Dunántúli Napló, 1983. február (40. évfolyam, 31-58. szám)
1983-02-26 / 56. szám
Könyvről könyvre Beköszöntő ígérgetések és a „ferde város” legendái Könyvkiadó) szomorúan lapozgatom. írójával Bertha Bulcsu szepezdi kertjében találkoztam utoljára. 1981. október 10-én. Tele volt tervekkel, nagy utazásokat és szép könyveket emlegetett, aztán alig egy évvel később, Amerikáiból hazatérve, egy buta véletlen baleset a fürdőszobában . . ., amely azonban valahol mégis szükségszerűen, sőt talán végzetszerűen összefügg Gáli István sorsában az ötvenes évekkel, amikor aknaszedő határőrként szolgált a nyugati végeken és életre szóló betegséget „szerzett” magának. Soprontól Mohácsig térképet lehetne rajzolni a Kalendárium összegyűjtött novelláiból az egész határszélről, Mohácsról és baranyai falvakról is, de méginkább azt a lelki térképet lehetne teljesebbre rajzolni, amely a mai középgenerációba vésődött az ötvenes évék első fe. léről. Pécsről is szó| a kötetben egy ironikus-mosolygós, remek novella. Szobrom a címe és Gáli István-búcsúzta- tóul ebből idézek néhány mondatot: „.. . úgy emlékszem, már az is kész röhej, hogy az a város milyen ferdén áll. Ép ésszel ilyet nem építhettek. Valószínűleg egy szép napon megemelkedett a Mecsek, tréfásan megbillentette Pécs alatt a talajt s azóta a macskaköves, meredek utcákon egymásra torlódva kapaszkodnak a házak, a béhemót épületek kis viskókat sodornák maauk előtt, és az egész ferde város megállíthatatlanul csúszik lefelé, abba az irányba, áhol a lejtő aljában, a művészet bam. ba derűjével a színház terpeszkedik." AGÁRDI PÉTER Értékrend és kritika c. (Gondolat) munkája tudós dolgozat, sőt disszertáció és azt az alcímet viseli: Fejtő Ferenc irodalom- szemlélete a 30-as években. Annyi „lokálpatrióta” közünk (is) van hozzá, hogy a nagykanizsai születésű Fejtő (Fischl) Ferenc érettségi után a pécsi Erzsébet tudomány- egyetem bölcsészkarán töltött néhány esztendőt a 20-as évek végén. Kolozsvári Grand- pierre Emil, Kardos Tibor, Bajcsy (Holler) András, Blá- zsik Károly Talpassy (Kab- debó) Tibor, Kováts József és mások társaságában. Társaságot is alakítottak. Batsányi nevét tűzve zászlajukra. A Társaság eszmei arculatáról megoszlanak az emlékezők vélekedései, legnagyobb élményük mindenesetre Ady költészete és Szabó Dezső ideológiája volt, s ennek alapján baloldali ellenzékieknek számíthatók. Agárdi Pétert persze a pécsi vonatkozások kevéssé érdeklik, joggal, hiszen Fejtő pályáján valóban a 30-as évek a legfontosabbak, amikor a Szép Szó szerkesztőségében kapcsolatba került József Attilával, harcostársa lett, és a szocialista irodalomkritika egyik legjelentősebb hazai egyénisége. Agárdi ezt a pályaszakaszt elemzi, kritikatörténeti szempontból, hiszen a kötetben Fejtő mögé felrajzolja a harmincas évek széles eszmetörténeti körképét és végül is talán ez a legfontosabb. Fejtő-életrajzot tehát ne keressen az olvasó: a pécsi időszakról sem kapunk részletező képet és Fejtőnek a 40. es évektől napjainkig terjedő párizsi emigrációs időszakáról sem, amikor ifjúkori eszményeitől eltávolodott, majd szembe is fordult a szocializmussal. A pécsi évek és a Batsányi Társaság persze „megérnének" és megérdemelnének egy másik disz- szertációt, esetleg egy jövendő tanárképzős bölcsész szak- dolgozatnak szolgáltathatnának kiváló témát* Szederkényi Ervin Legtöbben alighanem úgy vagyunk a könyvvel, hogy szí. vesébben vesszük kézbe ha valami személyes érdekünk fűződik hozzá. Ha tanulnunk kell, talán némileg kényszerű érdeklődésből forgatjuk, ám ha csupán szórakozni kívánunk, fokozhatja kíváncsiságunkat, ha tudjuk: rólunk van szó vagy legalábbis, a mi ügyünkről a könyvben. Elsősorban kedves olvasmányaimról szeretnék beszámolni ezeken a hasábokon — nagyjából kéthetenként —, olyan könyvekről, amelyekhez valami kö'ZÖm van. Éppen ezért nem ígérhetek mindig szigorú tárgyilagosságot, noha persze az igazságról nem lenne jó lemondani. Csakhát a könyvek megítélése, kiváltképp a szépirodalmi műveké, nem csupán igazság-kérdése, hanem ízlés dolga is. ízlés pedig sokféle van, ezért vállalnom kell, hogy elfogult leszek. Nem kívánok úgynevezett „olvasónaplót" írni, mert eddig még mindenféle naplókísérletembe belebuktam. Félek tőle, mint a keresztrejtvényfejtés-rohamoktól: szentül hiszem, hogy ez is, az is depressziós válságtünet. Szabályos könyvkritikát se várjon az olvasó, még kevésbé kiadói reklámszöveget. Maradjunk a sorozat címénél: Könyvről könyvre - a többit meglátjuk. Valamiféle kritikát persze nem mellőzhetünk. Sőt, amennyire lehetséges, igyekszem már a könyvek kiválasztásával is „állást foglalni" jó és rossz, érdekes és érdektelen között. De ehhez sem érdemes mereven ragaszkodni. Néha az érdektelen és gyenge vagy sikerületlen könyv is kínálhat tanulságokat. Ezért sem célszerű csupán a legkiválóbbakról szólni. Ami pedig a reklámot illeti: a jó könyv a kiadót is dicséri, s rávall a rossz is — ezért a kiadó nevét mindig feltüntetem. Másrészt: persze örülnék, ha a választott könyvek iránt érdeklődést kelthetnék, s ebből a szempontból szívesen vállalom a „reklámozást". * Ennyi nekifohászkodás és magyarázkodás után kanyarodjunk vissza az elejéhez, személyes érdekeiekhez. Nem kell feltétfenül megveszekedett lokálpatriótának avagy provinciális sovinisztának lennünk, hogy érdekeljenek bennünket azok a könyvek, amelyek témájukkal vagy írójukkal Pécshez és Baranyához kapcsolódnak. A szépiróknak kiváltképp — ha csak rövi- debb-hosszabb időt töltöttek itt — úgy tűnik, olyan ez a város és a táj, mint a jó szerető: ha elhagyják is, és másra, szebbre, gazdagabbra cserélik, valamiképpen • hűségesek maradnak hozzá, sőt idő múltán hibáit is feledve nosztalgiával emlékeznek rá, és némi lelkifurdalással legendákat szőnek köré. GALL ISTVÁN posztumusz- szá árvult könyvét, a Kalendáriumot. (Szépirodalmi Gellér B. István: Kártyalapok Búsbarna László // KITÉRŐ A munkafelügyelő, hosszú or. mányával, leginkább egy tapír- ra hasonlított. Apró, mélyenülő szemeivel bizalmatlanul méregetett: — Maga az új ember? Bólintottam. Láthatóan gondot okoztam neki, elvégre övé a felelősség, hogy ki mellé oszt be. — „Mongyuk menyen" a ... Sü kivel. A laposarcú, aki eddig a garázs ajtaját támasztotta, közelebb lépett. — N-ne b ........ ki-ki ve-vele m — tiltakozott dadogva. — „Akko magáva mén” Hegedűs .... Az őszülő halántékú, katonasapkás haptákba kapta magát: — Igenis!... De ez egy de- klasszált elem kérem. Nem il- lünk össze . . ., mert még szervezkedhetnénk is kérem . . . A felügyelő tanácstalanul vakarhatta kobakját, a többiek fel röhögtek. Az inas, csontos öreg, a teherautó mellett kiköpött. — Nekünk nem kell... elég nekünk ez a lökött őrmester — intett Hegedűs felé — küldje az istállóba ganyézni. A felügyelő megunhatta a vitát, mert nagyon határozottan azt mondta: „Na jó. Akko magává megyen Tunini! Értve?” — A szentségit annak a hülye lópofádnak — dörmögte az öreg, amint fölmászott a GMC vezetőfülkéjébe. — Sajnálom — mondtam, amikor beültem mellé — nem én akartam. — Induljunk sofőr úr — mondta Tunini engem válaszra sem méltatva. — A Kórház-téren kezdjük? — kérdezte a sofőr. — Hát hun az istenbe szoktuk?... Maga meg — fordult felém — úgy is megszökik. A magafajtája nem bírja ezt soká... A GMC motorja felhördült. Néptelen utcákon zötyögtünk a már forrón tüzelő hajnali napsütésben. — A bal felin maradjon sofőr úr, ott vannak a nagyobb ládák. A másikról majd ez áthordja — bökött felém. Végignéztem az utcán: a járda mellett, a kapuk alján ládák, dobozok, ócska mosófazekak sorakoztak. — Aztán le ne maradjon! Délre végezni akarok. Köll egy kis fájrant, melött a homokért megyünk . \. Visszamaradtam egy lépésnyit. — Hova megyünk délután? — kérdeztem a sofőrtől. Idősebb, bajuszos férfi volt és jóindulatúnak látszott. — Hát nem mondták? Homokot hordunk a csatornaépítéshez ... Még kérdeztem volna, de az öreg rámrivalt: — Igyekezzen az istenit! Lógással kezdi, vagy mi a frász?! A rothadó szemét bűzt árasztott. Undorodva nyúltam az első fazékhoz., Feneke lukas volt, újságpapír tartotta benne a szemetet és amint felemeltem, hogy a kocsira borítsam, kiszakadt. Tartalma a fejemre zúdult... Az utca felénél három—négy kapunyira lemaradtam. Túl sokat piszmogtam a földre hullott szemét összekotrásóval, amit jobb híján a kezemmel csináltam. Az öreg visszanézett: — Gyerünk, mert nem végzünk! Mit ügyetlenkedik? Hagyja ott... csesszék meg, ha ilyenekbe rakják... Csurgott rólam a verejték, bőrömet csípte a por és vakaróztam, mint a rühes kutya. A tér előtti szűk utcácskában elakadtunk. A kitérőben villamos vesztegelt az ellenirányú járatra várakozva. Az árnyékos oldalon a falat támasztottuk az öreggel. Szemben velünk, a festéküzlet kirakatában egy kopasz emberke mellképe lógott a zománcmázas dobozok fölött. Zsírpár- nás mosollyal arcán és gyanakvó tekintettel. A tér felől a hangszórókból Csajkovszkij b- mol| zongoraversenyének lágy dallama hullámzott ót a mogorva járókelők között, akik nagy ívben kerülték el a bűzlő szemetesautót.... — Meleg van — mondtam Tunininak. — Az — vetette oda foghegyről —, de télen rosszabb. Több a szemét... Persze maga addig úgysem bírja . .. Torkom kiszáradt, szomjas voltam, „A táskámban, fenn. a kocsiban ott a tea — gondoltam vágyakozva — föl kellene csak lépni érte”. Aztán mégsem volt erőm mozdulni. Az embereket bámultam. Ismerős arcok suhantak el: Ili könnyű, kis nyári , ruhában, akár egy látomás, alig karnyújtásnyira tőlem. Tétova mozdulattal biccentettem felé, de rám se nézett.. . A Király utca végére megtelt a kocsi, fölkászálódtunk. A fülkében perzselt az átforrósodott lemez és legyek rajzottak körű. lőttünk. Az öreget nem zavarták, már megszokta. Szétbontott» újságpapírba csomagolt kenyerét és majszolni kezdte. Bárhogy is kínzott a szomjúság, nem tudtam rászánni magam, hogy igyák néhány kortyot... Sohasem láttam szeméttelepet közelről: a nyüzsgő élet meglepett. Emberek kapirgáltak botokkal, kézzel a hulladék között, mellettük piszkos zsákjaik ... Az autó kirtikvercelt a szeméthegy szélére. Lenyitottuk az oldalfalakat, nekiláttunk: a rothadó mocsok csakhamar prizma alakú kupacot formált a kocsi mellett. Néhányon vizsgálódva kezdték szétteríteni. — Félre innen — rikácsolta egy fogatlan vézna asszony — ez az én szemetem! Megegyeztünk Tunini úrral... mondja meg nékik! Mondja csak meg .. . Az öreg kezében megállt a lapát. — Hallották? Menjenek félre! Ha elmentünk, felőlem meg is ölhetik egymást, de most félre innen! — Kik ezek? — kérdeztem fellélegezve a pillanatnyi szünetben. — Ezek? Hát guberálók. Nem tudja? — Hiszen az szemét. Mit guberálhatnak ebből? — Szendéét? Ez érték . . . még aranygyűrűt is találnak néha, de kenyeret kaparnak ki a disz. nóknak, meg rongyokat, meg kokszot. Az sokkal jobb a szénnél. Aztán eladják. Többet keresnek mint maga . . . Még három fordulót csináltunk. Ebből egyet az üdülő szemétgyűjtőjéből. Ez az erdő meg az árnyék miatt kellemes munka volt. Ide később is szívesen jártam . . A homokbányába egyóra körül értünk ki. Azon a nyáron mindennap innen hordtuk a homokot a város közepén épülő csapadékvíz-elvezető csatornáMAKAY IDA Kialudhat a szemem Meghajtom fejem: elvégeztetett. Későalkony. A Nap végsőt lobban. Sűrűi a csönd. Magányos cellám sárga falát nézem már nyugodtan. Tudom: a hajnal nem adhat kegyelmet. Kongat a csönd. De hallottam szavad. Az ítélet vagy, a mélységből a zsoltár. Kialudhat a szemem: Láttalak. hoz. A munka kettőtől este tízig tartott. Egy idő után belejöttem, de az az első nap kínkeserves volt... Volt még ráérő időnk, feküdtünk hát az akácfa árnyékában. Én a hátamon, az öreg féloldal- vást. Én a kék égen átúszó fehér gomolyfefhőket bámultam, az öreg cigarettát sodort. Dóznijá- ból finomra vágott dohányt ^ szórt a Mod iá no-papírra aztán két újjal megsodorta, a papír szélét nyelvével megnyálazta, összetapasztotta. A csikket gondosan elnyomta és visszadugta a dózniba .. . Kettő előtt valamivel meglökte a hangosan horkoló sofőrt: — Na gyerünk, sofőr úr, menni köll .. . A kocsira három—négy köbméter homok fért. A sofőr megnézte a rugókat: „Ennyi elég — mondta —, mehetünk". Az út befelé eltartott vagy félórát, a lelapátolással meg elkészültünk jó húsz perc alatt. Nagy, szívalakú lapátokkal dolgoztunk olyanokkal, mint a szenesek. Nyomhatott tizenöt kilót is, ha rajta volt a homok. Ahogy szaporodott a fordulók száma, úgy fogyott a homok a lapáton. Mégis úgy éreztem, egyre súlyosabb terhet emelgetek. Mór az üres lapát is, mintha ólomból lett volna. Lábaim remegtek és a Nap tüze agyamban lüktetett.. . — Mondtam, hogy nehéz lesz — szólalt meg az öreg, miközben egyenletesen, erőlködés nélkül lapátolt tovább. — Nem bírja, mi? — Csak melegem van -— válaszoltam és összeszedtem minden erőmet. A lapát azonban makacsul megállt a levegőben, a homok visszahullt róla. Sze- mem, szám megtelt vele. Aztán követte a lapát, akár egy tagló. Lerogytam a földre ■ ., — Szedje össze magát — hajolt fölém az öreg Tunini. Hangja olyan messziről jött, mint a bárányfelhők vonulássá ... — Na menjen már — biztatott —, ott a bódéban kaphat vizet. . . Szédelegve indultam" • el, de lábaim minduntalan ösz- szeakadtak. Végtelenségnek ^ tűnt, amíg a bódéig értem. — Maradjon az árnyékba! Majd megcsinálom maga helyett is — hallottam Tunini rekedtes hangját, de nem figyeltem rá. Mohón hörpöltem a langymeleg vizet a kanna fedeléből. A víz lecsorgott a szájam szélén, végigfolyt a nyaka- >" mon, a mellemen és szemem előtt fényes karikák táncoltak, meg ' szívlapátok, meg szemét, meg homok ... meg homok. És lassan egészen betakartak.
