetemi professzorral, és ha elég szívós vagy, a gondolkodás- módjukkal is. Ugyanakkor pedig az újságírás természeténél fogva kívül is maradsz a sorsukon. És valahol ez jelenti a határvonalat az újságírás és az irodalom között. Mert egy idő után már jó volna valami mást összerakni az összegyűlt életanyá- gokból. Egy idő utón feltöltődsz azzal, hogy mindig horizontálisan mérd fel a környező világot, nincs szükséged több részletre, és felébred benned az elmélyültebb ábrázolásra való igény. — Elég szélsőségesen ítélik meg világszerte az újságírói munkát, és nem látja benne mindenki ezt a lehetőséget ... — Tulajdonképpen magyar specialitás, klasszikusaink is nem egyszer leírták, hogy az írás és az újságírás édestestvérek. Én ezt az egész szakmát ezzel az alapérzéssel kezdtem. Ady, Kosztolányi, Krúdy, Móricz, Bálint György publicisztikai írásait bújtam, ők voltak az eszményeim. Lehet, hogy ez nem világjelenség, de én nagyon büszke vagyok arra, hogy nekünk ilyen elődeink voltak. — Az országos sajtóban is évek óta jelen vannak írásaid, publicisztikák, tárcák, novellák. Az Élet és Irodalomra gondolok például. .. — Az „ÉS” odafigyelt arra, hogy a fővároson kívül is vannak lapok, újságírók, tárcaírók. Nem rangsort jelent, minőségileg sem más munkát, ha az ember központi lapba ír, inkább azt a lehetőséget, hogy ezzel a megye vagy a régió életét kapcsolhatja az országos vérkeringésbe. Beviheti az ország tudatába az itteni értékeket meg a problémákat is. — Az újságírás magasabb fokon való megjelenését látni mégis a Jelenkorban megjelent tudósportréidban. Miért fordult érdeklődésed a „nagy öregek“ felé? — Minden kornak van egy szellemi élete, és ebbe nemcsak az irodalom, a zene, a képzőművészet foglaltatik, hanem a tudomány, a műszaki, a gazdasági élet alkotásai is. Azt érdekes megmutatni, miként válik egységgé az egymás mellett működő sokféle törekvés. Úgy éreztem annak idején, hogy ez nincs kellőképp a művelt nagyközönség tudatában. Napilapban csak bizonyos mélységig lehet foglalkozni ezekkel az alkotókkal, engem viszont megragadott az a sajátos kultúra, ami létezik, és amit kívülállók nem vehetnek észre. Már sokkal komplikáltabb kérdés, miként illik ez a város, a Pécs szellemi életének nevezett egységbe, amit nemegyszer egymást kevéssé ismerő csoportok, egyének alkottak és alkotnak. — Budapesten kívül nem könnyű kialakítani a szellemi szabadfoglalkozásúak életformáját. Nehéz vajon az önálló egzisztencia megteremtése? — Vidéken valóban nincs onnyi lehetőség, mint a fővárosban, ezt tudjuk. Más oka .is van azonban, hogy viszonylag későn váltam önállóvá. Nevezetesen az, hogy én még ahhoz a nemzedékhez tartozom, melyben a kötelességtudat, a formákhoz, a rendhez való ragaszkodás erősen él. A mai negyvenesek tulajdonképpen az országgal együtt vereked- ték kj magukat a szegénységből, és szerintük az embernek nemcsak önmagát kell kiteljesítenie, hanem kötelességei vannak a közösség iránt is. Az én lépésem persze nem jelenti azt, hogy húsz év után hátat fordítok a Dunántúli Naplónak, hanem azt, hogy most hivatali kötöttségek nélkül folytathatom, amit a szerkesztőségben kezdtem. — De a munkahely adta védelem nélkül is ... ? — Erre viszont azt felelem, hogy egy szabadúszót nem lehet leváltani... — Nehéz volt elszakadni a Dunántúli Naplótól? — Igen. Ez a lap az elmúlt két évtizedben a szemem láttára nőtt fel a feladatait tisztességesen teljesítő megyei lapból egy olyan újsággá, amely a kor színvonalán, összetéveszthetetlenül tükrözi ezt az érdekes, szines megyét. Nem rossz, hogy az ember részese volt ennek a munkának, és éppen ezért nem is köny- nyű megválni a DN-től. — Szeptember óta min dolgozol, milyen terveid vannak? — Be kell fejeznem a Móra-kiadónak egy gyermekkönyvet. Tíz ív készült el belőle szeptembér óta, született két-három novella, készítettem írásokat a Dunántúli Naplónak, „ÉS”-nek, Jelenkornak. Amit meg kellene ezután írnom, az egy regény, a generációm regénye. Évek óta készülök rá, de még nem tudom, hogyan íródik meg. Kötetbe kellene rendeznem a tudósportrék sorozatát, és forgatókönyvet írok a Békés környék című, díjat nyert televíziós novellámból. Egyéves SZOT-ösz- töndíjat kaptam egy szociográfia megírására. Ennek témáját az egészségügy területéről szeretném meríteni. * Hallama Erzsébettel portréfilmet készített Egyvárosú ország címmel az MTV Pécsi Stúdiója. A műsor március 4-én, pénteken 21.05- kor láthctó a televízió II. csatornáján. Gállos Orsolya Szilárd István Gyémánt László festményei: Bartók Béla, Duke Ellington, Ne III
