Dunántúli Napló, 1982. december (39. évfolyam, 330-358. szám)
1982-12-04 / 333. szám
I Doktor Sándor egészségügyi díj A mai Ágoston tér nem éppen a csúespontja a mai Pécsnek. Különös emberek, különös találkozóhelye, s óriási — így mondják — pénzeket forgató kórtyacsa- ták színhelye. A csorba betonasztalok és a rozzant padok, fölé emelkedik egy meg. ájulásra váró egyemeletes ház, ahol öregek, elesettek adják egymásnak a kilincset. Nagy bizalommal jönnek és tárulkoznak ki, mert tudják, hogy Edit nővér meghallgatja őket, segít rajtuk. — Rossz hírű ez a tér... Hogyan tudnak itt dolgozni? — Minket nem zavar, mi van ott kint; az a fontos, hogy mi otthon érezzük magunkat itt bent. — Werner Edit, a pécsi házi szociális gondozás vezetője mondja ezt a csöppnyi irodában, ami 19 gondozó nővér — fura; két fiú is van köztük — mun-, kahelye is igaz, napjában csak percekre, negyedórákra. Amolyan támaszpontféle, ahová a „területről" be-be- szaladnak valamiért. Meg ebédelni, legalább ... Amikor Werner Editet próbálom szóra bírni, mindenképpen el akarja hárítani magától a beszélgetést; ne róla, a munkatársairól, az intézményről írjak. Belemegyek a „játékba”, s kezdem az intézményről faggatni. 1966-ban alakult meg elsőként az országban ez a szervezet pár fővel, az ő vezetésével. 1968-tól vannak itt, kezdetben a földszinti orvosi rendelővel voltak társbérletben, aztán megépült az új itt a közelben, ők nyújtóztak egyet, aztán „összedült” az új rendelő, s őket ismét a társbérlet réme fenyegette. A veszély elmúlt, s most apránként az egész ház —végre! — az övék lesz. Azt is elmondja; évente ezernél több magáramaradt öreget gondoznak az' otthonaikban, a hivatásos gondozókat mintegy másfél száz Werner társadalmi gondozó segíti, az intézmény idei költségvetése meghaladja a 2 millió forintot.'.. Nagyot sóhajt: Tulajdonképpen az a dolgunk, hogy a mi kis öregein- két hozzásegítsük a létezéshez... Van valaki, aki az otthon meghúzódó öregre rányitja áz ajtót, megkérdezi; hogy van, kitakarít, kimos, az öreget is „tisztába teszi”, elvégez körülötte mindent, amit sokan — sajnos! — a szülőnek is csak viszolyogva tesznek meg. S hogy 16 esztendeje nap mint nap bekopogtatnak Pécsett az élet peremén élő öregekhez, az ma már Werner Edit érdeme is. Az ő másokra is átsugár- zó lelkesedése, emberszerete- te nélkül aligha létezne ez az intézmény. Amikor ismét neki szegezem: önmagáról beszéljen, Edit nagyon szűkszavúan mondja el, hogy ápolónői képesítése van, a Tüzér utcai szociális otthonban kezdte :— „mindig is szerettem az időseket, az elhagyott emberekét, ott pedig nagyon jó volt dolgozni ..—, majd egy évet töltött vezetőként a görcsönyi otthonban, onnan jött ide, s kezdett abba a munkába, amihez csak irányelveket kapott, de nem arra szóló „használati utasítást”, hogyan lehet megtalálni a hangot az öregekhez. Tárgyilagosan állapítja meg: természetesnek, magától értetődőnek vették a gondozottak akkor is, ma is a gondoskodást. Van, hógy dicsérik, van, hogy- szidják. — Nem érdekel sem ez, sem az; mi a kötelességünket teljesítjük. H. I. f Közművelődési díj Lényéből derű és kedvesség árad. Valószínű, hogy ez az, ami mindig magával ragadta (tanítványait, és nemcsak együttműködésüket tudta megnyerni, hanem emberi ragaszkodásukat is. Pavlovics Márkné nak ajánlott saját munkák, bejegyzésekkel emlékezetessé tett könyvek tanúskodnak erről. — Legkedvesebb számomra mindig a tanítás volt, pedig sokat dolgoztam az úttörőmozgalomban is. Talán nem is maga az iskola tette rám a legnagyobb hatást a felkészülés idején, a középfokú tanítóképző, amely épp akkor szűnt meg, amikor mi végeztünk volna, s alakult át pedagógiai gimnáziummá. Nehéznek nevezhető időkben kezdtem tehát tanítani, s éppen ezért érzem azt, hogy-ami a felkészítést illeti, rám a régi tanáraim tették a legnagyobb "hatást. Meg édesapám, aki 27 évig volt Kozármislenybén tanító. — Azt hiszem, inkább ösztönösen, mintsem céltudatosan kezdtem a munkát, a fiatalon látottaktól indíttatva. Egerógon .kezdtem tani- . tani 1950-ben,. s úgy indultam neki, ahogy a régiektől láttam. Aztán képesítőztem, majd elvégeztem a Pécsi Ta- ' nárképző Főiskolán az ének* zene szakot.— Egerágon én voltam a legfiatalabb, . tehát sok volt a tennivalóm. Sok mindent , csináltunk a gyerekekkel. Néptánccsoportom volt,, mesejátékot tanultunk be, szerepeltünk vidéken is, az összegyűlt pénzből kirándultunk Pestre. E tevékenységünk folytán később megbíztak az úttörőcsapat vezetésével. Pavlovics Márkné voltaképp azóta hű maradt az úttörőmunkához, a 10—14 éves 'korosztályhoz. Egerág- ról Pécsre került, 10 évig dolgozott a gyakorló iskoláPavlovics Márkné bon; részt vett a tanárjelöl- . tek ének-zenei felkészítésében; volt félfüggetlenített úttörővezető, és dolgozott társadalmi -munkában is. • Amikor 1957-ben újjászervez- • ték a magyar úttörőmozgalmat, tagja lett a megyei sz^rvezőtestületnek, majd. az úttörő elnökségben működött jó ideig. Évek óta vezeti az elnökség művészeti szakbizottságát. Ez koordinálja a megyei szakemberek segítségével az úttörőcsapatok művészeti munkáját, a bábszakköröket, néptánccsoportokat, színjátszókat, kórusokat. 1967-ben a Janus Pannonius Gimnázium és Szakközépiskola tanára lett, s tanít azóta ének-zenét, valamint módszertant is az óvónői szakközépiskolásoknak. — Sok mindennel foglalkoztam az eltelt évek során, — mondja —, mégis a tanítás maradt a" mindenem. Amikor belépek az osztályba, és becsukódik mögöttem, az ajtó, elfelejtem minden gondomat, fáradtságomat. Pedig nehezebb ma az ifjúsággal foglalkozni, amikor nem a pedagógus és a család befolyása az egyetlen, ami érvényesül. Sokszor fáj, hogy minden jóakarat ellenére is egyre kevesebb időnk marad — pedagógusoknak, diákoknak, nekünk — egymás számára. G. O. Közoktatási díj Elgondolkoztató, hogy valahányszor egy tapasztalt, jó pedagógus mesélni kezd a pályájáról, többnyire szóba kerül a hagyományós tanítóképző, amely még csak középfokú végzettséget adott ugyan, de hivatásszerető, termékeny gondolkodású emberek százait, ezreit küldte az iskolákba, i/áss István, a szigetvári Zrínyi Miklós Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola igazgatója a bajái tanítóképző diákja volt. Gimnáziumban kezdte tanulmányait, majd üz államosítás után a „ciszter” diákjai különböző bajai iskolákban folytatták tanulmányaikat. Vass István nem járt rosszul: a tanítóképzőnek jól összeszokott, művelt tanári kara volt. — Már a gimnáziumban megfordult a fejemben, hogy tanár leszek — emlékezik vissza. — Ismereteket átadni, valamit jól elmagyarázni — ez mindig vonzott. A diáktársakon észrevettem, hoqy szívesen jönnek hozzám tanácsért, mert én is szívesen osztottam meg velük a tudásomat. Egy szakmában tudtam volna még elképzelni magamat: édesapám mérnök volt, érdekeltek a reál tárgyak...Még ma is szívesen foqlalkozom műszóid dolgokkal, p.edig magyart és történelmet • tanítok. Érettségi után Bogódmind- szentre került, ahol furcsa szerkezetű, osztott alsó-, és osztatlan felsőtagozatos iskola működött. Pályájának következő állomása a vajsz- Icri általános iskola volt — itt négy évet töltött el —•, majd • Sellye következett. Időközben elvégezte a bölcsész kart Budapestem, s 1963-tól a sellyei 12 osztályos iskola igazgatóhelyettesévé nevezték ki. Három év múlva az intézmény igazgatója. 1970- ben került Szigetvárra. Mint igazgatót, kevesen Vass István irigyelhetik.. Akárcsak kollégáit, őt is nyomasztják a napi gondok, a pedagógia mai nehéz helyzetének tünetei. Állandóan hullámzik a felvételi létszám, hol a minőséggel kell megalkudni, hol pedig tehetséges gyerekeket kell elküldeni. A tantestület stabilizálódott, mivel azonban 1978 óta egészség- ügyi szakközépiskolásokat is oktatnak, némiképpen alkalmazkodni kellett ezekhez a körülményekhez, elvárásokhoz is. Szóba kerülnek az egyetemi fölvételik. Vass István rendszeresen vizsgáztat a Kaposvári Tanítóképző Főiskolán. Néhány olyan történetet mesél itteni tapasztalatairól, amelynek bízvást lehetne az „abszolút tájékozatlanság” címet adni, csak egy a baj, hogy ezek nem egyedi esetek. — A legnagyobb probléma az — gondolkodik el '■—, hogy nincs idő a tanultak összegzésére, rendszerezésé- ' re. A mai tantervekből hiányzik az a fejezet, hogy ösz- szetoglalás. így szemléletet sem igen tud adni a tanár a diákjainak. Ezt nyögi aztán a felsőöktatgs. Valami különös magabiztosság, s egy csöpp szarkazmus árad Vass István szávaijáéi. Elsorolja, ő kit tartana jó vezetőnek, s érzem, hogy ezek a tulajdonságok megvannak benne is. Tizenhét esztendeje ül igazgatói székben. H. J. A Székelyfonó nyári színházi előadásának artisztikus térformái, mozgásrendszere alapján Vidákovics Antal személyében olyan koreográfusra . figyelhettünk fel, aki a színpad művészetében gondolkodva is kivételes kompo- zíciós készséggel rendelkezik. Pályafutását, eddigi munkásságát címszavakban is jelezhetjük: Felsőszentivánban született, bunyevác családi környezetben jutott el eszmélő koráig' az élet ritka ajándékaként — kettős anyanyelven. Budapest: Szerb-horvát Gimnázium; Központi Nemzetiségi Táncegyüttes utánpótlás csoportja, majd nagyegyüttese, ahol a művészeti vezető, Krcskovics Antal mellett asszisztenskedik. A Pécsi Tanárképző Főiskolán szerb- horvát—testnevelés szakon végez a hetvenes évek elején. Tagja, majd rövidesen művészeti vezetője a Baranya Táncegyüttesnek. Irányítása mellett alakul ki az együttes ismert művészeti és néptán- cos-nevelési koncepciója, szélesebb körű taglétszáma; a baranyai és más délszláv táncok szervezett gyűjtőmunkája Szőregtől Vas megyéig; Bácskától Szentendréig. S közöttük is a legkedvesebb területen: a Dráva mentén. Az együttes repertoárjának jelentős részét — eddig mintegy 20—25 táncot és táncképet — ő maga készíti el. Részben a legautentikusabb tiszta folklórt, részben az innen merített anyagból drama- tikus táncokat bemutatva. Az együttest tartósan megbízható' s fokozatosan emelkedő művészi színvonala érdemesítette arra, hogy nemcsak a szomszédos jugoszláviai köztársaságokba jusson el, hanem számos nyugati-országban is reprezentálja egy pécsi főiskolai együttes tánckultúráját, újabban —a látogatás helyétől függően — a magyarországi (főleg baranyai) magyar és nemzetiségi népművlfzet zenei és táncfolklór hagyatékát. Vidákovics Antal művészi fejlődésében az utóbbi két év fontos állomásokat jelentett. A nyári színház igazgatójával, Bagossy Lászlóval közösen állították színpadra Sophoklész Antigonéját, az intézmény komplex színházi törekvéseinek jegyében. Ezt követte az idén bemutatott Székelyfonó kirobbanó sikere. Nemrégen a kaposvári János vitéz színpadképeinek, táncainak meg- komponálására' illetve beta-' nítására hívták meg. Mindez figyelmét erőteljesen a színpadi tánc lehetőségei felé irányította. A Baranya Tánc- együttes hagyományos stílusa mellett több színpadi koreográfia is foglalkoztatja. Köztük az Antigoné — mint táncjáték.' Elgondolásában ezt a koreográfiát a görög, bolgár, makedón és más déli népek táncfolklórjából szőtt egyfajta szintézisnek szeretné tekinteni. A mű szüzséjét Sárosi István írja, zenéjén Kircsi László dolgozik. Fiatal ember, alig túl a 30- on. Művészetét sokféle hatás formálta, ám lehet-e mélyebb közülük bármelyik is a gyökereknél? „Igen — mondta —, otthon ma is horvátul beszélünk, s ha megakadok valahol, anyámhoz fordulok, aki régi népdalokat énekel nekem, és sok szépet mesél abból a né- ■ pi ballada- és hiedelemvilágból, amit ma már csak az öregeink tudnak... A vágyam? Lehet-e más vágyam, mint a munkám? Talán még az, hogy jó lenne a délszláv folklórt felgyűjteni a maga teljességében, amíg lehet. És feldolgozni belőle minél többet úgy, ahogyan az nálunk, a Baranya -Táncegyüttesben kialakult..." • W. E. Janus Pannonius díj Vidákovics Antal
