Dunántúli Napló, 1983. január (40. évfolyam, 1-30. szám)
1983-01-08 / 7. szám
Oláh János A síneken túl Csattognak a kerekek keményen a téli csendben. Dübörögnek a vagonok üresen a téli csendben. Megállók. Rajtam rohan az árnyék, megrakodik nyugtalan perceimmel. Hozzád igyekszem a síneken túlra. Illyés Gyula Táviratok A világ összes női praktikáját férfiírók találták ki." Ezt akár olvashattam is volna valahol, de nem ... valami zavaros szerelmi történetet néztem a televízióban, így jutott eszembe. Szép, kerek, végleges mondat. Csoda-e, ha magam is megkísérelek elmondani egyet? Valaha sokat jártam vidékre, s talán azért, mert elégséges időm volt, összeakadtam Annával. Mint hamarosan kiderült, Anna elvált asszony, egy fiúcskát nevel, akit klarinétozni taníttat. Erről beszélt a legszívesebben. Zajos hangszer, próbálkoztam az azonnali visszavonulással, de Anna, egészséges gömbölyded- ségével és beígért tárkonyos bablevesével ellenállhatatlannak látszott. Tudta, hogy nős vagyok, hogy két fiam van, de ez valahogy inkább ártatlanságomat juttatta eszébe, nem a bűneimet. Első erejével sütött ránk a Nap, tekeregtünk a buszpályaudvar és a vasútállomás közti hosszú fasorban. A gyerek klarinétórán volt. Nagyon szép lakásom van, mondta Anna egy egészen zavarosra sikeredett mondatomra válaszolva. Akkor jó, mondtam, mert arra nincs pénzem, hogy órákon át üljek a presszóban, az étteremben. Nálam |s van pénz, nevetett Anna. És boldogan mesélt tovább az életéről, a kisfiáról, a klarinét csodálatos hangzásáról, és hogy milyen sokat fejlődött a játékban a kisfia. Lám, egy elvált asszony. Gondozott, ápolt, mértéktartóan ösz- szetett lelkületű. Gesztenyebarna, dús haja, szeretetre szomjas lénye, és e lény lakása együtt hatott meg. A férje hagyta rá a lakást, a férjek pompás fickók, a férjek akármit otthagynak egy otthagyható feleségért. A gyerekről beszéltünk. Igen, hiányzik neki az apja, az a drágalátos, de néha eljön, megjelenik, mint térítőn a folt, és elviszi Zsoltikót, egy másik városba. És miért váltatok el? Okos kis kérdés. Hogy szabadon kóricálhassak veled. Örökösen féltékenykedett, nem ülhettem le egy kávéra a barátnőimmel se. Se? Én hűséges vagyok. És így jobb? Sokkal jobb. Talán még a gyereknek is. Nincsenek veszekedések, több * Apáti Miklós novellája a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárca pályázatán novella kategóriában I. díjat nyert. rdeje jut a tanulásra, a különórákra, énrám. Így beszélgettünk a sz^o tavaszi fényben, a fű elegánsán zöldellt, egészséghozó nyár ígérkezett. Séta közben közösen bevásároltunk, megvettük a bableveshez jllő füstölt húst, tejet a gyereknek, kenyeret, sört, még egy kis üvpgcse tömény is került a kosárba. Kevesebbe került, mint egy éttermi vacsora ital nélkül. Anna, jó lenne hazamenni, te főznél, én olvasgatnék, esetleg aludnék is egyet, cmíg megjön a gyerek. Zsolti miatt ne aggódj, nagyon megértő fiú. Gyakran lát idegenekkel? Vannak barátaim. Olyanok is, akik... nálad alszanak? Nem, mondta Anna, ilyenek nincsenek. Nem is tudtam, hogy féltékenykedéssel kezded, tette hozzá keményen, szinte ellenségesen. A bableves lágy volt, hármasban költöttük el. A tárkony Vásárhelyről való, mondta büszkén Anna. Román? Zsolti kuncogva kérdezett, szerette saját kis vicceit, tízéves, ha lehetett. Nem mondom, hogy azonnal összebarátkoztunk, de legalább beszélgettünk. Megkérdezte, elég hamar, hogy itt alszom-e? Nem tudom, valószínűleg nem, hajnalban indul a vonatom, magyaráztam. Te nem ebben a városban laksz? El kellett meséljem az apró férfinak, hogy milyen a metró, meg a mozgólépcső, s hogy igazán olyan s.zépek-e a hidak, meg a hajók, meg a Duna, mint a képeken. Röviden összefoglaltam Budapest legérdekesebb látnivalóit, s a fiaimat is belekevertem valahogy, talán az áflatkerttel, vagy a Vidám Parkkal kapcsolatban. Anna kibontotta a sört, Zsoltika limonádét kapott. Most egészen olyan, mint mikor még apu is velünk volt. Fészkelőd- tem a konyhaszéken, lelkesedés nélkül bólogattam, bámészkodtam. Mindenütt rend és tisztaság, kéznél tartott fűszerek, tálak, tiszta terítő és ráadásul a frissen pörgő, sürgölődő asz- szonytestj hátulnézetből. Elszívnék egy cigarettát, mondtam, és Zsoltika már ugrott is, hozok szivarat, és befutott a szobába. Honnan tud a gyerek ilyen szép szavakat. Romániából, onnan. Mikor fekszik le a gyerek? Anna leheletszerűen a nyakamba puszilt. Egy óra múlva, rfiondta különleges gyengédséggel, érthettem akár a gyerek iránt érzett majomszeretetnek is. Zsolti, kérdeztem már benn a nagyszobában, jársz klarinétórákra? Igen, mondta Zsolti. És? Milyen? Sanyarú. Nagyon nehéz. Talán nem js ez a hangszer való nekem, mondta a zenetanár néni. Öt hogy hívják? Aranka. Aranka néni. Milyen? Blága. Nem így gondoltam. Ja? Szigorú. És könnyen fölfújja magát. Az kell is a klarinétosnak, mondtam, ezen nevettünk. Sakkozni szeretsz? Azt igen. És van itthon? Van hát, mondta Zsolti, és már ugrott is föl az ágyra, fölnyúlt a polcra, és lekapta a sakkdobozt. Éktelenül zörögtek benne a bábuk. Szerencsére épp ekkor kezdtek harangozni. Harangzúgásban állítottuk föl a táblát. Hét óra volt, körülbelül. Már túl voltunk az ötödik lépéspáron, mikor fájdalmasan, de mégis ércesen szóló klarinéthang ütötte meg a házat, aztán belépett az ablakon át, körbejárta a szobát. Talán a szomszédban játszottak. Te mikor gyakorolsz, kérdeztem Zsoltit, Ilyenkor. Épp ilyenkor. Jól van, Zsoltikám, játszál csak, hallatszott Anna kiáltó hangja a konyhából. Kuncogtunk. Te tényleg nem alszol itt? Hallgattam, töprengtem, aztán azt mondtam a hosszú csöndben, hogy elmegyek haza, a fiaimhoz. Lehet, hogy ők is épp gyakorolnak. Zsolti nem mosolygott, hallgatott, nézte a sakktáblát. Edényosörömpölés jelezte, hogy Anna mosogat. Aztán még r konyhát és az előszobát is felmossa, mondta Zsolt. Mindig? Mindig. Nagyon jó anyukád van. És te sohasem hazudtál még? De, igen, mondtam, de akkoriban kisebb voltam, mint te. Én is akkor kezdtem, mikor még kisebb voltam. A klarinét miatt? Igen. Mert nem megy. De anyut megnyugtatja. Mi lenne, ha egy kicsit igazán gyakorolnál . . . csak néhány taktust? Ha neked annyira hiányzik, mondta Zsolt, és elővette a hangszerét. Játszott néhány taktust, közben hallgatózott. A kint; klarinétos egyszerű dallamba kezdett, Zsolti ment vele. Később a sakkot is befejeztük, jói játszott a gyerek, de nem kegyelmeztem neki. Megyek fürdeni, mondta. Az jó, az jó, hogy ilyen önálló vagy. Csak mióta apu elment. Nem akarom, hogy anyu sírjon, vagy veszekedjen velem. Olyankor én is sírok. Inkább elmegyek fürdeni, mert anyu szereti a szappanszagot, és ha megmosom az összes fogamat. Egyedül maradtam a szobában, s azon kaptam magam, hogy Zsoltiért sokkal többet is vállalhatnék, mint egykét ittalvást. Aztán a saját fiaimra gondoltam. Igaz, azok nem ilyen kedvesek és fegyelmezettek, de mitől js lennének azok? Anna már főzte a kávét. Szépnek és vonzónak láttam, őt is, a konyháját is. Meg ahogy dolgozik. Begyakorlott mozdulatokkal töltötte szét a kávét. Hegyes mellei ágaskodtak, érezte Anna is, hogy nem őt, hanem a melleit nézem. Magamhoz öleltem, a zippzárját lejjebb húztam puha háziruháján, előugrottak a mellei. Bronzsötét ágyékszőrét is láttam egy pillanatra, ahogy föléhajoltam. De megállított. Most nem lehet... majd ha Zsoltika elaludt. Hirtelen, kívülről és messziről láttam meg magam, hogyan nyúlok át a meztelen Anna hasán cigarettáért. És meghallottam Zsoltika klarinétjának hangját is, fájdalmasan, reménytelenül úszkált körülöttünk. Elszégyelltem magam. El kell mennem. De miért? kérdezte többször is Anna. Mert nincs itt nekem semmi keresnivalóm. Hát akkor menj! Menj csak! Anna sírt, a fürdőszobából Zsolti hangja . hallatszott: Anya . . . ... Csöndesen csuktam be magam mögött az ajtót. A kettős évforduló, ami Arany János halálának napját és lly- lyés Gyula születésének napját jelzi, szinte majdnem egybeesett, de ettől függetlenül is nagyon korán felmerült már az Arany- és lllyés-párhuzam gondolata. A Táviratok című_kötet ürügyén ez szinte kikerülhetetlen. Ezeknek a csattanós kis költeményeknek a rövidsége, szelíd humora ténylegesen emlékeztet Arany János akadémiai papírszeleteire, rögtönzéseire. Az egyezés elsősorban a közéleti és irodalmi tárgyú szatirikus epigrammákra terjed ki. Meg kell jegyezni azt is, hogy Arany a privát életét, önnön nyomorúságait is nagyon szívesen jegyezte fel cédulákra, s így már-már csúfondáros önarcképet alakított ki. Ez az lly- lyés-kötetből szinte teljesen hiányzik. A Táviratok szerzője öntudatosabb, itt-ott harcia- sabb képet alakított. A könyv anyaga részben az Új Tükör című lap hasábjain jelent meg Kaján Tibor rajzainak kíséretében. Ez az illusztráció a kötetbe nem került be, pedig nyilvánvaló, hogy az epigrammák csattanósságát még inkább kiemelte volna. A kötet anyagának egy részét 1981-ben a Békés megyei Könyvtár házinyomdája 100 számozott példányban közreadta. Ezekhez képest a teljesebb anyagot mutatja meg a Szép- irodalmi Könyvkiadó által gondozott kötet. A Táviratok-bál a költői-világkép néhány lényeges eleme kirajzolódott. Legszembetűnőbb nyilvánvalóan az emberiségért, a közösségért való aggodalom, s ezen belül az, hogy az embernek minden helyzetben helyt kell állnia. Nem mellőzi az élet bölcsességét, sőt, az epigrammák szerint a szenvedés termeli az igazi értékeket. így nem véletlen az, hogy az egyik leggyakrabban leírt szava a „vigaszul”. Ilyen minőségű szavainak mindig megvan a méltó háttere. A szerinte előremutató erkölcsi példák éppúgy helyet kaptak a kis könyvben, mint a negatív emberi megnyilatkozások bírálata. Természetes, hogy az utóbbinak van inkább költői ereje, hiszen ez a gúnyig, a szatíráig hegyezhető. Míg a pozitív töltetű példák legfeljebb a szelíd iróniát tűrik el. Haragját sokszor az asszonyi hivatásról, a családról lemondó nők váltják ki, de nem kíméli az ál- tudóspkat, a széllel forduló kritikusokat és írókat sem. Ugyanakkor a méltó kortársak minden elismerést megkapnak. Különösen szép sorokkal idézi meg Fülep Lajost, Veres Pétert, Pákozdy és Weszely Ferencet, s kortársai közül Vas Istvánt és Jékely Zoltánt emeli magához. Különösen érdekes a Táviratok sokféle formai megoldása. Régi igazság, hogy a tartalomnak mindig meg kell találni a megfelelő formát. Itt a személyiség és az olykoj filozófiai mélységű tartalom gazdag tárházát mutatja a formai lehetőségeknek. Van disztichon, prózavers, rímtelen, de zenei hatásokra épített vers, máshol a rímek és a belső összecsengé- sek jelentik a szervező erőt. Ilyen Egy esti szélvészre című darabja is: „Vihar lúdtolla, / kifutó vitorla / vicsori habokra - / írhatnék csak egyszer_/ én így dacolva, / ilyen Balaton- ra!" Látjuk, hogy az összecsengé- sek sokfélék és alárendelődnek a gondolatnak. Ez és a hasonló darabok azt mutatják, hogy a 80. évén túljutott költő alkotó szelleme mg is friss. A Táviratok című kötet szervesen illeszkedik az életműnek ahhoz a vonulatához, amelyik gondolkodó és gondolkodtató verssorokat eredményezett. Laczkó András Apáti Miklós A klarinét * A nagy zűrzavarban az élelem sem ért ki hozzájuk. De hogyan is ért volna, ha egyszer fegyvert sem küldtek! Micsoda háború ez? Mit keresnek ők itt, így védtelenül, kiszolgáltatottan? Csak nem azért küldték őket ide?. . . Egyre inkább ez motoszkált a fejükben, hogy nekik itt csak egy dolguk lehet: meghalni. De miért? Mit követtek el ők? A hadnagyuk is elszólta magát egyszer: valamelyik fejestől hallotta, az meg.valamelyik tábornoktól, hogy innen nincs visszaút. De ő akkor tréfára fogta a dolgot, hiszen ez teljességgel elképzelhetetlen, ilyen nincs, egy hadseregét nem küldhetnek többezer kilométerre a haza határaitól csak úgy egyszerűen elpusztulni? De ha nem, akkor miért fegyvertelenek? Az ő pisztolyán kívül miért csak pár puska és géppisztoly van egy egész szakaszra? És most tessék... Előttük az orosz, az ő kezükben meg semmi. Még a legelemibb ösztönnek, a védekezés ösztönének sem tehetnek eleget. Mi ez? Megállt a támadás? Feltartóztatták őket az első vonalban? Mégis?... De nem! A géppuskasorozatok mind közelebbről ugatnak. A híradósuk meg nem tud összeköttetést teremteni a zászlóaljjal sem, nemhogy az ezreddel. Hányadik éjszaka is lehetett már — a harmadik? —, amikor a hadnagy járőrt küldött át a szomszéd szakaszhoz, vagy öt kilométerre innét? Hajnaltájt értek vissza. Néhány halott és a nagy csend — ennyit találtak. Meg harckocsinyomokat, Ügy látszik, elszaladt mellettük a front, ők meg... Még arra sem érdemesítették őket, hogy fogságba ejtsék? . .. A hadnagy nem sokat tétovázott. összeszedte a szakaszt és elindultak hazafelé. És most itt vánszorognak ők öten a végtelen fehérségben, előttük a tűzfény, mögöttük, mellettük torkolattüzek. És fáznak. Már csak öten bírják. A többiek útközben itt-ott lepihentek egy pillanatra, aztán nem volt többé felkelés, hiába rángatták őket. Keményre fagytak. Ez lesz az ő sorsuk is? Nem! Nem lehet! Már ott a tűz, a jó meleg tűz, lehet melegedni. Már csak . . . hány méter lehet? ötven? ötszáz . . . Aztán ahogy felkaptatnak a csekély kis domb tetejére, egyszerre csak előttük a tűz: egy égő tanya. A meleg! Ez megsokszorozza fogytán lévő erejüket és bukdácsolva rohannak lefelé a térdig érő hóban a tűz felé. Már semmire sem gondolnak. Sem az otthonra, sem az otthagyott fedezékre, a körülöttük tomboló frontra, csak a tűzre, a melegre. Pár perc múlva nevetve, kiáltozva ugrálták körbe az égő tanyát és élvezték a nagy-nagy meleget. Az arcukat égejtte a tűz melege, a hátukon meg muzsikált a jeges januári szél. És közben észre sem vették, hogy... * Egy tábori csendőrjárőr közeledett nyugat felől. A közeli faluban pár órája kapta az eligazítást egy egész szakasz, hogy fel kell tartóztatni — minden eszközzel, értik emberek? minden eszközzel! — a visszafelé menekülőket. Különösen a fegyvertelenekre ügyeljenek, azok bomlasztják igazán a honvéd-fegyelmet. Mert aki már a fegyverét is el. hajigálja . . . Ök ketten most egykedvűen gázolnak a hóban. Nem fáznak, hiszen jó meleg ruha jutott nekik, vastag halinacsizmával, a kulacs, ban meg rum. Néha megmeghúzzák, a szesz belülről fűti őket. Most megpillantják az égő tanyát, a körülötte hosszú árnyékokat vető, ugrabugráló embereket. Az egyik — ő lehet a járőrparancsnok — a szeméhez emeli a látcsövet és figyeli az alakokat. „Zsidók?” — kérdezi a társa, ő meg egykedvűen feleli: „Nem, bakák . . . fegyvertelenek . . .” Leereszti a látcsövet, húz egyet a kulacsból, a társa utánozza, aztán a hátuk mögül előrehúz- zók a géppisztolyt, kibiztosítják, majd határozott léptekkel, célratartott fegyverrel elindulnak a ház felé. Amikor főközeibe érnek, szó nélkül meghúzzák a ravaszt és a „Király" okádja a lövedékeket, egészen addig, amíg az öt ember utolsót nem vonaglik a pirosra festett havon. Az üres tárt eldobják, a járőrtáskából újat, telit szednek elő, bekattintják a helyére, aztán a hátuk mögé lökik a géppisztolyt. „No, akkor menjünk tovább" — mondja a parancsnok és elindulnak anélkül, hogy egy pillantásra méltatnák áldozataikat. „A fegyvernélküliek felkon- colását be kellett szüntetni, végrehajtó nem volt, mert a tartalékoknak a 80 százaléka puska nélkül került bevetésre". (Részlet a 4. sz. rendészeti állomás — Sztarij Oszkol — parancsnokának a jelentéséből.) Hársfai István Vadász Endre grafikája
